Szemed íve szívemet körülzárja,
Tánc és báj karikája,
Idő dicsfénye, biztos éji bölcső,
És ha már nem tudom, mit éltem életemben,
Azért van, mert szemed nem látott mindig engem.
Mindig csillagok almán fészkelő
Hajnal-tyúkaljból rebbent illatok,
Ahogy a tisztaságtól függ a nappal,
Úgy az egész világ a te tiszta szemedtől,
S minden csöpp vérem a tekintetedbe árad.
Kiáltani szeretném, s nem lehet,
még súgni se szabad a nevedet,
még gondolni se, - jaj, elárulom,
pedig belül csak azt visszhangozom,
a hangos titkot, mely életem
úgy édesíti, édes nevedet:
nevedet, édes, a pár szótagot,
mely tündéri burkoddá változott,
röpítő kőzegeddé, nevedet,
mely körém gyújtja az emlékedet,
fűszerként csendít a nappalon át
s beillatosítja az éjszakát,
úgy tapad a számba, tüdőmbe, hogy
már majdnem Te vagy, amit beszívok,
már majdnem Te: minden lélegzetem
veled itat és zsongat édesen:
édes neved betölti szívemet
s csak titka, te, vagy nála édesebb.
Ott áll lezárt szememben is,
s a haja hajamba fonódik,
keze akár az én kezem,
szine az én szemem szine,
s árnyékomban úgy elmerül,
mint fölhajított kő az égben.
A szeme mindig nyitva van
és sohase enged aludni.
A verőfényes déli napnál
tündökletesebb álmain
sírok-nevetek, mint a részeg,
s beszélek, bár nincs mit beszéljek.
Ülj ide mellém s nézzük együtt
az utat, mely hozzád vezetett.
Ne törődj most a kitérőkkel,
én is úgy jöttem, ahogy lehetett.
Hol van már, aki kérdezett,
és hol van már az a felelet,
leolvasztotta a Nap
a hátamra fagyott teleket.
Zötyögtette a szívem, de most szeretem
az utat, mely hozzád vezetett.
Csatlakozott: Feb 02, 2004 Hozzászólások: 2558 Tartózkodási hely: Budapest (II. ker.)
Elküldve: 2008 Máj 20 Kedd 10:12 Hozzászólás témája:
Lőrinczi L.Anna : Májustalan szerelem
Mikor reménytelenné váltak az álmok,
rám zúdult a kietlen nincs tovább...
Mondtam már, hogy gyűlölöm a májust?
Én tudom, mennyire csalárd!
Szeretni Téged
mindig és mindenek felett...
Ez volt a hitem!
Ez volt a hited?
Egykoron történt, hogy voltál nekem...
De valóban voltál, Kedvesem...?!
Mennyire képes szeretni a szív!
Pedig csak dobogó izomdarab...
Huszonegy gramm belőlem a lélek:
őrizlek benne, - hét lakat alatt.
Álmokat kergető tudattalan vagyok!
Őrült nő, ahogy csak Te nevezel.
Erőlködéssé váltak a tettek,
- májustalanná vált a szerelem.
Elküldve: 2008 Máj 21 Szerd 19:34 Hozzászólás témája:
Simonyi Imre: Nem volt árulás
Nem volt árulás szívem!
Sem az hogy: „Te”, sem az hogy: „Te”.
(Mármint hogy: „én-Te”, mármint hogy : „Te-én”.)
Sem az hogy: „Én”, sem az hogy: „Én”.
(Mármint hogy: „én-Téged”, mármint hogy:
„Te-engem”.)
Sem az hogy: „Egymást-És-Örökké.”
Sem az hogy: „Egymásért—Örökké.”
Sem az hogy: „Egymásért—Az-Örökké.”
Nem volt árulás!
Csupán az történhetett szívem
hogy az a kettőzött örökké
nem élt egyikünket se túl!
Vagy csak egyikünket — külön?
Vagy csak másikunkat — külön?
S még az is meglehet szívem
hogy túlélt bennünket — de külön! —
az a „Te” az az „Én” az az „Örökké”
Amiként az is meglehet
hogy mindketten őt éltük túl:
— te meg én — azt az Örökkét.
Csatlakozott: Oct 08, 2005 Hozzászólások: 726 Tartózkodási hely: Budapest, Zugló
Elküldve: 2008 Aug 20 Szerd 19:06 Hozzászólás témája:
Pablo Neruda: Száz szerelmes szonett
9.
Mikor a hab zuhogva a makacs kőre zúdul,
nagy rózsáját a ragyogás kibontja,
egyetlen fürtté válik a tenger láthatára,
egyetlen csepp kék sóvá, mely aláhull.
Ó, tajték közt kinyíló magnólia, te fénylő,
mágneses utazó, kinek holta virágzik,
ki mindig újra vagy, és mindig újra nem vagy,
elrongyolt só, a tenger szikrázó áradása.
Te meg én, mi, szerelmem, nem törjük meg a csendet,
míg örök szobrait összezúzza a tenger,
s a dühöngő fehérség nagy tornyait ledönti,
mert a végnélküli föveny s a csapkodó víz
e sűrű, láthatatlan mintájú szövetében
mi őrizzük az űzött, egyetlen gyöngédséget.
Csatlakozott: Oct 08, 2005 Hozzászólások: 726 Tartózkodási hely: Budapest, Zugló
Elküldve: 2008 Aug 31 Vas 7:29 Hozzászólás témája:
Shakespeare: V. szonett
Az órák, melyek halk remekbe fogták
A szép látványt, mit minden szem csodál
Zsarnokként törnek majd rá, s tönkre rontják
A gyönyörűt, mely most oly fényben áll;
Mert nyarunk a meg-nem-álló idő
Zord télbe hajtja és ott megöli;
Fagy nedvet ront; a friss lomb: lombeső;
Szépség: hó alatt; s táj?: csak romjai!...
Ne lenne akkor üvegcsékbe fogva
A nyár párlata, folyékony fogoly,
A szépség s a hatása oda volna,
És emléke se maradna sehol.
De jöhet tél: szűrt virágnak csak a
Színe hal el; él édes zamata.
A torony évszázadok sóhajait őrzi rendületlen,
s némán figyelte rezdülését a csendnek.
Miért szeretsz? - kérdezted Kedvesem,
s az ódon falak összesúgva Téged ismételtek.
Láttam a gondolatokat cikázni íriszedben:
szivárványt csillantott szemedben egy sós csepp.
Miért is szeretlek...?
A Hold vajon miért szereti a Földet...?
Fáradhatatlanul kíséri égi útján,
örök időre összekötve.
Vagy a madár a végtelen kékséget,
melyben szabadon szárnyalhat kedvére.
És a tenger mélyén élő plankton
miért szereti a vizet?
Ki mondhatná meg azt,
hogy miért szerette Jézus az Embert!
Az Embert, ki megtiporta, meggyalázta, megölte!
Szeretlek...
Mert részemmé lettél,
mint része hegedűnek a vonó,
zongorának a húr,
gyökere a fának,
magja a gyümölcsnek...
Mert bőrömnek csak simításod ad színt,
mert ajkamra csak csókod lehel pírt,
mert tüdőm Téged lélegzik,
mert szívem nélküled
nem képes dobbanni.
Menjünk tovább, dalom; ő meg se hall,
menjünk, ne féljünk, menjünk, méla dal!
Légy néma most! Az ének éve elszállt
sok édes régi vígodalmival.
Szerettük őt, de ő keblére nem zárt:
úgy van, dalom, bár angyalmódra dallj:
ő meg se hall.
Keljünk fel, menjünk, mert ő mitse tud.
Menjünk tengerre, mint a szél, ha fut
homokkal, habbal; mert van-é reményed?
Reményed nincsen: minden erre jut.
Keserves ízű, mint egy könny, az élet.
De hasztalan panaszlod ezt a bút:
ő mitse tud.
Menjünk tovább s haza; ő nem sirat.
Álmot s napot a szerelem miatt
s késő gyümölcsöt s illatlan virágot
feladtunk, mondva: Légy te, ki arat!
Most nincs fűszál sem; ő mindent levágott.
Vetők, aludni! ránk már nem virrad,
s ő nem sirat.
Menjünk, nyugodjunk; mert ő nem szivell,
ha róla dallok, arra nem figyel.
Nem látja, mint törődik a szerelmes.
Menjünk. Ne szólj. Elég. Hagyjuk mi el.
Szerelemtenger meddő, mély, keserves,
s bár látta már virágim ezrivel,
ő nem szivell.
Mondjunk le, menjünk; mert ő fel se vesz.
S bár csillagtól a lég is tünde lesz,
s bár a sok habvirág, mozogva, ringva
egy holdvirágtól aranyfénybe vesz:
súlyos hajunkra, fúló ajkainkra
mind ránkomolhat, eltemethet ez:
ő fel se vesz.
Menjünk, menjünk tovább; ő meg se lát.
Még egyszer, együtt, zengjük el dalát:
ő is tán, tűnt szavakra és napokra
gondolva, visszafordul arra, rád:
de már mi mintha ott se lettünk volna -
s bár minden ember résztvevő barát:
ő meg se lát.
(Babits Mihály fordítása)
Nem készíthetsz új témákat ebben a fórumban Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban Nem módosíthatod a hozzászólásidat a fórumban Nem törölheted a hozzászólásaidat a fórumban Nem szavazhatsz ebben fórumban
