Versfolyam

[ukume]

Legyek én a folyó, s te a part,
mely szabadon eresztve fogva tart,
s míg magával sodrom kincseit,
őrzi lelkem megúnt terheit.
A tengerbe érve majd pihenek,
őrzöm folyó emlékeimet,
míg te új vizeket ringatsz medredben,
én már csak csepp leszek a tengerben.
S ha éjjel a hold belém ragyog,
csillagszemem rá mosolyog,

[csingi]

Ott a hullámok hátukra vesznek
játszótársaim delfinek lesznek
ezüstös hátukon nap ragyog
senki sem kérdi miért vagyok

miért úsztam oly messzire el
hangomra tengeri szellő felel
titkomat csak neki megsúgom
el miért indultam ezen az úton

mért hagytam el árnyas lakhelyem
hol madárdal szólt a kerteken
hol nyárfa rezgett ha fújt a szél
hol szívem szerelmes táncra kélt.

[Vigi]

Ha tudnád mily nehéz
hazámtól e távoli parton
döntésemmel szembesülni
sorsom elől menekülni

Látni szomjazó önmagam,
szerelmes éveim múltját,
érezni most is úgy,mint rég
két kezed forróságát

Fülemben cseng a hangod,
tán meghallotta a part is,
egy közeli sziklán hosszan
visszhangként csobban...

[csingi]

Most a hűs forrásba mártom kezem
csitítni homlokom, lüktető szívem.
Hallgatom mit csacsognak a habok

Felnézek a magas csillagos égre
hol a tündöklő kristályok fénye
hintette ránk fehér sugarát.

Hegyormok, erdők visszhangozzák
a szerelem gyönyörbe fúlt sikolyát
hol szemed csillaga rám tekint.

Vidd tovább, vidd hát kis patak
e dalt, és hű szerelmes álmomat
A parton mindig nyílik virág.

[Vigi]

Boldog nevetésedtől visszhangzik
e táj, mit annyira szeretsz...
láncra nem vernek a vágyak,
és békét hagy a bánat,
örömmel teli szívedben
a szerelem dala szól...

[ryshad]

De tudtam, ha te itt vagy
A holnap jó nélkül el nem múlhat,
Rád gondolva, újra csak újra,
Távozz tőlem sötét árnyalak!

[csingi]

A kiszáradt meder epedve vár csobbanó
hullámokat, min bűvös szavak fodroznak
csillogón verve vissza a tűző napsugarat.
Mert kell a bűvölet, a káprázatból nem elég
ha megmártóztál benne, érezted hevét.

[zsoló]

Nyárnak heve tikkaszt, ténfereg a barom
Száraz gazt kaparja a párosujjú karom:
Nem lel csak nedvet sem, por száll fel a nyomán
Keservesen bőgve egy égi jelre vár...

Aszott csontok, amik nem nyertek kegyelmet
Éhes varjaknak még rúdként megfelelnek
Mélyen ülő szemek vizsgálják a barmot
„Nem kaptok, hiába, bárhogy is akartok..”.

Valami jelre vár és talán csak úgy érzi
A folyómeder repedt agyagkérgét nézi
Néma csend…a szél elült…aranyszín a rög
Valahol hűs habok árja hömpölyög…

Megigézve léptet a partoldalt letúrva
Felindultan reszket, forró örvényt fújva
De nincsen-nincsen víz! csak délibáb játszott..
És nincsen visszaút sem, csak megroskadó álmok

[Vigi]

Sivatagi oázis, mesébe illő hely.
A rekkenő hőségtől elcsigázott
teve oltja szomját, fáradt teste
a homokban megpihen, majd
folytatja útját...

Szegény jószág! Málhával rakodtan
éhét alig csillapítá, jövője nincsen néki,
csak múltja, víze csak annyi, amennyi
a púpja tartaléka... és
folytatja útját...

Fásult szeme bármerre néz, csak
a vakító és perzselő homok az, ami
tükröződik benne.
Elengedlek - szól a gazdája, persze,
hogy el, ha páráját már kilehelte.

Sírodon majd ez áll: igavonó állat
- voltál -, amig húztál-vontál, de
a munkába megszakadtál.
Láttál teméntelen homoktengert,
oázist is ritkán...

Ki tudja már hány évet töltöttünk
együtt te pára,
elmentél egy hosszabb útra,
a tevék paradicsomába, hol
zöldek a mezők és hegyi patak
csörgedez,

hűs vízéből felüdülve, füves
réten legelészve nem fáj hátad
a málha alatt, annak súlya már
nem nyomja azt. Mégis álmot
látsz perzselőt és sárgát, a sivatagot
újra-újra járnád...

[zsoló]

Valaha…

Valaha, szomjú medrek szájához érve
Úgy öntöttem beléjük az éltető vizet,
Hogy gátak szakadtak, s kövek tolattak félre,
És újra éltek a mélyükbe halt színek.

Mint feslő ruhák, porlepte hálók
Hulltak a folyamba százéves törzsekkel,
Akár a homokvár, s tetején a zászlók,
Amit az első áradás magával vitt el,

Büszkén vágtatva a sziken, hullám-lovon.
Élet hajtott picinyke sarjat nyomában
Ledöntve, s bemosva, mit épített egykoron
Partok karjaiba omló elcsendesült vágyam.

Mert az ár elült és nyugodt lett a folyó:
Fűcsomóit lusta habok nyalogatják-
Hiába kék az ég és a nap ragyogó
Elveszett valami, bár egymás kezét fogják

A behajló ágak, e simogató karok,
Tombol mélyük, igaz csönd van a felszínen,
Mind sóhajt a szélbe: „Vihart akarok!”,
S nem elég, ha tudják: emlékezik szívem…

[Vigi]

Ömlött, csak ömlött az éltető víz,
de senki emberfia nem ihatta...
Megmérgezte a gyűlölet, a kapzsiság,
a soha még ilyen méreteket nem
öltött emberi irígység és gonoszság...

Isten elküldte angyalait,
segítsen leküzdeni az embereknek
a rosszat, felismerni a jót, a szépet,
megtanulni szeretet adni, elfogadni
önmagukat önzetlenül adni...

[zsoló]

...S lőn: a folyamok forrása kiszáradott
levonuló árja habos mocskot hagyott
Sárban vergődtek egy darabig a halak
S a mederben keménnyé lett a nedves agyag
...

[ukume]

S mikor már úgy tűnt, mindennek vége,
sötét fellegek tornyosultak az égre,
zengett, villámlott, hat nap szakadt,
és a folyó bővízzel újra megáradt.

Sebes folyása kimosta a mocskot,
mit a pusztító aszály maga után hagyott,
új életre keltek benne a halak,
s hullámján újra megcsillant a nap.

[zsoló]

A lila kő hangja

Halványlila követ görget ez a folyó
Erezett felszínén, sebei láthatók
Medrem mélye érzi minden fordulását,
Sima formájának letisztult vonását

Minden nehezét tenyérnyi súlyának
Amit beléoltott néhány percnyi bánat
Voltam egykor partja, s őrizvén terheit
Emlékembe ittam elfutott cseppjeit

A tengerré olvadt csillagfény-folyónak
Minden édes kortyát, mint a szomjazónak
Beissza a torkom, mint éltető nedűt
És csak hallgatom, hogy zeng, e hegedűt

[Vigi]

Zordon vidéken komor barlang
barlang tövének árnyékában
sejtelmes, bűvös illat száll...
mélabús, varázslatos dalra
táncot lejt két tündérlány

Panaszos éenk az övék
szívük bánata nem enyhül,
halandó az kit szeretnek, de
tündértörvények nem engednek!
S mélabús dallam trillázva száll...