Úton vagyok
Döcög velem a vonat,
Ablakába szűnös-szüntelen
Új képet fest a változó táj,
S a vele változó hangulat.
Fiatal pár szerelmes szépen a fűben,
Mögöttük álmosan hömpölyög a Duna,
Sikongva lassul a vonat kereke,
Felhők mögül kandikál a Nap.
Tollamból is döccenve mozdulnak a gondolatok,
Meg-meglódul egy-egy sor,
Majd percekig árván vacog;
Mert a kéz fél követni
A táj mélyébe vájó gondolatot,
Ezernyi gyávaság
Törpíti,
Zsugorítja össze
A kitörni készülő indulatot.
Észrevétlen szalad alattam sok kanyar,
Száz évek tűnnek fel, mint múló pillanat,
Hitek, harcok és annyi akarat,
S a felismerés villáként járja át agyamat:
Ez az az út,
Amelyen Illyés jövőt álmodott,
És Ő már halott!
Halott a költő, de él a gondolat:
Enyém a múlt, jelen s jövendő,
Amelyet rám hagyott.
Úton vagyok.
Kattog alattam a vonat,
Ablakában a változó táj,
Megannyi hangulat.
A fák, virágok, házak
Kérdőn rám tekintenek,
Választ várnak,
Tollam bizonytalan megremeg:
A gondokból
Embernyit
Vállalni
Rajtam a sor,
S nem mentesít
Sem a döccenő ritmus,
Sem a botladozó rím
A felelősség alól.
(A vonaton Budapest Sárbogárd között.)
