Egy hajnalon színeket álmodtam,
S kéklő békét.
Színeket sírt a méla pirkadat,
Az illatos égbolt.
Fanyar kéjt öntött testembe az íz.
Szép volt e kép, mígnem közös álmunkból
Hangok érkeztek
Rozsdásan kesergők és csengők, mint a kristály
Lágyan omlottak el felettem, vagy üvöltve véreztek,
Vagy sírtak, mint bölcsőjében egy kislány.
Hallottam orkán sikolyát a bolyhos ég felett,
Sistergő madárrajt, a tengerek énekét
Dörgő ágyúszót, jajgatva dőlő falat
S bombát sívni, mit hullajtott a gép.
De zsongított dalt is rejtett e zsivaj-lepte tárna
S míg távol, holtan úszó cethalnak tűnt a part
Elnémult fülemben a bongó óra-lárma
És hajó lettem én is, ki új vizekre tart.
Mi mindent láttam? – távolokat, sok dicső várost
Gázlámpák lángját, a romlott, szajha Párizst
Barbárok özönét, vértől bűvölt táltost
Palotát, kertet, sosem látott tájt is.
Láttam Kánaán mezőit és a kéjben pezsgő Babilont
S a gyermeket, ki szalma közt mint király bömbölt,
Hadak árját Jeruzsálemnél, magam, ki vért ont
S Istent, mint lopva megvál a földtől.
És mindent! Mindent láttam!
Olyast is, hogy el se hinnéd
Ettől lesz keserű az emlék
Gyönyörű virágok tavait,
Ezüsttel boltozott barlangokat
A Gangesz gyémánt-sodrát
És üdítő rózsás partokat
Csillagok gyarmatait, nyüzsgő metropoliszt
Háborút, békét, történelmet…
És a szellemet!
Szép lány ő, ki a vizek felett piheg.
Tenger és nap édes
Olvadásában
Rimbaud örök otthonában.
