S mint szégyenben égő leányanya
- kire mindenki más büszke volna -
frissen született gyermekét
folytja vödörbe, kútba,
majd rejti újságpapírba, kukába.
Úgy rejtem én is ‘mosolyba’
e kéretlen késői újszülöttet,
e frissen szült tébolyt,
és küldeném egy más világra,
mert Neked nem kell ilyen árva.

Belefojtom bánatom majd
sok-sok riherongyba.
Kinek szeme, kinek haja,
kinek teste lesz majd
olyan tán mint tiéd.
Odahazudlak
minden ölelésbe
minden csókba
minden szeretkezésbe,
szüntelen keresem náluk
gyönyörtől felszakadó sóhajod,
aztán mindezért fizetve
mindettől megundorodva,
kétségbeesve
rátámadok majd
gyenge önmagamra.

Kiűzlek álmaimból
ki a rideg valóra.
Tudd meg Te ‘bennemszületett’
miért sir e keserű óda.
Milyen ha ellökik kéregtő kezed,
s az kinek nyújtod
csak furcsán nézeget
s utálkozva elsiet AZ
kiért feszült meg
töviskoszorúba szorított lelked.

Te most csak mosolyogsz ezen.
Én hiszem erősen
bár ne úgy legyen
hogy majd egyszer
mikor már nem lehet,
mikor már mondanád
de nincs kinek
olvasva verseim
kinek büszke múzsája vagy
bánni fogod,
hogy nem élhetted át
a bennük rejlő varázslatot.
Ki írta nem lesz ott veled,
hogy felitassa szerelmével
a keserű könnyeket.

Cím: Elvetélt szerelem
Kategória: Vers
Alkategória:
Szerző: Kováts Péter
Beküldve: February 23rd 2005
Elolvasva: 1171 Alkalommal
Pont:
Beállítások:  
  

[ Vissza a publikációk listájához | vissza a Vers főoldalára | Megjegyzés küldése ]