Pilláim lehunyva, elém tárul a világ.
Képzeletem elhagyja otthonát, repülve száll.
Felhők felett, hatalmas hómezőn siklik,
A kék végtelenbe, lelkem elveszik.
Háborgó óceán hullámai sodornak tova,
Szívemet hideg, óriás fájdalom markolja,
Nem kegyelmez, nem enged el soha!
Mint Északi-sarkot ölelő jég szorítása,
Kegyetlen öleléssel fogva tart.
Szél száguld át üde zöld mezők felett,
Tornádóként elragadva utolsó reményeimet.
Látom a sok kisírt könnyes szemet,
Zokogó gyermeket csitító, ernyedt kezem.
Ha az idő nem ilyen volna,
Ha az óra, a nap, a hét, nem csak múlna,
Ha röpülhetnék egy angyal szárnnyal vissza,
Ha újra eldönthetnék, már elmúlt dolgokat.
Tennék e másképpen valamit ma?
Talán... De nem sokat!
A hit engem már nem segít,
Elvesztek Istenhez küldött imáim.
Fásult fáradtság uralja érzékeim,
Már csak lehunyva tartom pilláim.
A való életet így nem akarom látni!