Csak ténfergek
egyik szobából a másikba,
- mit is akarok?
Nem emlékezem,
arra sem, hogyan kerültem ide.
Hold fénye világítja meg a falakat,
egyre sötétebb van már,
fekete lett a vakolat.
De a fény még utat mutat.
Kezemen az ujjak mint karmok
kaparják a bőrt, vérerecskék
csordogálnak, felállok,
ablakot nyitok, levegőre vágyok,
de csak az éji eső csapkodja arcomat.
S míg könnyeimmel kevered’ a permet,
minden madárnak titkokat lehellek’,
akik ablakom párkányán várnak.
Ők, csak ők értik mit akarok,
porlepte szárnyukon visznek,
beléjük kapaszkodok.
Állj! Tedd le a dobot,
halkan szólj, ne akarj kőszikla lenni.
A madarakat meg kell védeni,
új forrást fakasztani!
Hol hulló tollak lebegve szállnak,
adj egy csókot a magánynak.
Taposd ki ösvényed,
aztán nézd meg még egyszer a képet,
majd álmodd azt, hogy benne élek.
Tudod, többé nem félek,
hiába annyi éjszakai kísértet,
s a fekete vakolat,
csak ténfergek
egyik szobából a másikba,
- mit is akarok?
Nem emlékezem,
s már a Hold sem világítja meg
a falakat.