Életed derekán már félúton jársz,
De a földön még mindig nem két lábbal állsz.
Hiszed még, hogy tied a világ,
S hogy csak neked nyílik a sok szép virág.
Hiszed, hogy a világosság reményekkel eljön,
Utat tőr magának, és feltör a felhőn.
Hiszed, hogy az ember csak jó lehet,
És hogy egymás ellen semmi rosszat, nem tehet.
De mikor tanulod meg végre? - az élet nem egy csoda,
Hanem legtöbbször rút, gonosz, és mostoha.
Nem nyújtja aranytálcán a boldogságot,
S nem mindig engedi szóhoz jutni az igazságot.
Ám sok küzdelem, és akarat árán,
Jót nevethetsz végül - a tehetetlensége kárán.
S mikor végre nagy nehezen megtanulod kezelni az életet -,
A zord halál ráteszi kezét, s mindennek véget vet.
Ezek láttán jogos ha kérded –
Így, hogy most már a félutad elérted –
Mégis mi értelme van,
Ennek a keserű, nehéz földi létnek?
Az élet ádáz küzdelem, s ha ezt megérted,
Választ kapsz arra-, hogy miképp kell élned.
Ha tanácsom megfogadod – talán boldog leszel,
És az élet sűrűjében el nem veszel.
Életed derekán már félúton jársz,
És a földön már lassan - két lábbal állsz.
