Egy napfényes nyári délután,
Gyönyörű aranyhajú kisleány,
Szökdécselt az erdő szélére,
S ottan leült a kút peremére.
Éneke szólt naplementéig,
A Nap útját kíséré végig,
De oly hirtelen jött el az este,
S már mindenki a kislányt kereste.
Minden nap a lyány kimené a kúthoz,
S ott énekelve imádkozott az úrhoz.
Aranyhajú lányból ébenhajú nő lett,
Már csupán egy hű férfi kellett.
Egy bánatos nap utáni este,
Lovagját éppen aznap nem kereste,
A kútnál megpillanta egy alakot,
-Jó estét szép hölgy! -emelé a kalapot.
Meredten bámultak egymásra,
Mint anya a rég nem látott fiára,
S aztán beszélgetni kezdtek,
Még az időbe is belefeledkeztek.
Találkoztak eztán minden este,
A szerelem fogságába esve,
Megkérte a fiú a lyány kezét,
De valami nagyon nyomta szívét.
Hisz még a lányt nem tudta elvenni,
Férfiúnknak harcolni kellett menni,
Lány kiálta:-itt foglak a kútnál várni,
Naponta ismét vissza fogok ide járni!
Úgy is tett minden egyes napon,
Ment napsütésben, s át is a havon,
Sok-sok hónap telt el a búcsú óta,
Egy levelet sem kapott azóta.
Egy viharos nap hajnalán,
Hirtelen egy levelet kapott a lyány.
De nem szerelmes szavak álltak benne,
Hanem hogy eltávozott kedvese lelke.
Szomorúan a kúthoz kullogott,
De a sírástól énekelni nem tudott,
Nem ment haza, napokig ott maradt,
A régmúlt emlékinek fogságában ragadt.
Halála tudtával is csak a fiút várta,
Az éhség előle a valóságot elzárta,
Agyában egyre zúgtak fájó szavak,
Hirtelen megjelent előtte egy alak.
De az alakot csak ő látta,
Hisz ez vala kedvese délibábja.
Mikor aztán eltűnt vélt kedvese,
Tudta csak képzelete játszik vele.
S a lyány felálla peremére a kútnak,
A halállal karöltve indult útnak,
Csobbanásra odagyűle a sok ember,
De kútba nézni senki sem mert.
Mind tudta fájó halálát lyánynak,
Mind tudója volt szerelmi bánatjának,
A pap örökre befedé a kutat,
Égi szózattal megnyitá a mennybe az utat.
2006. február 8.
