Magam vagyok, üvölt a csend,
s közben felnézek az égre,
úgy érzem, nincs is már
az életnek reménye.
Érzésekkel teli kémlelem az eget,
az élet fájó, de ily szép is lehet.
Távolba pillantok s megakad a szemem:
Mi ez? Talán a végtelen?
Tekintetem kiválaszt egy magányos csillagot,
ki gyönyörű fényével mindent beragyog.
Ahogy ránézek feldereng egy emlék,
valami, ami azóta is benn ég.
Ez már nem is a valóság, ez már álom,
mióta élek e pillanatra vágyom!
Megtaláltam azt, akiért érdemes élni,
valakit, aki megtanított remélni.
Csukott szemmel repülök és ő itt van velem!
De mért? Mért jön a félelem?
A szerelem csupa boldogság, de mért van itt a kétely?
Miért kell félnem, mikor nappal van s nem éjjel?
Szállok a fényben és újra boldog vagyok,
repülök tán, míg végül meg nem halok.
És ha egyszer véget ér talán ismét boldog leszek,
mert akkor már nem lesznek többé az életben: kételyek.
