Önálló életre kelt kezemben az ecset,
amíg megszállott varázsban azon töprengtem,
vajon a barnának mely árnyalata szemed,
s áttetsző, kacagó-bús tűzén átmerengtem.
Ajkad pírvörös mosolyából csendes szavad
remény visszhangja térített újra magamhoz.
Palettámon a puha nedvzöld cseppent a vad,
Winsor-kékhez, bíborpiros alizarinhoz.
Háromszögem három szélén kék, vörös, sárga,
oldalukon másodként zöld, lila és narancs.
Alap háromból keverjek barnát a drága
mélyméz szemedhez! - Ez volt a belső parancs.
Világosból indultam sötétebb szín felé,
akvarellemen a festékrétegek tánca,
hamis fény-árnyék pászma lágyságot színlelé,
mint ultramarin és sziéna híg románca.
Bódultan néztem, hogy vörös zuhatag hajad
megfesti önmaga kibomló kontúr vázát,
s hamvas, bársony kebled vonzó halmára tapad,
heves, vad tűzzel árasztá el létünk mázát.
Már-már káprázott szemem vakító testeden,
ahogy kitágult aurád magába szívta
szivárványitta bőröd, selymes fényeden
finom pasztellek kúsztak kósza bűnben hízva.
Derekad, s csípőd kerekded ívén osontam
lefelé, mígnem elértem titkos rejteked;
hol Vénusz érzéki fény-dombjához jutottam,
s látatlan rózsaszín bibéd illatoz neked.
Combod lágy tónusát kadmiumsárga adta,
miközben remegő gondolat futott bennem;
kármin-, cinóbervörös álmok istenadta
lélekfioláit kell rajtad helyretennem.
Titánfehér lehetne bár ártatlanságod,
ha vágyhevült tekinteted nem ostorozná
hollófekete lovam – vágtáját kívánod!
Gyönyöröd vajon boldogságod is elhozná?
Hagytalak volna meg Davy’s szürke vázlatnak?
Ezer ecsetvonás nyoma maradtál talán.
Lelked keresem, adózom a pillanatnak.
Szerelmed tűzét befogni, – a leghőbb talány!
2006.02.08.
