Lucifer – Az élet margójára
A törvényt megadtad: Szemet szemért. -
És megvakult a világmindenség.
Nem volt soha egész, tökéletes,
Szavad csak életnek hitt lehelet.
Hűtlen lettem és megtagadtalak,
De mégse gyötör érte bűntudat;
Hisz miféle Atya az olyan, ki
Csak nézi, Fia miként haldoklik,
Te „mindenhatónak” vallod magad,
S nem segítettél saját Sarjadnak?!
Megváltást emlegetsz minduntalan,
De e világ a vesztébe rohant,
S Te nem adsz utat, „szentelt” tanácsot,
Csak nyöszörögsz egy elcsépelt álmot!
Isten, oly naiv vagy még és kölyök,
Fogd fel végre: minden összetörött!
Szeretet, bizalom, s jóakarat,
Ó! Milyen rég eltemetett szavak!
Azt hiszed, hogy elhullajtott hited,
Ahogy madarakkal morzsát etetsz,
Felcsipegeti ennyi éhes száj?!
Némelykőjüknek jut belőle tán,
S benne élhetsz minden fűben, fában,
Zöld mezőben, égben, vad világban,
De majd Én letaposom a füvet,
És letarolom földig a rétet,
Kivágok erdőt, felaprítok fát,
Pusztítom az állat ivadékát,
S Ki törődik, Ki látja az eget?!
Úr lettem. Én vagyok vég és kezdet,
Mert nyamvadt gyermekeid, kik naggyá tettek,
Elvetik a megbocsátó szereteted:
Ki bűnös: bűnhődjön! Én megbüntetem,
Ki nem – mert benned hisz – hát azzá teszem!
