Emlékszel az első találkozásra,
a csak nekünk úszó dinnyehéjra,
ahogy ott ültünk
a vén folyópart kopár szikláján,
s arcunkat csókolta simogatva
az ezerarcú nyár.
Meséltél nekem a magas hegyekről,
szárnytalan repülésekről…
Kúszó szellő körém fonta
meséd minden szavát,
szemeid keresték a végtelent,
nem néztél rám…
csak a könnyeidben megbújt,
sós, meleg-kék
(érzem még most is az ízét)
cseppek rajzolták arcodra,
hogy fáj… fáj…
nagyon fájt a magány.
Hisz nem maradt semmid
csak álmaid,
(magaddal hoztad batyudban),
rajtuk tiportál éveken át.
De velem lábad alá simul a föld,
s már lábujjhegyen jársz.
Csíkokat mar körénk a fény,
árnyként takar be minket az éj,
s a fényévekre született csillagok,
mint örök kőlenyomatok
őrzik bezárva a múlt illatát,
a tegnapokban letörölt
sós könnyek fanyar ízét,
a hamis hangok soha-meséjét.
Az ostoba körforgásban
megállítjuk most az időt,
(finoman metszett gyémánttá zárul)
testedből nő ki karom,
arcomba olvad arcod.
Itt fekszel mellettem,
remegő léted gyengén ölel.
Az idő halkan serceg a falon,
karjába vesz, ringat az álom,
lüktet a csend a képzeletben,
lassan gyűrűzik a nesz körülöttem.
Fülembe suttogsz,
hangommal eggyé válva,
simogatjuk egymást,
magunkat,
egymás karjaival…
