Szálkás üléseinkre telepedve
szédelgő gondolatainkat levetkezve,
csevegő pillanatok guggoltak
a keresztre feszített sorsunk
Golgotai léptei között.
Akaratlagos köreink hullámai
túlcsordult azonosságba
álltak össze, keresetlenül
megesett vajúdó kacagásainkért,
zúzódott pillanatokba csomagolt,
ünnepeket óhajtó meglepetésekért.
Szellő ritkán ébredt, falevelek
fűrészfogas zenéje elnémult a
hőségben elköszönő napjaink után.
Feledhető múlt görcsös ágain
átvillanó talányfények, madarak
ülte, piszkolt királyi székekre
szórták utolsó panaszukat.
Perceink kövültek lélekfürdött
én nélküli rohanásba,
Összerogyott utak képzelt
célok akaratára.
Nyelvcsücsörített grimasszal
hittünk szóvirágoknak,
majd szedtük össze hervadó
csokorba, néma országutak
tiszteletlen sírhalmaira.
Könyörgő imámban hittem az
elnémult időben,
álmaimban, a tiétekben is,
és mondtuk mindegyikünkért.
Az építkező jövőt ültem le
itt elképzelni,
a megalkuvás nélküli szőke
folyónk partján, belezuhanva
a túlpart tömör zöld tömbjébe.
Lefekszem, és a lassan szárnyaló
madarak fölött gomolygó fehér
pamacsok szédítenek.
Elmerülten, a fenséges folyóvíz
törvénybe foglalt úti célját vélem
tudni, hisz az oly
egyszerű, szükséges és igaz.
