A kékség mítosza
Óceánok hullámain tapsvihar zúg
a szebbnél szebb égi festmények alatt.
Hajnal, alkony, deres napkelet,
szitáló eső és csendes-ófelelet.
Ringató karjaiban kéjre késztet az éj.
Bársonyi dalban bordón álmodik az óceán.
Halkan ébreszt a társkereső fény.
Kiált az esti hűs szellő,
Ezerszer szólamszerű pillanatban,
s kábítva csábít naiv férfit egy sellő.
Test a testben, kéz a hajlatokon,
mint ifjú Titán-patak a hegyoldalon.
Tépve érteni a világ rendjét és káoszát,
akár testi mámorban a hév mivoltát!
Szédítő obszidiánok
szemedben, mint halhatatlan lángok.
Tudatlan elme rabszolgád már,
ám nem bánom!
Legyen fogoly, legyen örök mosoly,
ha így patakból virágzik érett folyó,
mint élettelenből az élő Földgolyó.
Ha megéhezel, leszek zsenge étked.
Csak arra kérlek, míg habzsolsz,
öleld át kóborló, magányos lelkem!
2008. január 31.
