Fellegeket ostromló sziklák,
ahol zergék bolydította
kőzuhatag zajlik lefelé,
tisztítva, törve utat,
ritkán kérve bocsánatot.
Nyújtózkodom,
s fohászkodva a lelki vigaszért
alázattal csodálom napjainkat!
Piciny gyökér, mely lassú
feszítéssel keresi élelmét,
apró virág, mely dacol
a száguldó szelekkel.
Lebbenő madár, mely
zaklatott röptével fiókák
élelmét hordja megállíthatatlanul,
dolgát téve ül el boldogul.
Hallga? Felsírt a gyermek!
Ringasd el!
Látod a tűnő nap sugarát?
Reggelre újra éled!
Illatold meg a virágok
ajándékát!
Nyugodj meg kedvesem!
Ezeréves fák szolgálnak
házunk körül kerítésünkben
őrizve születést, fejlődést,
az átalakulást.
Nem akarok egyebet életünkkel:
Csak bolygó lelkemet
szolgálatba állítani
a változásért, a másért,
csodálva az ormok alázatát,
lassan törő átalakulását.
Miként holnap is, egy-egy részüket
veszítve szelek-fagyok árán
átalakulva ölelik a rajtuk
települő mohát.
Látod?
Ha felmegyek, néha fázom.
Ha lent vagyok,
újra oda fel vágyom!
Meghívlak, fogadd el!
Az ajtóm erős,
a kandalló bekészítve vár.
Gyújtsál be, őrizd a melegét,
és hallgassál még egy kicsinyt
ebből a dalból,
a jövőnek szóló énekét.
