Pajkos szelek borzolták dús sörényét,
kokettált fűvel-fával; bokrokat
nevelt tövisből lábai szegélyén,
s arany sugárban fürdette a Nap.
Hold font hajába csillagos pászmákat,
kéjjel simítva dús hajlatain.
Minden korban csodájára jártak,
az idő rettent múló napjain.
Míg harcok, s élet zsongtak körülötte,
két hű társa, a Tél és a Tavasz
megújuló ruhákba öltöztette,
tüskés, zöld labdákkal díszítve azt.
Mint kígyó vedli le elfáradt bőrét,
neki is lehámlanak foltjai;
vastagodó testén szemernyi pőrét
sem hagyott ráncolódni, fonnyadni.
Mint korona susog törzse fölött
századok minden tapasztalata!
Tudása rezignáltan bölcs, örök,
megmozdíthatatlan genetika.
Kacér teste dacol korral, idővel,
egy évezredet is megél talán.
S mi ápolunk, féltünk minden erőnkkel
Rákóczi fája; drága, vén platán!
