Talán néhányan emlékeztek rá, hogy annak idején voltak a pöttyös könyvek a kislányok és a
csíkos könyvek a kamasz lányok számára. Úgy tízéves lehettem, amikor megkaptam Kertész
Erzsébet "Elizabeth" című regényét. Lenyűgözött. Egyszerűen nem bírtam letenni.
Elizabeth, azaz Elizabeth Barrett Browning.
Érdekes életút. Gazdag családban született 1806-ban, tizenketten voltak testvérek, és szülei a
korszellemhez képest meglepően felvilágosultak lévén megengedték neki, hogy az öccseivel
tanuljon. Szikrázóan intelligens volt, s nagyon korán, már hat-nyolc évesen kezdett verseket
írni. Egész életében betegeskedett, tán tbc-je volt.
"Törékeny, finom testalkat, sötét loknik keretezte, rendkívül kifejező arc, dús, sötét pillákkal
árnyékolt hatalmas, gyöngéd szempár, a mosolya pedig, mint a napsugár" - jellemezte egy
kortársa.
Alig húszévesen már versei jelentek meg újságokban, sőt kötetét is kiadták.
1844-ben jelent meg a kétkötetes "Poems", s ez arra indította Robert Browning költőt, hogy
elragadtatott levelet írjon Elizabethnek. Hosszas levelezés után Browning meglátogatta a
lányt, s ezzel kezdetét vette a világirodalom egyik leghíresebb románca. Elizabeth valósággal
kivirágzott. A zord Barrett papa azonban, aki vasszigorral igazgatta a családját, fogadalmához
híven, mint minden házas gyerekét, Elizabetht is kitagadta, amikor a lány férjhez ment
Browninghoz, s az ifjú pár megszökött. Firenzében telepedtek le. Egészségi állapota is javult,
1849-ben született egy fiuk – Elizabeth negyvenhárom éves volt! Jót tett neki a szerelem és a
boldogság.
1861-ben halt meg.
"Az 1847-es év elején egy napon, amikor a reggelin túljutottunk, az ablakban álltam, és
figyeltem az utcai jövés-menést. Egyszer csak az az érzésem támadt, mintha a hátam mögött
állna valaki. A feleségem volt. Éreztem, amint egy papírköteget csúsztatott a zsebembe.
Olvassam el s tépjem szét, ha nem tetszik. Azzal kiszaladt a szobából" - mesélte Robert
Browning.
Ezek voltak a "Portugál szonettek".
Mondd újra s újra mondd és újra mondd,
hogy szeretsz! Bár az ismételt szavak
kakukknótához hasonlítanak,
emlékezz rá, hogy se mező, se domb
nincs kakukknóta nélkül, ha a lomb
újul tavasszal s kizöldül a mag.
Egyszeri szó, mint szellem hangja, vak
sötétben zeng el és kétség borong
nyomában. Ismételd...szeretsz... Ki fél,
hogy a rét túl sok virággal veres
s az ég túl sok csillaggal ékszeres?
Mondd, szeretsz, szeretsz... Hangod úgy zenél
mint ezüst csengő, újrázva... Beszélj:
de ne feledd, hogy némán is szeress...
(Babits Mihály fordítása)
Hát nem gyönyörű?
Van egy szárnyaló szellemű, ám betegeskedő, zárkózott, reménytelen lány, akit ez a későn
jövő, elsöprő szerelem kiszabadít a szigorú atyai fennhatóság alól, új életet lehel belé, és
hatására ilyen csodálatos, megszállott telhetetlenségben tobzódó, rajongó szonetteket ír...
Rád gondolok! - Úgy indázlak körül
gondolattal, mint vadszőlő a fát:
nagy levelek, s a szem semmit se lát
a zöldön túl, amely a törzsre ül.
De értsd meg, pálmám: vágyam nem hevül
gondolatért – a szebb valót magát
kívánom: Téged! Jössz-e, jössz-e hát
hozzám, de tüstént?! Mezítelenül
álljon derekad, s minden ágadat
zúgasd, erős fa, s lombos köteled
szaggasd el s dobd a földre, mert e vad
örömben: – látlak, hallak s új leget
kortyol tüdőm friss árnyékod alatt! –
nem gondolok Rád – itt vagyok veled.
(Kardos László fordítása)
Mennyi finomság! Micsoda lázas szenvedély! És az erotikának ez a csodálatosan delikát
ábrázolása…
Szépség, szerelem, lélek – vegytiszta valójukban. "Portugál szonettek" – a világirodalom
negyvennégy gyöngyszeme...
