A duálpárommal aszalt
szilva teát ittunk, ő ült
az asztal egyik oldalán,
én pedig a másik felén.
Körülöttünk röpdöstek nyúzott,
ám boldog szárnyasok, néhány
angyalka is ott keringett, meg
egymást ölelő gondolatok.
Szívünkön málnaöntet csorgott,
és míg kanalaztam tejszínes
érzéseim, az édes csak kacagott.
Kérdeztem tőle, meddig marad itt,
addig én se megyek az isteni létbe.
Nélküled mily üres lenne szentnek lennem,
ha nem lenne ott velem az én szentem.
Nélküled az örök lavórban unottan áztatnám
a lábom, és fázósan húznám össze szomorú
szívem fölött aranyból szőtt, mennyei kabátom.
Csorogna le szám szélin az örök lé, mint szememből a
a könnycsepp, és úgy vágynék múlandóságba
hullni, mint öledben szikrázó férfi princípium,
és hogy jobb az üdv helyett rád
vágyni, kedves, te lennél tanúm.
Na,
ültünk tehát az asztalnál, szánkban forgott
a szó, a meghökkent szárnyasok morzsái,
könnyű ital, aztán egymás nyelve,
így jó leélni pár életet,
egymás finom létével telve
