Jóval pirkadat előtt
az óceánhoz mentem,
a napfelkeltét lestem
és vártam türelmesen.
Hiába Csendes neve,
hullámának moraja
hasított a vélt csendbe
és nem lelt megnyugvásra.
A sötétség volt az úr,
minden félelmemen túl,
hosszúnak tűnt az idő,
amíg a Nap elő jő.
Egyszer a végtelenbe,
hol az ég a vízbe ér,
egy sárkányszáj képében
jelent meg a tünemény.
Vöröses okádással,
mint valami tűzcsóva,
és kellő lassúsággal,
megjelent a Nap, kúszva.
Fitogtatta erejét,
világosságot adva,
változtatván a színét,
már sárgában mutatva.
A hullámok, fényétől,
már láthatóvá váltak,
ezeknek törésétől
csodás látványt nyújtnak.
Megbolydult a víz partja,
gépkocsik száguldottak,
a Napnak sugarai
életerőt sugalltak.
A pálmafák ágain
a denevérek már csüngtek,
az éjszaka szárnyain,
gyümölccsel telitömtek.
Komoly emberáradat
az óceánnak partján,
fürödnek és napoznak,
ezekkel szórakozván.
Ez az összkép olyan szép,
változatos és valós,
lüktetése az a fény,
melyet a Naptól kapott.
Szép az élet, állítom,
és meggyőzően vallom,
és kiváltója a fény,
mely számomra valós tény.
