Nem vagy itt, lassabban múlnak hát a percek,
elmémben kószálgat csapzott gondolatom:
éjjente felbukkan hű lován a herceg,
párjáért indulva rossz csatákba, vakon,
dúdolva keresi dalához a tercet…
Versekben, vonaton, téged-tudva lakom.
Arcodra gondolok; kendőre, kalapra,
kezedben virágra, és minden új napra.
Mint amikor néha lehajtod a fejed
kabáthajtókámra, vagy ha eső esik
zúdulva, kopogva – keresem a helyet,
ahol mindkettőnkre kevesebb szem les itt…
Jó néha elbújni; metrón, buszon – veled
– a sok bamba népek észre nem is veszik
mi minden buzog föl túl a szemhatáron,
amikor az ajtót mögöttünk bezárom –.
Téged-tudva lenni – ez egy jó állapot!
Csak ilyenre vágytam: várni minden percet,
várni percet, órát; estét, reggelt, napot:
mikor találkozunk, minden téged sejtet.
Szeretem, ha itt vagy, szinte bárány vagyok,
ami minden kérdést, gátat lelegelget.
Kezedről az erek, hajadból az árnyak
messzelopakodnak; ég veled, búbánat!
