Álmomban hatalmas erdőt láttam. Ott találtam magam: Kaliforniában.
Sűrű fenyő-erdő,örökzöld mamutok.
Tőrzsük: vörös fényben ragyogott.
Több rétegben hámló tarka, idős kéreg.
Ez a fa már több száz évet élt meg.
Magassága felhők fölé nyúlik.
Nem lát szemem el a csúcsig.
Fölöttem zöldbe borult a táj.
Gyengén szűrődik át a napsugár.
Bozontos a tőrzse, túl terebéjes.
Húsz ember kell átöleléséhez.
De én ott csak egyedül vagyok.
Nézem az órjás mamutot.
Különös erő árad belőle,
suttogva hív egy beszélgetőre.
Mellette csak egy porszem vagyok.
A társalgásba mégis belefogok.
Több fenyő áll mögötte,
ő szelíden néz le rám a földre.
Egyszerre sajnálni kezdem:
több száz évet tölt egyhelyben.
Több száz évből lesz ezer!
-A fa halkan énekelt.
Megélte a történelmet
de ő ebből mit sem sejtett.
Átélt két világháborút,
neki sajnos nincs kiút.
- De a fa morogni kezdett.
Elmondta, hogy mi a kezdet.
Elmondta, hogy mért a vég,
ezért félnem nincs miért.
Több száz évvel ezelött,
magot ölelt át a föld.
Akkor ő kicsírázott,
gyökerei mélyre vájt ott.
Ahogy serdülni kezdett,
anyja árnyékában lelt védelmet.
Az idő múlt a tőrzse nőtt.
Termékennyé tette őt.
Új kis magok kicsíráztak,
örült a fa a fiának.
Az öreg mamut emlékezett:
-csemetéit fejsze őlte meg.
Anyja közben elöregedett,
ő is favágók martaléka lett.
-És a mamut tovább beszélt:
-bennem van élet elég!
Hordom testemen a sebeket,
miket az emberek rajtam ejtettek.
De mindennél erősebb voltam!
Gyantámmal a hegeket befoltoztam.
- Szóltam hozzá: hisz ez rettenetes!
Láttad meghalni anyád s a gyerekeket.
Itt álltál, s nemtudtad védeni őket?
Mostis csak az emlékek gyötörnek!
-A hatalmasság halkan válaszolt.
Ne hidd,hogy az élet ennyi volt.
Láttam kivágni fiaimat,igaz.
Ha ők nincsenek, az ember megfagy.
Tudtam,-anyám megöregedett.
Ezer év után énis tönkremegyek.
És te hány évet élsz?-szólt hozzám.
-Még százat sem, mondtam mogorván.
Százat sem és védekezni kezdtem,
ez is sok ebben az életben.
Van kezem,lábam és dolgozhatok!
-Mégis egyformák éjszakák és nappalok.
Hiába vagy rettentő,hatalmas!
Egyhelyben állni,biztosan unalmas!
Társaid téged is körül vesznek,
de úgy mint engem, meg nem ölelnek!
Felnéztem rá,.. mondtam a magamét.
Ő zizegni kezdett:- No ebből elég!
Gyökereim ide vannak szegezve,
de sorsom ,hogy az életeket megmentse.
A férgeket az ember eltapossa.
Gyökereimben leltek otthonukra.
És mi lenne a mókusokkal,
ha nem hagyom, hogy tele legyek odukkal?
Őszre a termésem beérik,
télre az ő csemegéik.
Otthont adok a rovaroknak,
fészket álcázok a madaraknak.
Én látom a változó természetet.
Ti emberek későn keltek, korán fekszetek!
Gyökerem a sötét mélybe hatol,
de nézem ahogy feljön a hold.
Látom felkelni, s nyugodni a napot.
Rám mosolyognak éjjel a csillagok.
Mindíg a legszebb ruhámban vagyok,
én megtehetem,hogy némán hallgatok.
Az sem igaz, hogy egyedül vagyok!
Az erdő zenéjét te is hallhatod.
Ölelni társaimat:-igaz ,nemtudom.
De köröttem vannak, s bennük megbízom.
Te hány embert öleltél magadhoz?
Tudom,hogy - e rágalom aggaszt most.
Ezért vagy itt, s beszélgetsz velem.
Hisz nyugalmat áraszt mindenem.
Leültem alá, hátamat neki támasztottam.
Ily bőlcsességet csak tőle hallottam.
Több ezer,mit ezer! Milliók!
Éltek,leltek-e fában nyugovót.
Becsültem őt, s mintha Istent láttam volna.
Életét a másikért feláldozza.
Részt vett a teremtésben,az örök körforgásban.
S még szeret is élni a világban.
A mamut rámnézett, hangosan nevetett!
-Hát becsüld te is az életed!
-Alatta ültem, szégyeltem magam.
Tudtam, hogy neki igaza van.
