.................................................................a kényszermenet
Nem csipogtak még csurik sem néha, s fülemülét reggelizett
a talpaimra ragadt csend: porból lettem s porrá leszek früstök.
Hatalmassá dagasztotta kabátom szárnyait a kontyos-harcos
szellő, de ha repülhetnékem támadt csak az indulást tudtam
célozni. Horgonyt vetett lábaim láncán húztam tovább magam.
Lépteim koppanása elpuhult homokon vergődött: monoton,
keserves, ősi induló, egy magányos, kényszeredett honfoglalásé.
A láthatár pusztáiba rekedt délibáb-erdők, szemhélyaim alá
kristályosodott hályogok lettek, s kútak gémjeinek is csak béka
voltam. Hónom alá rekedt mankók lettek a velem hozott szavak.
Magányomba menekültem. Lorca költészetével fertőzött szegény
Freddy Mercury. Istenem micsoda sípok! Csak azt nem ígérte egy
Isten sem, hogy ha vágyat változtattam, ott is maradhattam volna.
Mindig féltem a visszalépés kőeséseitől: előítéletetek gyümölcsei
hozzámvágva. Saját habzó öklendezésem zenei elemeinek tánca.
Legjobb barátom egy beteg törpe, hírem ritmusaira oltotta magát.
"Öcsém! - szokta mondani - ha itt mindketten kiverjük, akkor az
emberek azt fogják mondani, hogy neked megint nincs nőd, de én
csak szórakozok . . ." Most "mindakettőnknek" a meggyőződését
hordozom. Akkor kezdtem a saját hírem ritmusaira oltani magam.
Mégis egyedül vonszolkodtam tovább. Púpos dzsekim felvette egy
sutba dobott ünnep alakját, s eltakarta előlem a napot. Tüzes
kályhacsövek emlékeinek büdös melegében pirult szemérmem,
s hogy nehogy imádkozásra lódúljanak karom végén ezek a bunkó
kezek: horgonyt eresztett lábam láncain húztam tovább magam.
2004 október 28, Oronó
