Nézem e reszkető, lehajtott fejű
menetet, tekereg, mint egy kígyó
egy labirintusban, melyből nem vezet
kiút.
Az anya félig nyitott szeme
könnyben ázik, fekete ruháján
világít az út mocska, mely
minden lépésnél felkapaszkodik
oda.
Az anya megbotlik, fáradt keze
pocsolyát ér, megáll a menet és
az anyára néz.
-Nincs semmi baj-habogja és
sáros kezét térdére tapasztva
feláll. -A halál ma túl falánk
-suttogja.
Megérkeznek végül a gödörhöz,
a kígyó teste szétnyílik és
kihány magából egy fekete doboznyi
fájdalmat.
Elnyeli a gödör, puffan az alján.
Komor arcok körbeállják, szánják.
Szegény gyermek, szörnyű
halál.
Anya: szótlanság, fájó bénultság.
Jajgat fia fején a göröngyös
sár.
A végén rázuhan a sírra s rádobja
a szeretetét, lelkét, hitét.
Majd feláll egyedül.
Nem kell neki
segítség.
Fáradt szempillája alatt
szeme talán az égre nézhet,
keze ökölbe szorul, motyog valamit
Istenéhez.
Majd elfordul és elbandukol.
Ezután már csak a szél sír,
a falevél puffan, az anya
szeme többé meg se
moccan.
