Dsida Jenő
A borjú fut, mi pedig futunk utána
Szép a világ, gyönyörű a világ és nincs hiba benne,
hacsak nem nézem e borjat, ahogy itt farkaszegetten
s fültelenül jár–kel a zöldfüvű réten Tinti kutyám
nagy örömére, a rétnek zsenge füvét legelészve.
Járjuk az erdőt, járjuk a rétet, s az égi mezőkön
szökken a szépivü dallam az angyalok citeráján,
kéklik a Kékes–csúcs, ott jártunk tegnapelőtt és
holnap is arra megyünk majd, ha az éji szörnyű sötét
elmúlik, eloszlik, s hajnali rózsaszín égbolt hívja
a reggelt hűs fuvalattal, s Tinti kutyám majd macska helyett
nagy garral a borjat kergeti estig, s a borju szegény
otthagyva fülét, odahagyva a farkát legelőt vált.
Ott leli meg, hol bővibe’ vannak a zöld–füvü rétnek,
nincs kutya, jó a lakás, langyos a tej, és bőven omol.
