Néha felébredsz éjszaka
"mondtál valamit" -kérdezed
"nem."- válaszolom, mert én soha
nem alszom, ha Te kérdezel
"akkor köhögtél."- és hozzám ér kezed
a válaszom újból nem
de szerintem
ezt már nem hallhatod
elsüllyed, először a tested
kisvártatva utánad úszom
lábam, kezem már uszony
szám megtelik vízzel
de már megy a lélekzetvétel
mert oldalamon hirtelen
korallvörös kopoltyú hasad
látom ellebegni sápadszín hasad
lehúnyt szemű arcodat
mintha kerti lampion merülne le
a víz egyre hidegebb rétegeibe
érzem, már nem érhetlek el
hogy egyedűl maradok
amorf szimbólum-halmazok
örvényébe tempózom
pikkelyeimen érzem a múló időt, fázom
fejem fölött a tajtékok
az órák, a napok
mint karok, ajkak összecsapnak
tört tükrök villanása
a szavak céltalanúl cikáznak
korallvirág-fogalmak
ringanak önmaguk halott váza
értelmetlen temetőjének talapzatán
egyre mélyebb a zöld zokogás ezután
kedvesem, hát hol vagy
melyik tenger csillag
alá rejtőztél el
a hetek, a hónapok múlnak
félek, nem veszem észre
elúsznak fölöttem az évek
és a lassú jéghegyek
fölém csúsznak
a kontinensek, a kéreg
évszázadok, évezredek
félek, elejt minket az Isten
hogy ott maradunk
egy félbemaradt
úszó mozdulatban:
te hason, én hanyadt
a sivatagban.

Cím: A sivatagban
Kategória: Vers
Alkategória:
Szerző: Pogonyi Pál
Beküldve: December 6th 2003
Elolvasva: 1782 Alkalommal
Pont:
Beállítások:  
  

[ Vissza a publikációk listájához | vissza a Vers főoldalára | Megjegyzés küldése ]