| Küzdőtér |
|
|
|
 |
Úgyis tudod, Kedves... |
|
mango
 |
Az után a bizonyos kedd éjjel és szerda hajnal után minden csak rosszabb lett: a várt megnyugvás nem vette őket tenyerébe. |
Az „Akarlak, hát hazudjunk” történetnek még nincs vége. Talán soha nem is lesz. Legfeljebb főhőseink külön-külön szenvednek. Rosszabb esetben.
A nő és a férfi sztorija, akikről néhány napja írtam igaz mesét, - folytatódik. Közel áll mindkettő hozzám, tanúja vagyok mindennapos küzdelmüknek. Harcolnak saját magukkal és egymással szemben, - vagy ellen? Az érzelmeik ellen…? A fájdalmuk ellen…? A hiányérzetük ellen…?
Bizton állíthatom, hogy a fájdalom mértéke nem az, hogy mennyire szenved tőle az ember, hanem az, hogy mennyi idejét veszi el. Tőlük most ez nagyon sokat. Újra és újra leperegnek szemük előtt az elmúlt jó pár hónap nem hogy mattuló, de tán még inkább fényesedő percei. Én, mint kívülálló, látom, hogy ha a férfi engedné maga körül leomlani azt a nagyon vastag, erős betonfalat, amely mögé most - mintegy fedezékbe - kínjaival, bánataival elrejtőzött, akkor még akár boldog is lehetne, és ezt nagyon meg is érdemelné végre. Most mindkettő úgy él, hogy azt hiszik, megszöktek, - és beleütköznek saját magukba.
Pedig van, ami elkerülhetetlen…Nem én, de sokkal okosabb ember írta, hogy „azok a dolgok, amik igazán nekünk vannak szánva, felénk gravitálnak.” Hát lássuk, mit tervez a gravitáció velük…
Az után a bizonyos kedd éjjel és szerda hajnal után minden csak rosszabb lett: a várt megnyugvás nem vette őket tenyerébe.
A nő - tipikus példa – másnap a derékig érő, hosszú, dús sörényét, amit a férfi annyira szeretett: egészen rövidre vágatta. A férfi fogkeféjét, borotváját nem tudta nézni a fürdőszobában, - de kidobni sem volt ereje. Eltette. Nincs szem előtt, nem juttatja minden ott eltöltött perc eszébe a volt (?) Kedvest. Ingerült, ingerlékeny, és olyan embereket űz el maga mellől harapós kedvével, akikre pont most lenne a legnagyobb szüksége. Ennek éppen az ellenkezőjét teszi: csakis egyedül akar lenni, mindenkitől félrevonul, csendben, halkan, magának okoz csak fájdalmat. Mint a komondor kutya: ha beteg, az is elbujdokol elpusztulni. Nem tűri a simogató kezet. A nőnek szavát sem hallani, nem panaszkodik, a legszűkebb környezetének sem mondta el, mi történt vele. Küzd. Bezárta magát. Nem tud elmenekülni. Nincs EL. Az ember néha csak magába vonulhat vissza.
A férfinek talán könnyebb. Ott a család, akik most örülhetnek: láthatják, hogy a férfi minden szabad percét otthon tölti. „Otthon” …? Inkább néha ott tartózkodik. A munkahelyén sem mennek rendben a dolgok, - új beosztást kapott, a régi megszűnt. Mintha minden „rossz” éppen mostanra fókuszálódott volna. Sokszor elbámészkodik, csak úgy, a semmibe. Ekkor eszébe villan egy langyos éjszakai séta a Várban, ahol sündisznó-párra leltek; egy székesfehérvári görbe este, amikor csúnyán eltévedtek az idegen városban; egy fogvacogtató balatoni ebéd, amikor halálra fáztak, mégis felhőtlen-jól érezték magukat abban a hideg, almádi görög-étteremben, ahol egyes-egyedül voltak és a pincér leste minden szavukat: ritka a téli vendég.
Néha arra is gondolok, hogy a férfi talán mégiscsak megnyugodott…Talán ma egy gonddal kevesebb nyomja a vállát: a veszteséget esetleg hátratolta emlékezetében, és nem engedi felszínre azt, amit pillanatnyilag nem odavalónak ítél…Déry Tibor szerint csak a magány engedélyez zavartalan boldogságot és boldogtalanságot. Lehet, hogy a férfi véleménye mai helyzetéről s annak a világban elfoglalt helyéről a sok mérlegelés után annyira elkopott, hogy szabad szemmel nem is látható. És a nagy kérdésre, hogy kit tett boldoggá és kit boldogtalanná – a férfiak ítélőszéke előtt megméretvén (ha lenne ilyen) – lelkiismeretét vizsgálva minden érv és ellenérv számbavételével elmondhatja magáról, hogy végeredményben megállta a helyét. Ennek a nőnek boldogságot adott.
Már valószínűleg mindketten tudják, hogy csak a kétoldalú szeretet teszi elviselhetővé a függőséget, és hogy amiben hisznek, az valóban létezik, s hogy aki engedelmeskedik, az szinte mindig különb annál, aki parancsol…
Márai Sándor szavai is eszembe jutnak: „Van egyfajta tapintat, ami az emberi teljesítmény felsőfoka. Az a tapintat, s az a gyöngédség, mely mint valamilyen csodálatos zenei hallás, örökké figyelmeztet egy embert, mi sok és mi kevés az emberi dolgokban, mi szabad, és mi túlzás, mi fáj a másiknak…Ez a tapintat nem csak a megfelelő szavakat és a hangsúlyt ismeri, hanem a hallgatás gyöngédségét is. Vannak ritka emberek, akik tudják ezt.” Talán ők most kipróbálják a tapintatot magukban megkeresni - hiszen a szerelmi életnek száz és száz útja és ugyanennyi tévútja van.
Vajon van-e általánosan alkalmazható, érvényes közlekedési rendje, előírt útvonala? Aligha. A játéktér óriási s mindenki a saját ritmusa szerint közlekedik benne.
Talán ők is megtalálják még a saját útjukat, a saját ritmusukkal…- hiszen minél nagyobb egy drágakő, annál több facettára csiszoltatik; s ez a kezdetben pöttömnyi, de hirtelen (vagy lassan-lassan…?) előtörő s két ember számára oly fontos szerelmi történet is, bármilyen köznapinak látszik alaprajzaiban, - mégis ezer és ezer felülettel villoghat. De hasonlítanak ők most egy sok színnel szivárványló gyöngyhöz is, mely – tudjuk jól, - egy homokszem viszketéséből keletkezik a kagylóban, s vár akár sok-sok éven át, míg egy gyöngyhalász felszínre nem hozza. Őket már egyszer kiszabadította a tenger némaságából egy gyöngyhalász: meglelték egymást. Talán lehet még esélyük. Sok a „talán”, - de hátha…
A filozófus Szilasi Vilmos egykor azt mondta: „Együtt tűrni, együtt várni, egymásért dolgozni, átvirrasztani ezt a sötét éjszakát, s közben lehetőleg dudorászni, - ez az emberi méltóság.”
Azt hiszem, most ők nem dudorásznak. Így az emberi méltóság cseppnyi csorbát szenvedett; idővel kiköszörülhető. A szeretet nagy mestere ennek.
Szinte biztos, hogy alapvetéseiket kicsit kijavította az élet, piros ceruzával itt-ott belejavított, bár megváltoztatni alapjaiban nem tudta: de erre nincs is semmi szükség.
Az együtt töltött hónapok élményeivel, sok színnel ékes, meg- és átélt gazdagságával a batyujukban - morzsolgatja mindkettő tovább így-úgy az életét, s az eredményjelző táblán pedig ott villog az összegzés nagy, narancssárga, vagy kárminpiros betűkkel és számokkal.
Még talán változhat a meccs eredménye.
Én drukkolok nekik.
|
Ideje: Július 18, hétfő, 08:08:26 - fullextra
|
|
| |
|
Vissza Rovathoz
 |
|
|
|
|
| "Úgyis tudod, Kedves..." | Belépés/Regisztráció | 4 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: Úgyis tudod, Kedves... (Pontok: 1)
- kavics Ideje: Július 18, hétfő, 15:30:29
(Adatok | Üzenet küldése) | Annyira szépen tudod megírni az érzéseket,nem csak a sajátodét, hanem (mint itt) a másét is, hogy az csoda...
Veled együtt szorítok én is ennek a szimpatikus párnek.Talán van még remény...KELL LEGYEN.Ha igazán szeretik egymást, VAN!!!
kavics |
|
|
|
|
|
Re: Úgyis tudod, Kedves... (Pontok: 1)
- avilon Ideje: Július 21, csütörtök, 21:53:57
(Adatok | Üzenet küldése) | Megható és szomorú történet...Remélhetőleg a fiatalok újra egymásra lelnek: ha IGAZI volt a szeretet,nem kétséges,hogy folytatják a kapcsolatot,hiszen csak együtt lehetnek boldogok. Bármilyen akadályt legyőz a SZERETET, én hiszek ebben.
Drukkolok veled, nekik. |
|
|
|
|
|
|
