Fertőző. Nagyon fertőző. Megelőzésében erősen javalt a mosás. A dolog természeténél fogva: az agymosás.

Szomorúan olvastam itt az elmúlt időben néhány új cikket a műveket ért kritikákról. Mégszomorúbban arról, hogy a HOZZÁ- helyetti BEszólás ezen a helyen sem ismeretlen fogalom. Sajnos, nagyon nem egyedi jelenség, az élet minden területén kifejezetten divat lett mások sárbadöngölése. Okát lehet (kell is!) hosszasan keresni, elemezgetni, stratégiát kidolgozni a megszüntetésére. Megtalálása talán segítene, hogy a jövőben a hasonló megnyilvánulások háttérbe szoruljanak. Egyenlőre azonban azzal a szomorú ténnyel vagyunk kénytelenek szembenézni, hogy vannak mindent jobban tudók, és vannak mindenre érzékenyek. Vannak, akiknek semmi sem szent, és vannak, akik nehezen tűrik a kritikát. És vannak persze a középutasok is, sajnos egyre kevesebben. Az ismét terjedőben lévő agresszív hozzáállás bennem (mintegy szellemi szalmonella túlérzékenységként) agymenést idézett elő. Eszembe jutott, hogy végülis nem is olyan új ez a jelenség. Szép számmal találunk irodalmi utalásokat arra, hogy az okkal, ok nélkül érzett testi, lelki sérelmeket milyen nehezen emészti meg az ember. Számomra valami hasonlóra utal annak a közismert műnek a kezdete is, melyben a főszereplő szállóigét varázsolt abból, hogy "Megdöflek a versem végén!". Ezen gondolkodva rájöttem, bizony újra bele kell olvasnom a műbe. Na nem az elejétől a végéig, mert ugye az időfaktor az emberiségnek régi ellensége. Csak úgy. Szemezgetnem kell benne. Megtettem. Agresszióügyi agymenésem ennek eredményeként természetesen nem maradhatott következmények nélkül. Íme az agresszió, vagy nevezzük inkább kritikának, illetve az arra adható válasz egy lehetséges újabb változata ...... mint mondhatta volna egy szír, ánnó: 
Lássa,
Ez szimplán hangzik... Így nincsen hatása!
Mondhatta volna szebben, kis lovag,
Más-más hangnemből... Így ni, hallja csak:
Kihívón: „Én nem firkálnék ám ennyit ide!
Leírnám, széttépném, a szél hadd vigye!”
Barátilag: „Hisz eszesebbek is leírták már!
Olvassa őket inkább, pazalni a tintát - kár!”
Leírón: „Csúcs, mely veri az eget!
Egetverő, s ezzel nem mondtam ke(d)veset!”
Kíváncsian: „Mit rejt e hosszú írás?
Eszme lenne benne, vagy építő hatás?
Idea, bölcselet, sőt szellem is talán?”
Kecsteljesen: „Ön nagy barátja, lám,
A filoszoknak! Tükröt tart nekik,
Hol magukat jól elrestelhetik!”
Kötődve: „Kérem, ha éppen gondolkodik ön,
S a kerekek agyában csikorognak őrjítőn,
Csendrendelet őre nem hív dzsihádra feszt?”
Intőn: „Vigyázzon rengeteg agyára! Ez
Lehúzza önt s feje bukik egykettőre!”
Gyöngéden: „Lássa, maga csacska kis dőre!
Maradt volna bölcsen, s főleg bőszen csöndben,
Nem szenvedne Kazinczy sem, de tán még ön sem!”
Pedánsul: „Hallott a magas Olümposz dicső
Szárnyas állatjáról uraságod? Kérdi ki ő?
Pegazus az, szimbóluma a szellem szabadságának,
De be ne döljön e szegény szent tollas hátának!
Levetheti, csak úgy nyekken, azt se mondja, hopsza!"
Gavallér módon: „A manóba! Ejha! Mondsza, mondsza:
Kabaréba készült eme glossza? Jegyet veszek
Ezeret, el ne vesszen bennem a műélvezet!"
Föllengzően: "E remeket, de összeszedte kegyed,
Engem lesett ezenközben, s a lényeg elveszett?
Ne csüggedjen, lessen, jót tesz ez hitének!"
Tragikusan: "Csapás ez a népnek, s izlésnek!"
Bámulva: "Olvastalak! Nagyot alkottál, Béla!
Boldog lehet, ki miattad lett végleg analfabéta."
Lírailag: "Katarzis ez, igazi agymosó cunami!"
Naívul: "Tanárinak, óh, mondja gyorsan, Monami:
Emberiség elleni bűntettként kijár az elítélés?"
Mély tisztelettel: "Felettébb nagy kisértés
Tátott szájjal leborulni eléd, csendben, némán!"
Parasztosan: "Hékás! E mán döfi! Néd mán!
De szípen mondá Ke'! Ebbe a minotomba
Be kék tenni a Kicses Kalendáriomba!"
Hadászilag: "Minek ide gránát, haditorna,
Pusztít ez magában is, jobb, mint az atombomba!"
Üzletszerűn: "Strómanodra anyagilag jobban figyelve,
Remekműved akár gyöngyszemként lenne ínyemre!"
Végül, torzítva Tatjána levelét, 
(Nem feledve strófám eredetét)
S hogy hadd szóljon a mának:
"Én írok levelet magának - 
Kell több? Nem mond ez eleget?
Méltán tarthatja hát jussának,
Hogy mostantól megvetem Kelmedet."
Befejezem. Annyi azért még elmondható:
Így ömlött volna szájából a szó,
Ha volna önben szellem és tudás.
De szellemet, boldogtalan dudás,
Ön sose látott s tán azt reméli folyton csak,
Hogy hülye fráter is lehet itt pártoló tag!
De hogyha önben annyi lelemény
Lett volna mégis, hogy kivágja szépen
Mindazt, amit most összehordtam én
E díszes, úri hallgatók körében:
A kezdő mondat első negyedét
Sírós hangommal vágtam volna szét!
Mert mindenkit kigúnyolok, ha kell,
De hogy Ön tegye, azt nem tűröm el!