| Küzdőtér |
|
|
|
 |
Legújabb vallomás - 14. |
|
mango
 |
Egész élete 27 évig tartott. De 25 éves korában már Oroszország határain túl is terjed a híre. |
Ez a vallomás nagyon nehezen akart megszületni. Valószínűleg nem ért meg rá az idő…
Már többször nekifogtam, a fejemben összeálltak a sorok, de valami mindig gáncsot vetett annak, hogy ezek a gondolatok papírra, illetve monitorra kerüljenek. Nem azért, mert nem lett volna elég nagy a késztetés és indíttatás ennek a nagyszerű írónak, költőnek a bemutatásához, - sokkal inkább valami váratlan, és előre nem látott kívülálló ok akadályozott meg benne. Semmi sem véletlen – jegyzem meg halkan…
Ma eljött az ideje: ma megírom, akármi történik is.
Az orosz irodalom egyik nagy és kiemelkedő képviselőjéről, Lermontovról „vallok” a magam erősen elfogult módján.
Nem verselemzés lesz ez sem…
Csak felfűzöm egy vékonyka ezüstláncra azokat a csapongva szívemnek ütődő sorokat, gondolatokat, amik Lermontov olvasása közben megszületnek bennem.
Mihail Lermontov Moszkvában született 1814-ben, és ugyanitt, valamint Szentpétervárott tanult, lovastiszti iskoláit kitűnő minősítéssel fejezte be. Családfájuk története sem egy mindennapos eset: a Learmonth nemzetség ősi skót nemesi család volt. Legtöbbjük nemzedékről nemzedékre katonáskodó tiszt vagy főtiszt, korábban a skót királyok, utóbb az angol királyok, vagy kalandos útra kelve, idegen uralkodók szolgálatában állott. Még a XVII. század végén történt, hogy egyik fiuk, George Learmonth meg sem állt Oroszországig és a cár katonája lett. Ettől kezdve a skót nemzetségnek ez az ága Oroszországban élt, férfitagjai javarészt cári katonatisztek voltak, de évszázadokon át őrizték az emléket, hogy ők skótok, anyanyelvük angol, de otthonuk Oroszország. A XVIII. század folyamán eredeti családnevük eloroszosodott formában már Lermontov volt. A költő apjának, - természetesen ő is orosz katonatiszt, - bizalmas körben George Learmonth volt a neve, de hivatalosan Jurij Lermontov. Magas rangú katonatiszt volt, és előkelő orosz nemes kisasszonyt vett feleségül. Fiuk, mint orosz úr, hagyományosan egyszerre tudott oroszul és franciául, és mint skót előkelőség gyermekkorától fogva természetesen angolul is. Idővel - szorgalmas tanuló lévén - a latin és a német nyelv sem volt idegen tőle. Kisfiú korától fogva lelkesen olvasott, szerette a verseket, és már kisdiák korában megpróbált maga is verselni. Szüleit korán elvesztette, anyai nagyanyja nevelte tovább. Ez az idős hölgy rendkívül művelt, irodalomkedvelő asszony volt. Bőséges könyvtára már kamaszkorban az unoka rendelkezésére állt. Ez a fiú 15 éves korában szinte egyszerre két nagy költővel, illetve verseikkel találkozott, és ettől kezdve korai haláláig bűvöletükben élt. Az egyik Byron volt, aki ebben az időben már nem élt, a másik Puskin, aki ez időben már tehetsége és híre csúcspontjáig érkezett. Ez a két mester haláláig sem hagyta el, hol követni akarta őket, hol küzdött a hatásuk ellen. Az orosz irodalomra máig kiható puskini örökség főképpen a romantikában és a realizmusban tükröződik vissza. Lermontov mindkét irányzat stílusában nagyot és maradandót alkotott.
Egész élete 27 évig tartott. De 25 éves korában már Oroszország határain túl is terjed a híre. A cári udvarban még ekkor is - és nem véletlenül - veszedelmesen forradalmár szelleműnek tartják. A költészetkedvelőknek, és közöttük a szigorú cárnak is tetszenek a Lermontov-versek. Persze a szerelmi bánatról szólók jobban tetszenek, mint a szabadságvágytól elragadtatott költemények. Irodalmi hírnevének köszönheti, hogy évekig tartó nehéz szolgálat után megérkezik a kegyelem és az értesítés, hogy újra a cár körül szolgálatot teljesítő, előkelő ezred tisztje. Nemsokára el is indul hazafelé. És útközben úgy végzi az életét, mint egykor, nem is olyan régen, Puskin, akit elsiratott. Útközben megszáll egy kisvárosi vendégfogadóban. Este a vendéglői asztal mellett összeszólalkozik egy másik ott megszálló vendéggel: egyesek szerint sértegették egymást, mások szerint Lermontov gúnyolódott az asztaltárssal. Annyi bizonyos, hogy a vadonatúj ismerős kihívta párbajra. Ez a párbajozó-szenvedély akkor már jó ideje életveszélyes járvány volt az úri ifjúság körében, nemcsak Oroszországban, hanem úgyszólván mindenütt. Lermontov és ellenfele az abban az időben a kardnál is divatosabb pisztolyviadalra álltak szembe egymással. Ez az összeszólalkozást követő kora hajnalban volt. A szokás az volt, hogy háromszori golyóváltásra volt lehetőség. Lermontovot azonban már az első golyóváltásnál érte a halálos lövés. Akárcsak Puskint 4 évvel azelőtt…
Ellentmondások is feszülnek nagyszerű költészetében. Féktelen, és mégis fegyelmezett, elbűvölően kamaszos és fájdalmasan koraérett versek hirdetik e remek költő olyan nagyon rá jellemző, lermontovi zseniségét.
Lermontov mindenekelőtt lírai költő. Legfőképp az érzelmek, a részvét, a szabadságvágy és a színes tájban gyönyörködés költője. Hamar népszerű elbeszélő költeményeiben is oldalról oldalra találunk erősen lírai részleteket. Persze a lírai témavilághoz tartozik a szerelmi bánat, a szerelmi epekedés világa is. Én most ezeket tartom reflektorfénybe – és próbálom megmutatni néhány szemelvényben, miért is szeretem annyira ezt a kivételes orosz költőt. Talán csak találomra válogattam ki legkedvesebb verseimet tőle, - kicsit önző módon leszűkítve azt a széles spektrumot, amiben ő nagyot alkotott. Nézessék el ez nekem ezúttal…
Kínoz a vágy, hogy elhitessem
Magammal: nem is szeretem.
Így mérném, ami mérhetetlen,
Mert parttalan a szerelem.
A pillanat, mely hatalmából
Kivett, csak az mutatta meg,
Hogy lelkeink égőn sugárzó
Vágyát legyőznünk nem lehet.
Hogy láncom elszakíthatatlan,
S percnyi nyugalmam sem örök:
Csak a beröppent cherub hangja
Az alvó démonok fölött.
Lehetséges, hogy ezek a lírai részletek fokozták és fokozzák ma is elbeszélő költeményeinek hatását és népszerűségét…Mély és sűrű érzelmei szinte kígyóznak verseiből az olvasó karja, nyaka köré, tanúságát adva ezzel Lermontov nagyon érzékeny és túlfűtött vágyairól:
Én nem tudom, csalt-e csókod
S kikacagtad-e esküimet,
De szív szerint adtam a csókot,
Semmit, soha nem feledek.
S ha bűn, amit itt belül őrzök –
A nagy égre s ezer tovatűnt
Boldog percünkre könyörgök:
Bocsásd meg ez egyszer a bűnt.
Te nem hiszel egyszerű szóknak,
De ifjú időd eloson,
S tán sírva borulsz le maholnap,
Megértve egy szürke sorom.
[…]
Sok versében énekelte meg a halált…Mennyi fájdalom csordul e sorokból, és mégis kikacsint mögüle a halk és csendesen szolid remény:
Végső, homályos reménnyel hajoltam
Hűlt hamvaimra, tán lehelletemmel
Felmelegíthetem, tán halhatatlan
Életemmel életre kelthetem.
Ó, mennyi földi gyönyört odaadtam
Volna, ha bár egyetlen pillanatra
Érezhetem a melegét! Hiába,
A zord törvényre hajtva csak, hideg
Maradt, akár a megvetés.
Sokszor a könyörgő, esdeklő énje kerül a racionális, kemény katonaember fölébe:
Légy velem megint, mint hajdanába,
Szálljon feléd szavam dallama,
Hogy lelkem e szóban megtalálja,
Amit oly örömmel hallana;
Ha a remény egy szikráját őrzi
Szívem – majd lángolva föllobog;
És ha bír még hő könnyel öntözni
Szemem – majd a könnye felbuzog.
Vannak szavak – titkát egyik se tudja,
Rajtam hatalmuk mért óriás;
Hallva őket, feléledek újra,
S nem támad föl tőlük senki más;
[…]
Néha kötőfék nélkül, érzelmeit szabadon áramoltatva csengenek sorai, mint a legnemesebb damaszkuszi acél:
Ó, nem látni a szem tüzét,
De mindig érzem erejét;
Árnyad, mégis égek belé:
A te árnyad az örömé.
Máshol már a lemondás hangja sír föl versében. Ízig-vérig lírikus sorok, finoman szőtt, mégis az izzó zsarátnok parazsával égető - hozzám oly közel állók:
Ám hiába igyekeznél
Szenvedésed rejteni,
Mert szerettelek, szerettél,
S nem tudunk felejteni.
Villámot lövellt a mennybolt,
Nézd a parton azt a két
Sziklát, mely hajdanta egy volt,
S állta a vihar dühét;
Látod, a két tört vonal hogy
Összeillik? Van, amit
A természet egynek alkot,
És a sors kettészakít.
Igen, érhet most az a vád, hogy én egy keskeny szegmensét ragadtam most ki Lermontov költészetének, a lírai, fájdalmasan szép szerelmes versek íróját. Vékony mentség részemre, hogy ez áll hozzám igazán közel, - de pont ugyanilyen pátosszal és igaz szeretettel írt hazájáról, barátságról, gyászról…
Versei szép ívelésűek, ünnepélyesen szerelmesek, vagy épp fájóan keserűek: pátosza fenséget, méltóságot sugall annak dacára, hogy a költő meri esendő arcát is felvillantani nagy bánatában… A hibátlan és emberarcú vers-szépség - a téves vagy avult, rég letűnt szépségeszmény elmúltával is (a régi korok hangján megszólaló magasan szárnyaló strófák) megérdemlik csodálatunkat… A befejezéssel sem tagadom meg magam: belecsempészem magam Lermontov szépséges soraiba…
Kérlek, bocsásd meg énnekem,
Ha célzást leltél e szavakban.
Az igazság, ha meztelen,
Túl keserű. Kimondhatatlan.
________
Budapest, 2005.december 5.
|
Ideje: December 06, kedd, 18:50:14 - fullextra
|
|
| |
|
Vissza Rovathoz
 |
|
|
|
|
| "Legújabb vallomás - 14." | Belépés/Regisztráció | 32 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: mango : Legújabb vallomás - 14. (Pontok: 1)
- Maurice Ideje: December 06, kedd, 19:08:39
(Adatok | Üzenet küldése) | | Nagyszerű esszé. Nekem is volt egy korszakom, amikor csodálta,. De aztán jött Byron, a Mester, aki mellett Lermontov minden nagysága ellénére elhulló levél volt. Talán, ha több adatott volna neki. Öröm volt olvasnom... |
|
|
|
|
|
Re: mango : Legújabb vallomás - 14. (Pontok: 1)
- bogumil Ideje: December 06, kedd, 19:21:56
(Adatok | Üzenet küldése) | | Milyen kegyetlen a sors,hogy ezt a két zseniális költőt ifjúkorában az ostoba párbaj által lekaszálta. Sosem tudjuk meg,hogy ötvenévesen is ilyen fiatalos,friss lendülettel írtak volna. Petőfi és József Attila szinkronicitása jön be most nekem. Vajon,ha ők is megérik az ötven évet tudtak volna még többet hozzátenni,igy is kerek,hatalmas ivű művészetükhez? A válasz odaát van. |
|
|
|
|
|
Re: mango : Legújabb vallomás - 14. (Pontok: 1)
- edami Ideje: December 06, kedd, 21:28:46
(Adatok | Üzenet küldése) | Ezt is remekul megirtad. Elmeny volt olvasni.
szeretettel
edami |
|
|
|
|
|
Re: mango : Legújabb vallomás - 14. (Pontok: 1)
- aMaizahMonc Ideje: December 07, szerda, 01:59:00
(Adatok | Üzenet küldése) | Szia Mangó. Te aztán szenvedélyes nő vagy. Tetszik nekem ahogyan egy költőről beszéltél. Az jutott eszembe, hogy ha egy költő nem tetszik neked, sőt taszít, akkor milyen esszét írtál volna? Jó, tudom, feltehetőleg semmilyet. Pedig a nemtetszést is ki lehetne fejezni csodálatosan, így szenvedélyesen, érző szívvel.
Úgy kezdted a cikkedet, hogy elfogult vagy. Szerintem nem. Szerintem te már szerelmes vagy:) A beidézett versszakok alapján nem fogott meg egyébként. Lehet a fordítás miatt van. De látszik még, hogy fiatalka. Persze ha figyelembe veszem azt, hogy majd kétszáz éve élt, akkor még talán figyelemre méltó is. Az tisztán látszik, hogy szeretett verset írni, és tudott is. Szívesen elolvasnám oroszul is, biztosan érdekes lenne, csak hát nem tudok oroszul. Egy kicsit nagyító alá teszem, esélyt adva, hogy megfogjon jobban a költő.
"Kínoz a vágy, hogy elhitessem
Magammal: nem is szeretem.
Így mérném, ami mérhetetlen,
Mert parttalan a szerelem."
Nos ez csodálatos, ahogyan kifejezi az esélytelen szerelmet.
"A pillanat, mely hatalmából
Kivett, csak az mutatta meg,
Hogy lelkeink égőn sugárzó
Vágyát legyőznünk nem lehet."
Én is azt vallom, hogy a kitágult pillanat az igazi élet. Nagyon szép.
"Hogy láncom elszakíthatatlan,
S percnyi nyugalmam sem örök:
Csak a beröppent cherub hangja
Az alvó démonok fölött."
Mikor nyugodt, akkor sem él már. Szép. Érthető is. Mégsem fog meg. Hiányzik belőle az egyszerűség íze. Úgy értem, hogy kiforratlan. Nincs íze szinte. Na elmondom mire gondolok. Nézd csak meg a következő verset amit beidézek.
"Itt állok a hídon,
könnyezem csendesen.
Két oldalon vadon-
zizegnek értem lelkesen.
Megmarkol oltalom,
fojtogat rendesen.
Pihenj meg angyalom,
kit őriztél, most el megyen.
Jég-szavam sóhajom,
Rian a rejtjelem.
Folyóban olvadom,<
A hozzászólás folytatása... |
|
|
|
|
|
Re: mango : Legújabb vallomás - 14. (Pontok: 1)
- Tupir Ideje: December 07, szerda, 08:26:14
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | mango,ez nagyon tetszett,élmény volt olvasni :-)))) |
|
|
|
|
|
Re: mango : Legújabb vallomás - 14. (Pontok: 1)
- hori (hori@mailpont.hu) Ideje: December 07, szerda, 08:57:24
(Adatok | Üzenet küldése) | | Érdekes, jó írás! Tetszett mango! |
|
|
|
|
|
Re: mango : Legújabb vallomás - 14. (Pontok: 1)
- Anna1955 (angyaligirl@freemail.hu) Ideje: December 07, szerda, 11:24:30
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | Kedves Anikó,
Eltünt a hozzászólásom, de azért is leírom a véleményem....:)))))))
Nekem az egyki kedvenc költőm, főleg a szerelmes versei, van is belőlük topicba.
Az életrajzból engedelmeddel majd idézek egy új topic-ba.
Nagyon tetszett az esszéd, nem ismertem Őt egyáltalán, és ilyen fiatalon meghalni, borzasztó veszteség...
Szeretettel Anna :))))) |
|
|
|
|
|
|
