| Küzdőtér |
|
|
|
 |
Későnyári sorok |
|
mango
 |
...még innen nézve nyári kép mutatja magát. |
Augusztus vége van.
Lassan betelik az év, szeptember az ajtó előtt, már a kilincsen a keze... Szombat délelőtt van, a nap szívmelengetően süt, bár ereje fogytán. Érzem. Már ferdén esnek rám ezek a fénynyalábok, már erőlködnie kell, hogy elhiggyem, ez még azért nyár…
Ma újból kissé melankolikus, révedező hangulatban vagyok.
Ülök a már sokszor megénekelt teraszon, túlnézek a Svábhegy még haragoszöld, szelíden emelkedő oldalára, ahonnan a János-kilátó emeli fel büszke homlokát. Még nyoma sincs az ősznek: semmi rozsdamarta szín nem vegyül a csodálatosan szép kékes-zöldbe. Innen nézve legalábbis semmi sem utal a pusztulásra, - lehet, ha átautóznék oda, már szomorúsággal terhelt lenne a szívem a romlást látva. De picit becsapom magam (olyan jól esik ezt hinni, és ez igaz is): még innen nézve nyári kép mutatja magát. Akárha július lenne; a kedvenc hónapom…
Minden valószínűség szerint ez az utolsó olyan kedves, napsütötte, teraszon való üldögélésem, ami még a nyarat hozza elém. Legközelebb talán majd áprilisban veszem a bátorságot ahhoz, hogy ide kitelepedvén befogadjam az új tavasz, a megformálás, a megújulás, a teremtés készülődő örömét. Én már erre készülök. S mennyire várom…! Abszurdum, tudom. De nem mondhatok mást. Bárcsak tévednék…Bárcsak ülnénk még itt a későnyarat ámulva…Meglehet, hogy így lesz.
Ma itt, és most elhatároztam, hogy begyűjtöm ezt a délelőttöt, azaz nevet adok neki, és kijelölöm helyét a tudatban.
Egyedül vagyok.
Illetve ha egészen hű akarok lenni a valósághoz, (és az akarok lenni!) akkor azt kell írjam, a kutyám a lábamnál nyújtózik el, hiszen mindenhová árnyékként követ engem, - élvezi a nap és a szél simogató selymét. Zsemleszínű drótszőre borzolása talán kifejezetten jól esik neki, néha a szakállába is belekap a finom hegyi levegő, és a szemöldökét is okos barna szemébe kergeti egy-egy fuvallat. Épp tegnap olvastam egy számomra sokatmondó mondatot, mielőtt az éjjeli lámpa kapcsolójával teljes sötétségbe zártam volna magam - a kedvenc zenémmel együtt. Így szólt: „A kutya szeretete gazdájához nem mérhető emberi ráció szerint, még ha agyonkényeztetném, akkor is adósnak érezném magamat. Ha az emberek elkedvetlenítenek, a kutyámra nézek, a szeretetnek erre az eleven csillámára, s egy időre megnyugszom.” Talán túl pátoszos mindez, - de nagyon igaz, és aki írta, annak én hiszek…
Tehát pillanatnyilag teljesen egyedül vagyok, teremtett lélek sincs a közelemben. Akit magam mellett szeretnék tudni, - most távol van.
Tehát várok. Azt nagyon tudok. A gondolatot már megszoktam, most mégis elkedvetlenít, - az emlékezés furata az eszmélet mélyrétegeiben halad.
Semmi sem zavar a teljes nyugalomban: fülemben az mp3 apró kis mütyürkéjével az imént még az egyik legszebb CD-met hallgattam, egy páratlanul kecses, utánozhatatlanul vérbő és mégis csupa-csupa lágy, hajlékony dallamú perui népzene szólt újra és újra visszatekerve, - és egy Kitaro album... Most John Barry Távol Afrikától meseszép filmzenéje zsong bennem, - ami emlék. Mind a zene, mind az érzés…A fénylő kis korongot ajándékba kaptam valakitől, aki nagyon fontos nekem.
Furcsa az én fontossági sorrendem.
Sok kivételes ember van mélyen a szívembe írva, - bár abban, hogy ez sok-e, vagy kevés: megítélni nem tudom. Csak őrzöm őket, féltem őket, hogy velük kapcsolatban nehogy bármi is árnyékot vethessen a lélekre. Néha, nagyon ritkán bővül ez a „lista”.
Mint a mögöttünk hagyott héten is bővült. Már most érzem, hogy valaki olyan bukkant fel az életemben, akinek hatása formálni fog rajtam. Ahogy talán én is az övén. Jól...? Rosszul...? Egyelőre nem kutatandó. Ma még csak annyit enged meg a szűkre szabott idő, ez a fukar és komisz kerítő, hogy minden porcikámban érezzem a messzi kezdet leheletét.
Most jó.
A várakozás boldog örömmel tölt el, és a késő augusztusi napsütés is annyira jól esik itt, a budai hegyoldal egyik legcsodálatosabb kilátással büszkélkedhető teraszán. „Elégedettség: ha elvégeztetett, amit kimértünk magunkra. Akár csak egy napra is. S ha a tervezésben szerény voltál, erőddel és tehetségeddel számoló, estére mértékletesen elfáradva, követeléseid elcsitulva, még meg is veregetheted a válladat: jól végeztél, dőlj ágyadba.” – jut eszembe kedvenc íróm egy javunkra fordítható, szép gondolata...Még nincs elég okom a teljes elégedettségre, még azt hiszem, sok szép nap, teendő és élmény vár rám. Becsapnám magam…? Önvédelmem érdekében, saját magam biztatásául érzem csak szebbnek a perceket…? Nem, ezt nem engedhetem meg magamnak.
Mit őrizzen meg egy újságíró kora-fiatalságából a későbbi, érettebb napokra is…? Tudása, emberismerete ugyan szélesebb sávot világít be a tapogatózás sötétségében, bizonyára mélyebben is szánt, - de leleménye már óvatosabban pásztáz, szeme a fölösleges dolgokat ösztönösen kikerüli. De amit elevenen kell tudnia minden pillanatban, az a tisztelet az üres papírlap iránt, a feltétlen alázat minden leírt sor iránt. Ma már papírlap helyett monitort kell írjak, - de ez a lényegen nem változtat. Magamhoz őszintének lenni a legembert-próbálóbb tett. Nos, ebben a tekintetben kíméletlen vagyok magamhoz. Szeretnék néha hazudni magamnak, - de tudom, úgysem teszem meg, bájos próbálkozásaim rendre dugába dőltek. Nem éri meg a belefektetett energiát. Tisztán kell látnom. Muszáj. Mint ahogy most is. És amit látok, tetszik a szívemnek is. Ez jó jel.
Azon tűnődöm, hogy a jó dolgok mostanában mindig augusztus végén történtek velem: igen, szinte kivétel nélkül, mindig augusztus hátulja fordított életem szekerének rúdján egy-egy hatalmasat, - jó irányba. Olyat, ami ma is a feledhetetlenség pontosságával él bennem: egy több órás, hajnalig tartó beszélgetés egy sportpálya vaskorlátján üldögélve; egy forró augusztus-végi hétfő incselkedően kedves viccelődése; egy kávéházbeli citromos ásványvíz fölötti őszinte, tiszta szempár kutató és kellemes pillantása, - mindezen kiragadott példák csak az utóbbi négy-öt év nyárvégének „termése”.
Talán át kell értékelnem az augusztus szerepét életemben, ami eddig szinte mindig rettegéssel töltött el.
Túl messzire nem merészkedhetem.
Egyelőre csak az augusztust engedtem közelebb magamhoz.
Az ősz még mindig nagy ellenségem.
De most valahogy szebbnek tűnik…Azt hiszem, tudom az okát, de fölösleges óvatosságból ezt még nem merem igazán elhinni.
Változunk, - sóhajtok föl. Még túl a negyedik, ötödik ikszen is változunk. Be kell lássam, - és csak akkor nem szomorít ez el, ha az ösztöneim és értelmem kéz a kézben haladva, egymást magyarázzák.
A közeli, pasaréti templomban a delet harangozzák, olyan angyali ártatlansággal, mintha a génsebészet még nem avatkozott volna bele a teremtésbe, mintha semmi baj nem lenne a világban e percben…
Szombat, tizenkét óra.
…csak eltelik ez a hétvége is, még ha olyan nagyon lassan is.
Megtanultam már várni.
Ezt teszem most is, - és a konyha felé indulok. Ebédidő van.
Budapest, 2006. augusztus 26.
|
Ideje: Augusztus 26, szombat, 16:36:13 - fullextra
|
|
| |
|
Vissza Rovathoz
 |
|
|
|
|
| "Későnyári sorok" | Belépés/Regisztráció | 4 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: Későnyári sorok (Pontok: 1)
- hori (hori@mailpont.hu) Ideje: Augusztus 26, szombat, 23:14:07
(Adatok | Üzenet küldése) | | Minél több kivételes embert sikerült/sikerül a szívedbe zárnod, annál többet érsz. Ezek mind adtak, s adnak majd valamit. Nagyon szép írás, nagyon szép érzések. Grat.! |
|
|
|
|
|
Re: Későnyári sorok (Pontok: 1)
- Anna1955 Ideje: Augusztus 28, hétfő, 14:43:15
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | Drága Anikó! Nagyon mély gondolatokat fogalmaztál meg érzéseidről, tökéletesen...
Kívánom, hogy augusztus mindig is legyen a szép hónapjaid egyike...:))))) Szeretettel Anna |
|
|
|
|
|
|
