Talán nem is lényeges, hogy én ki vagyok, mert az igazán fontos dolgok az egón kívül esnek. Azt tanítja az ezotérika, hogy mindenki EGY. Vagyis Te, meg én, meg a harmadik személy mind egyek vagyunk. Ugyanannak a dolognak a kivetülései, csak különböző perspektívából.
Ezt úgy kell elképzelni, mint ahogy a nemrégiben megjelent Becsapós világ című cikkben frappánsan megfogalmazta valaki, idézem:

„Képzeljünk el egy akváriumot, amelyben egy hal úszkál. Az akváriumot nem láthatjuk közvetlenül, és a benne szereplő világról is csak tévékamerák révén értesülünk. Az egyik kamera az akvárium elejét veszi, a másik az oldalát. A megfigyelő a két monitor képét figyelve azt gondolhatja, hogy a két hal külön-külön létezik, majd a halakat tovább figyelve felfedezi, hogy valami kapcsolat van közöttük. Amikor az egyik hal elfordul, a másik ugyanabban a pillanatban hasonló fordulót végez. Ugyanígy amikor az egyiknek az eleje látszik, a másik mindig az oldalát mutatja. Ha a teljes összeállítás továbbra is rejtve marad a megfigyelő előtt, az nyugodtan feltételezheti, hogy a halak valahogy összebeszélnek, ezért mozognak egyszerre.”

Ha tehát mindannyian ugyanannak a létezőnek a különböző perspektívájú manifesztációi vagyunk, akkor van közös metszetünk, tehát van, ahol teljesen egyformák vagyunk. Pedig nekem az a tapasztalatom, hogy ahány ember, annyiféle. Talán csak a halandóság közös bennünk. Ugyanazt a dolgot is különbözőképpen látjuk, ítéljük meg. Amire én azt mondom, hogy fekete, Te talán azt mondod, hogy fehér, és egy harmadik már kéknek fogja látni. Pedig a tárgy közben nem változtatott színt, csak mi ragasztottuk hozzá a saját szubjektumunkat. A tárgyakat és a körülöttünk lévő személyeket olyanoknak látjuk, amilyennek látni akarjuk. Saját belső korlátaink által lehatárolt nézőpontból, saját hiedelemvilágunkból merítve, saját értékítéletünkből kiindulva. De az Igazságot nem áll módunkban látni, sem Neked, sem nekem. Soha senkinek nem lehet igaza, ameddig úgy formál véleményt, hogy önmagától nem tud elvonatkoztatni, mert addig nem lehet objektív. Ez egy nagyon nehéz tanulófeladat, ami csak keveseknek sikerül.

Mindannyian egyek vagyunk. Egy hatalmas nagy egység összefüggő részei, és mégis különálló individuumokként érzékeljük saját magunkat. Egy elmélet szerint a bibliai bűnbeesés sem más, mint amikor az ember – akkor még tökéletes szellemi lény - először akart elkülönülni az egységtől. Azt gondolta magáról, hogy ő egy különálló egység, és nincs szüksége az egészre. Mindegyik rész azt gondolta magáról – hordozván magában az isteni szikrát – hogy ő az Isten. Aztán egyre többen kiváltak ebből az egységből, és ekkor azt mondta a lázadók csoportjának a Teremtő: rendben, ha istenekké akartok válni, menjetek és teremtsetek magatoknak saját világokat, de egy szinttel lejjebb, mert itt többé helyetek nincs! Így aztán a bukott angyalok teremteni kényszerültek. Különálló egységként már nem voltak többé tökéletesek, így nem tudtak tökéletes világot alkotni maguknak. S egy szinttel lejjebb csak a lomha, durva és nehezen formálható „anyag” állt rendelkezésre, ebből kellett gyúrniuk testet maguknak, hogy létezni tudjanak a saját maguk teremtette világban. Ez volt az ára az egykor tökéletes szellemi ember individualizációs törekvésének. Ma is itt dagasztjuk a sarat, mint a disznók, és csak álmodunk a tökéletessé válásról, a nagy egységhez való visszatérésről. Kaptunk ugyan esélyt – kegyelmet – az újraegyesüléshez, de ehhez nagyon nehéz próbákat kell kiállnunk. Portestünk súlyánál fogva minduntalan lehúz bennünket a mocsárba, megbéklyózza szellemünket, lelkünket, és nem enged tisztán látnunk. Aki le tudja rázni saját testének súlyos bilincseit – iszonyú erőfeszítések, kínok, gyötrelmek árán – az meg tud szabadulni véglegesen e materiális világ kötelékeitől. Kevesen képesek rá. De szerencsére végtelen időt kaptunk, és addig számtalanszor újjászülethetünk, rengeteg nekifutási lehetőségünk van, majd csak egyszer sikerül hibátlanul átívelni az akadályokat!

Hoppá az idő! A bűvös szó elhangzott. Idő csak a mi világunkban létezik, ez bizonyított tény. Sehol máshol. Már a világűrben sincs jelentősége, csak a mi dimenziónk vonatkozásában. Einstein erről sokat tudna mesélni. Az időt is kegyelemből kaptuk. Miért is? Gondoljunk csak bele. Ha úgy tudnánk teremteni, mint az Isten, hogy csak gondolunk valamire, és az még ugyanabban a pillanatban létrejönne, micsoda káosz lenne a Földön! Az, hogy a tetteink következménye csak bizonyos idő elteltével jelentkezik, tehát ok és okozat között ott az idő, mint nagyon fontos tényező, szinte nem is tudjuk felfogni mekkora áldás ránk nézve. Hiszen az idő lehetőséget ad, hogy az elhibázott tetteinket újragondoljuk, és ha visszavonni nem is lehet őket, de tudunk lépéseket tenni annak érdekében, hogy a hibát korrigáljuk. Elvégre nem vagyunk tökéletesek, mint az Isten, minket nem illet meg az ő teremtő ereje és képessége, hiszen mi nem látjuk előre tetteink következményeit. Ott hordozzuk magunkban az isteni szikrát, hiszen teremtünk mi magunk is, nézzünk csak körül, mi mindent hívott létre a találékony emberi elme! De mindehhez idő kellett. Hát örüljünk neki!
Egyazon testben csak 70 évet tudunk lehúzni. Olyan fárasztó és megerőltető a léleknek bezárva lenni ebbe a nyomasztó húscellába, hogy nem bírja tovább. Akkor egy időre megpihen, az asztrális síkon kinyújtóztatja fénytestének szép nyalábjait, és ha elérkezett az idő, megfelelő fényszögben állnak a csillagok, megvannak a kiválasztott szülők, akkor beköltözik egy újabb magzat testébe, és „köszvényét” őbenne folytatja tovább. Mindent mit addig tanult, megőrzi, semmilyen információ soha nem vész el, legfeljebb egy függöny eltakarja a tudata elől, ha az adott életben azokra a tapasztalásokra éppen nincs szüksége. Mert mindig más a feladat, amit végre kell hajtani. Vannak, akik mindig belebuknak, és már sokadszorra járják újra az „első osztályt”. Így aztán különböző fejlettségi szinten vannak a lelkeink. Rendkívül sok kategóriát szoktak itt megkülönböztetni, de én most lerövidítem – a teljesség igénye nélkül - az alapvető háromra.

A legalacsonyabb szint, a fizikai szint, az az állapot, amikor az ember a testével azonosítja magát. Jellemzően az anyag, és az anyagi világgal kapcsolatba hozható dolgok állnak tudata középpontjában. Leginkább csak testi szükségleteinek él, érzelmileg nem túlságosan fejlett, empatikus készsége meglehetősen alacsony. A fájdalmakat csak fizikai szinten ismeri. Ösztönlény, magányos farkas. Durva, agresszív és nem tud elvonatkoztatni, megrögzött materialista gondolkodású, nem hisz Istenben. Az egója hatalmas, jellemzően énközpontú, és önző. Egyetlen és mindenkori célja az anyagi javak biztosítása saját maga számára. Ennek érdekében neki semmilyen ár sem túl drága. Még gyilkosságra is képes.

A második szint, az érzelmi szint, az az állapot, amikor az anyagi világ vonzásán túllépve megjelenik a másokhoz fűződő érzelmi szálak fontossága. Az ember ezen a szinten már tisztában van azzal, hogy lelke is van, méghozzá halhatatlan, és figyelme a láthatatlan, nem anyagi világ felé fordul. Többé már nem a testi szükségletek kielégítése számára a legfontosabb, hanem a lelkieké. Jól ismeri a szerelem érzését, nagyon fejlett empatikus készséggel rendelkezik, nem az ösztönei irányítják, hanem az érzései. Figyel másokra, olykor a saját egóját is sikerül háttérbe szorítania, és önfeláldozó tettekre is képes egy másik emberért. Legtöbbször idealista és istenhívő. Sokan közülük a bigottságig is elmennek. Célja, hogy mások elismerését és megbecsülését kivívja magának, mivel alapvetően társas lény, nem szereti az egyedüllétet. Neki nagyon fontos más emberek szeretete, másképp értelmetlennek érzi a létét. Az emberi élet érték a számára, így nem képes másoknak ártani. A fájdalmakat leginkább lelki szinten éli meg. Az emberek többsége jelenleg éppen ezen a szinten tart.

A legmagasabb szint, a szellemi szint, az az állapot, amikor az ember tisztában van önnön hármas egységével, tehát hogy teste, lelke és szelleme is van. A testi szükségletek kielégítése számára már kevésbé fontos, az érzelmei sem olyan markánsak már, mint az érzelmi szinten lévő emberé. A szerelem érzésére többé már nincs szüksége a boldogság és elégedettség érzésének eléréséhez. A fájdalmat minden szinten ismeri, elfogadja, és saját fejlődésének hasznára fordítja. Az anyagi világtól ő már szinte teljesen elfordul, és minden figyelmét a transzcendens irányába fordítja. Isten léte számára nem kérdőjeles, de már túl van az idealizmuson, és az egységtudatban hisz. Felismeri és elfogadja, hogy a világon minden egy, tapasztalásai révén pedig lényeges összefüggésekre ébred rá. Nem kell tanulnia ahhoz, hogy tudjon. A bölcsessége belülről fakad. Az egóját már megtanulta teljesen háttérbe szorítani, igyekszik átlagon felüli képességeit mások érdekében kamatoztatni. Képesek természetfeletti erőket is a saját szolgálatukba állítani. Legtöbbször gyógyítással és egyéb alternatív korrekciós megoldásokkal foglalkoznak. Sokan közülük a fehér vagy a fekete mágia követői. Egy bizonyos szint felett már tisztán látja tetteinek következményeit, igyekszik úgy élni, hogy kevés hatást fejtsen ki a körülötte lévő világra, mintha nem is létezne. Harmóniára és kiegyenlítésre törekszik mind saját magában, mind pedig a környezetében. Ő áll a legközelebb a tökéletességhez.

Valójában a dolog nem ennyire fehér vagy fekete. Nem lehet mindenkit egyértelműen és tisztán besorolni ebbe vagy abba a kategóriába, különösen, hogy sokkal több szint létezik, mint ahányat én felsoroltam. Sok az átmenet, és lényegében mindannyian hordozzuk magunkban mindhárom szint maradványait többé vagy kevésbé. Kivétel nélkül mindegyikünknek végig kell járni ezeket a szinteket, mint valami ranglétrát, és nem lehet kihagyni közben egyetlen fokot sem. Valaki mindig ismétel, valaki pedig feljebb tud lépni egy szintet, ebből fakadnak a lényeges lelki fejlettségbeli különbségek az egyes emberek között. Aki még nem érett arra, hogy bizonyos dolgokat megértsen, befogadjon, összefüggésekre ráérezzen, az egy helyben topog, amíg meg nem tanulja a leckét. Sajnos sok a félrevezető információ a témában – szándékos torzításokból fakadóan -, és ott vannak azok a bizonyos féligazságok is, amelyek rosszabbak a hazugságnál. Hangsúlyozom, ezek a szintek nem minőségi kategóriák. Nem rosszabb a fizikai szinten élő ember a szellemi szinten élőnél, csak „időben még hátrébb” van a fejlődés tekintetében. Ő is el fog jutni a legmagasabb szintre egyszer, csak még többször kell leszületnie. Pont olyan ez, mint ahogy az iskolákat is mind kijárjuk, az is, aki később kezdi. Az első osztályos sem rosszabb, mint a nyolcadikos, csak még nem tart ott. Tehát vannak köztünk egészen fiatal lelkek, nekik még sokat kell tanulniuk, és vannak már nagyon öregek is, akiktől viszont tanulni lehet és érdemes is.

Olyanok is vannak, akik éppen két szint mezsgyéjén egyensúlyoznak, vagyis éppen most ébredeznek álmukból, és nyitogatják pillájukat az újabb igazságok felé. Még nincsenek saját tapasztalásaik, sok bennük a kétely, de tudják, érzik, hogy a világ sokkal több annál, mint amit a kezükkel megérinteni képesek. Érzik, hogy az élet nem pusztán a földi fizikai vegetációból áll, tudják, hogy valami feladatuk van itt, és várják az ezzel kapcsolatos kinyilatkoztatást. Érdeklődnek a misztikus dolgok iránt, és már számtalanszor elgondolkodtak az életük célján, értelmén. Ha odafigyelnek a jelekre, akkor hamarosan meg fogják tapasztalni az igazság mibenlétét, mint jómagam, s mint Te is Kedves Olvasóm, aki türelmesen végigolvastad ezeket a sorokat. Jó úton vagy! Bár amit írtam, nem a végső igazság, csak egy a számtalan lehetséges igazság-alternatívák közül. De talán némiképp közelebb hoz az igazi valóság megismeréséhez, megtapasztalásához. Nem is kell elhinni, elfogadni belőle semmit, csak amit jónak látsz, amiről érzed, hogy úgy kell lennie. A valóság mindenki számára más. Ha keresed, meg fogod találni a saját igazságodat.

És akkor választ kapsz a kérdésre is, hogy: Ki vagy TE?