| Küzdőtér |
|
|
|
 |
Szerelmeslevél – 11. |
|
mango
 |
...ám lehet, csak az a szerelem varázsolta még szebbé, amit a nagy költőóriás iránt táplált... |
Emlékszem, az első Szerelmeslevél-sorozatomban Kosztolányinak a feleségéhez írt gyönyörű sorait hoztam ide…
Akkor az egyik hozzászóló ezt írta cikkem alá: „Aztán Kosztolányi Radákovich Máriának is csodaszép leveleket ír, de ez már egy másik történet...Viszont a férfiak számára megfontolandó, amit írtál.”
Igen, a hozzászólónak tökéletesen igaza volt.
Ha van „még szebb szerelmeslevél”-katagória, akkor a Radákovich Máriához írott Kosztolányi levelek azok…
Lukácsy Sándor személyesen ismerte ezt a művelt, kifejezetten szép, kellemes megjelenésű, melegszívű és ábrándosan finom arcú asszonyt, aki irodalmi rokonsággal és nagy olvasottsággal rendelkezett, egyedül nevelte fiát, - és végtelenül szerette Kosztolányi Dezsőt. Ezzel a tettével nekem Radákovich Mária már halhatatlanná tette magát.
Egyetlen fotót találtam Máriáról e cikk forrásai után kutatgatva.
Ez a fekete-fehér kép Visegrádon készült, Mária fehér blúzban, pöttyös ruhában van, kezében könyvvel, vagy valamilyen jegyzettömbbel – és valami elmondhatatlan báj van az arcán; ám lehet, csak az a szerelem varázsolta még szebbé, amit a nagy költőóriás iránt táplált a visegrádi hegyek ölelésében… Ott, ahol elkezdődött gyönyörű románcuk.
Döbbenetes volt számomra ezeket a leveleket olvasni, most hogy keresgéléseim elvezettek ezekhez a sorokhoz…
Eddig nem volt alkalmam ennyire a mélyére látni ennek a megbocsáthatatlanul későn, rossz időben és előnytelen bölcsőben született csodaszép szerelemnek, melyből a gonosz idősíkon való elcsúszás miatt csak egy gyönyörűséges torzó születhetett, - de ez a torzó szebb, értékesebb és maradandóbb egy beteljesült és végigélt bármekkora szerelemnél, de még egy megszokásból, tisztességből megtartott házasságnál is…Ez persze csak az én véleményem, - és éppen csak a szubjektivitásom mondatja velem, szinte bocsánatkérő zárójelek között a szépnevű Ilona felé, aki a Kosztolányi számára olyan fontos szívbéli események alatt elvesztette minden női tartását és saját magához is méltatlan, már-már útszéli módon próbálta férje érdekeit képviselni...? védelmezni…? bosszút állni…? – ki tudja? és ezt a románcot szétbombázni, ami pedig az életet jelentette a haldokló költőóriásnak…Ma már nem kutatandó, hogy valódi féltés növesztette-e ki éles tigriskarmait ennek az asszonynak, - vagy csak a sértett hiúság és gyűlölködés, netalán a mellőzött feleség despota jogán tette mindezt…?! Ma már nem is keresendő minderre a válasz.
Mert hiszen mikor és mely tettével tanul meg különbséget tenni a művészet édesen boldogító fájdalmai és az élet nyers valósága közt az ember, leginkább az utókor…?
Számomra Kosztolányi még feljebb lépett azon a spirituális piedesztálon, ahol eddig is oly fennen trónolt…Most még közelebb érzem magamhoz. Annyira hús-vér ember, annyira esendő, mint mi mindannyian...Nem is tudom szavakkal kifejezni, mennyire megérintettek ezek a szerelmeslevelek, mennyire "gyógyír" volt minden sora a magam esetleges és néha-néha felszínre vetődő riadalmának csitítására…Még akkor is, ha bármilyen más nehézséggel kell szembenéznem: csak úgy, nagy általánosságban is csodát tud tenni egy effajta meleghangú, kedves levél...Így aztán néhány csodás Kosztolányi sort ezekből a levelekből – úgy határoztam, - kikanyarítok magamnak…Egyszerűen „elveszem” Máriától…(Sic!) Ezek a mondatok annyira társamul tudnak szegődni egy-egy félrecsúszott napomon, hogy felidézve ezeket: erőt adnak…Lám, lám, ilyen az a szerelem, amiért mi nők, mindenre képesek vagyunk...Talán még akkor is, ha tudván tudjuk, hogy némi szép költői túlzás is ékíti a leírt szavakat. Visszautalok a egyik kedvenc filmbéli mondatomra: „Ha most bármit mondasz, - elhiszem.” – és Karen Blixennek is igazat kell adnom. Gyanítom, Radákovich Mária is elhitte Kosztolányi Dezső minden szavát.
Lukácsy Sándor – talán kicsit túlírva, de az igazság nyomvonalán haladva - így emlékezik minderre: „ A halál előtt, a halál árnyékában még egyszer szeretni, s utoljára megtapasztalni a léleknek s érzékeknek azt a különös izzását, mely égető s frissítő szeszként áthatja az egész valónkat, erősít, bódít, fölemel, lesújt, tűzvarázsával kicsap a világra, hogy az ifjúkor kancsal szemével lássuk bíbor lángba borulni az eget és a földet: a sors, a sokszor kegyetlen, néha kegyes sors ezt adta ritka ajándékul a halálba induló Kosztolányinak.
Ötvenéves korában, egy esztendővel halála előtt, beleszeretett egy fiatalasszonyba, Radákovich Máriába.
Idős korában jól ismertem, sokszor meglátogattam Radákovich Máriát, festő barátom édesanyját. Irodalmi család, mely Vas Gereben rokonságával, Füst Milán és más kitűnőségek barátságával dicsekedhetett, s vonzó légköréhez hozzátartozott az a különös tisztelet, mellyel Kosztolányi személyét övezték. Akkoriban nem tudtam, miért. Nem tudtam, hogy Radákovich Mária, a „hadaró szájú” asszony hallgatagon őrzi magában Kosztolányi szerelmének emlékét, fiókjában leveleit.
Hogy mennyire szeret egy költő, leginkább talán verseiből tudhatjuk meg.
1929-ben Kosztolányi nagyon szép verset írt feleségéhez, a híres „Ilona-vers”-et, melyben tizennyolcszor említi meg a szeretett nő nevét, s játékos, lírai vegyelemzéssel boncolgatja, ízlelgeti a kedves Ilona név hangzó elemeit.
Máriához, - mintha szembesíteni s versenyeztetni akarta volna a két szerelmet, - hasonló szerkezetű verset írt Kosztolányi.
Hasonló szerkezetűt, - de nagyon különbözőt!
Röpima a címe - és ez a vers nem játék; ez a vers egy haldokló imádsága.
Metaforikus megnevezések sorozata ez is, de érdesebb metaforáké: névmágiás litániaként ismétlődik ebben is a női név, de kacér bravúr nélkül, életért esengő sóhajok szekvenciája, minden sor végén egy elrekedő felkiáltás, összesen negyvenötször…
Nem tizennyolcszor: negyvenötször…
A vers megírás után nem egészen egy év múlva a költő már halott volt.”
Röpima
Ő a sebes, fényes láng. Mária
engem szeret a földön. Mária
sír és kacag, ha meglát. Mária
sikoltva jő elébem. Mária
rózsát susog fülembe. Mária
térdemhez ül le, úgy néz. Mária
a végtelent akarja. Mária
hadarva mondja: "Nem, nem." Mária
telefonoz és toppant. Mária
a jólnevelt úrinő. Mária
egy lágytojást se főz meg. Mária
sok altatószert használ. Mária
teázik és kártyát rak. Mária
sóhajt és kézimunkáz. Mária
siet, de mindig ráér. Mária
semmit se tud, csak mindent. Mária
igaz, szilárd, őszinte. Mária
a hallhatatlan nagyság. Mária
az élhetetlen jóság. Mária
az emberi nemesség. Mária
szép, hogyha ég és izzik. Mária
szebb, hogyha kócos, sápadt. Mária
legszebb, mikor csunyácska. Mária
a földgolyó remekje. Mária
Isten csodás torzrajza. Mária
kislányka és hősnő is. Mária
az édesség, a fönség. Mária
lágy, mint a hattyú tolla. Mária
kemény, mint a gyémántkő. Mária
gyermekkorom ábrándja. Mária
az ifjúságom láza. Mária
az ötvenévem díja. Mária
dicsőségem babérja. Mária
az életem fájdalma. Mária
haldokló ágyam fénye. Mária
anyám, leányom, húgom. Mária
múltam, jövendőm együtt. Mária
nem az enyém s enyém ő. Mária
a "sohasem" s a "mindig". Mária
a lelkem felesége. Mária
áldott a földi nők közt. Mária
lásd, vége sincs e versnek, Mária
mert mindig újra kezdem, Mária
oly hosszú már ez ének, Mária
mint végtelen szerelmem, Mária
1935. november 22.
*
Álljon itt több szerelmeslevél is – hogy sose felejtsük el: a szerelem minden korlátot és korlátozást negligál, nem ismer sem kort, sem teret, sem időt, sem messzeséget, - és felülír minden racionalitást. És ez így van jól.
*
1935.augusztus 8., csütörtök reggel
"Édes Mária,
nehéz út előtt állunk, bujkálásra, rejtezkedésre, megaláztatásokra kárhoztatva, s nem az volna-e okosabb és helyesebb, hogy már most edzzük magunkat az eljövendő, közös nélkülözésekre, s módját leljük, miképpen építsük föl délibábos életünket? Maga el sem képzeli, milyen kígyói ravaszsággal mozogtam a visegrádi sakktábla ellenségektől körülvett kis kockáin, hogy mégis találkozzunk itt és ott, a folyosó lépcsőin vagy a kikötőhídon egy-két pillanatra. Ez jelkép, ízelítője volt leendő sorsunknak. Gondolkozzék, Édes, milyen módon lehetünk együtt itthon. Minden magától függ. Írja meg, mit tervez. Jaj, ha egyszer néhány napra elutazhatnánk külföldre. Párizsba vagy Londonba, s én mutathatnám magának azt, amit még nem látott, és amit én már ismerek.
Akárhogyan lesz, szeretem. Szeretem őszintén, tisztán, taktika nélkül. Maga az én kishúgom, és kislányom,életem és szenvedésem várt jutalma, vidéki lélek, mint én, testvérem, minden ember közül a leginkább rokonom. Írjon, de csak akkor, ha kedve tartja. Köztünk sohase legyen „kötelesség” a szeretet, hanem szabadság és fényűzés. Ne nyargalásszunk nagy szavakon, s vigyázzunk, hogy ne keltsünk túlontúl nagy várakozást, melyet a valóság be nem válthat. Mindenem, ne hagyjon el, csak ezt kérem, aludjék jól, hozza vissza magát nekem szeptemberre, tisztán, tisztán, tisztán. A világ pedig álljon tótágast, mindegy, mi győzedelmeskedünk.
*
1935.augusztus 13., este
Máriám, mi történnék akkor, ha a sors valami szeszélyes véletlenéből nem írhatnék magának, nem kaphatna felőlem semmi hírt? Elég erős-e ahhoz, hogy megharcolja a harcát? Legyen erős és higgyen bennem. Higgyen mibennünk. Mert az, ami tétova szálakkal szövődni kezdett, ott, Visegrádon, nekem hit.
Szeretném, ha összezárnának bennünket egy sötét, nyomorúságos helyen, akár egy börtönben is, hogy ott ismerjük meg egymást, a nélkülözésben, nyomorúságban és szenvedésben. Édes Mária. Vágyakozom magára, a hadaró szájára, a gyönyörű szemére, a csodálatos mivoltára, mely csak nekem való, nekem szóló üzenet valahonnan. Ne fogalmazzunk mondatokat. Félszavakkal beszélgessünk. Üljünk össze egyszer s mondjunk kellemetlen őszinteségeket is. Ne győzzön rajtunk a halálos formák hazugsága. Mit álmodik? Mit eszik? Hány kiló? Írjon mindenről és gyorsan, gyorsan.
*
1935.augusztus 18. vasárnap reggel 10 óra
Máriám,
az első belklinikán fekszem az Üllői úton.[…] Hát látja, ide jutottam a visegrádi álom után. Vízszintesen, mozdulatlanul fekszem és magára gondolok. Arra gondolok, hogy szeptember elején ha visszatér – jaj hogy várom – még mindig nem láthatom, csak úgy szeptember közepe táján. Legföljebb telefonozhatunk, egy-egy pillanatra, Kedves. Eddig annyira nem voltam beteg húszéves koromig, hogy ezt személyes sértésnek tekintem. Mi ez? Büntetés a csodáért, hogy megtaláltam azt, akit eddig hét országon át hiába kerestem, vagy csak próbaidő? Hányszor szeretnék fölöltözni, - Isten úgy segéljen – itthagyni mindent, leutazni magához, s nem törődni semmivel. Édes, szépség, a barna fürdőruhájában, a barna bőrével, az emberváltoztató, szelíd és mégis mindent fölgyújtó kék szemével, aztán a kedves orrával is, amelyet egyszer a kikötőben láttam meg oly módon, hogy majdnem beleszédültem a vízbe, szeretem magát, szerelmes vagyok magába, úgy, ahogy ebben az életben nőbe még nem voltam szerelmes.
*
1935. szeptember 2. hétfő délután 4 órakor
Mária, lásd, mi lett belőlem, az egykori erős emberből. Csonka nélküled a világ, s nem is lesz egész, amíg mi nem találkozunk. Higgy abban, amit a csillagok csöndjében esküdtünk egymásnak. Most néhány nehéz hét vár ránk. Te megérkezel, s mi találkozni fogunk.[…] Addig pihenek, veled foglalkozom, veled beszélgetek telefonon és gondolatban. Óriási íróasztalom zöld terítőjére a szeptemberi verőfény hull, a délután aranya, sárgarózsák állnak a virágvázában. Oly édes és tökéletes az élet, teveled a háttérben, hogy térdre szeretnék borulni a hálától.
*
1936. február 11. Stockholm
Édes Mária,
tengeren át, országokon át küldöm hozzád ezeket a sietős sorokat. Megérkezésem óta, az első kezelések hatása alatt ágybanfekvő, magammal tehetetlen beteg voltam, álmatlan, szenvedő, de most már javul az állapotom, kijárok, s reménykedem is. Berven tanár úr bízik a felgyógyulásomban. Jégszekrény ez a Skandinávia. Fagyos lepedők csapdossák arcomat, amint délután hatkor kezelésre bandukolok.
Visegrád és Stockholm.
Istenem, milyen vad és rikoltó ellentét."
___
[…]
...írnék én itt egy szép befejező mondatot, csak nem tudom, rá lehet-e bízni az ítélkezést és a végszó leütését az ingerszegény és dallamtalan ráció kezére…?
Aligha.
És ha mégis, ismerve magamat, az ösztöneim diktálta mondatok semmilyen észérvre nem hallgatnak, süketen és vakon fordulnak szembe az értelmemmel.
Így hát – megnyugvással és mentségül - az olvasóra és a mindannyiunkban pontosan működő belső metronómra bízom a fent citált, kétségbeesetten szépséges szerelmesleveleket.
*
|
Ideje: Február 27, kedd, 10:07:59 - fullextra
|
|
| |
|
Vissza Rovathoz
 |
|
|
|
|
| "Szerelmeslevél – 11." | Belépés/Regisztráció | 10 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: Szerelmeslevél – 11 (Pontok: 1)
- Audrey Ideje: Február 27, kedd, 11:27:54
(Adatok | Üzenet küldése) | | Rájöttem, miért is szeretem olvasgatni nagyjaink szerelmi levelezéseit... Mert ilyenkor rádöbbenek, hogy ők is pont olyan emberek, mint mindenki más, ugyanolyan érzésekkel, gondolatokkal, sorsokkal, élethelyzetekkel. Számomra megmosolyogtató, hogy sokszor mennyire hasonlóan gondolkodnak, vélekednek az élet dolgairól, sőt sokszor még a saját szavaimat is felfedezni vélem egy-egy sorban... Mintha én írtam volna, mintha nekem írták volna, mintha rólam, rólunk szólna. Hát igen. Nincs új a nap alatt... |
|
|
|
|
|
Re: Szerelmeslevél – 11. (Pontok: 1)
- Eroica (ezüsttollacska@ t-online.hu) Ideje: Február 27, kedd, 14:52:19
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | Drága Anikó! Köszönjük, hogy újabb és újabb információkat kapunk hírességeinkről, és nemcsak a szerelmüket illetően. Bekukucskálni a magánéletükbe nem -pletykaszinten - mindig valami pluszt ad munkásságuk megismeréséhez, s ez nagyon jó! |
|
|
|
|
|
Re: Szerelmeslevél – 11. (Pontok: 1)
- Tithonos Ideje: Február 27, kedd, 19:59:26
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | Nagy örömmel olvastam ezt az ismét remekbe szabott esszédet...
A "szűzmáriaszemű" Mária valóban nagy ihletője volt a beteg Kosztolányinak... Érdekes lett volna, ha írsz Ilona és Mária találkozásáról, mely megmutatja e két nő fennköltségét is... |
|
|
|
|
|
Re: Szerelmeslevél – 11. (Pontok: 1)
- hori Ideje: Március 01, csütörtök, 08:42:52
(Adatok | Üzenet küldése) | | És milyen jó, hogy fennmaradtak ezek a gondolatok (levelek), és érdekes az is, miként formálja, és miként jelentkezik ez az érzelemvilág az alkotásokban is. Remek esszéd olvasása ismét bővítette ismereteimet. |
|
|
|
|
|
Re: Szerelmeslevél – 11. (Pontok: 1)
- meva Ideje: Március 01, csütörtök, 15:45:10
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | Kedves Anikó!
Megkerestem néhány korábbi írásodat is ebben a témában. Köszönöm, hogy fölhívtad rájuk a figyelmemet.( Majd még olvasgatom a többit is.) Nagyon tetszik!
Szeretettel: Éva |
|
|
|
|
|
|
