| Küzdőtér |
|
|
|
 |
Forró Iowa... |
|
mango
 |
Egy film. Vagy inkább: a film.
A legjobb fajtából.
Talán ez elég is bevezetőnek.
|
1965 tikkasztó nyara, Iowa egy álmos, poros kisvárosában. Az ismert, és a vidékre oly jellemző szélerőmű lapátja lustán, csikorogva forog, a fullasztó melegben a szél is épp csak lengedez. A kacskaringós, végeláthatatlan iowai napraforgótábla mellett, a melegtől remegő levegőben egy kis furgon után kavarog a por, egyre távolodik a farmtól, ahonnan elindult az illinoisi nagyvásárra.
Remek nyitókép.
Mindez egy rövidke bevezető után, mely bevezető a jelenben játszódik. Innentől kezdve elindul a mese, a múltról, egy nagy, és romantikusan szép szerelem történetéről. Nem közönséges nyitókép ez, hanem olyan, ami belevési magát az ember agysejtjeibe és kitörölhetetlenné válik.
Így kezdődik az a film, amelynek dialógusait szinte szóról szóra tudom már, olyan sokszor láttam.
Talán most néhányan elhúzzák a szájukat: amerikai giccs. Nem. Nem az.
A szív hídjai.
Clint Eastwood és Meryl Streep körül minden varázslattá válik.
A történet túlmutat a szokásos hollywoodi kasszasiker-filmek szirupos sztorijain, noha egy csaknem hétköznapi történet ez. Azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy ez a film - azt hiszem, - bevonul a filmtörténet aranykönyvébe a maga Oscar-díjaival. Eastwood nem csak a főszerepet játszotta el, de ő maga rendezte, és olyan ragyogó zeneszerzőt állított csatarendbe maga mellé, mint Lennie Niehause. Felejthetetlen.
Egy kozmopolita fotoriporter, az 50-es éveiben járó Robert Kincaid egy eldugott iowai tanyára vetődik, a kisváros híres fedett hídjait fényképezni a National Geographic magazin számára. Útbaigazítást kér és kap a még mindig csinos, már lecsavart vágyakkal élő, egykor fényesebb vágyakkal álmodó, de sorsával már megbékélt, kétgyerekes családanyától, Francesca Jonhsontól. Francesca családja - férje és két gyermeke - négy napra éppen aznap utazott el, az üres farmon hagyva az értelmes, szelíd és tisztességes asszonyt.
Négy nap.
Ennyit töltenek együtt, de ez a találkozás megváltoztatja mindkettőjük életét. Ezzel a négy nappal - ötösbe ugrott a két ember életének sebességváltója…Szenvedélyes, mindent elsöprő szerelem alakul ki köztük, olyan, amire a középkorú asszony már nem is számított, sőt annak létezéséről sem tudott. Váratlan boldogságuk minden perce kincs, - de tudják jól, ez zsákutca…
A szerelem történetét Francesca egy háromkötetes naplóban írja le, amit anyjuk halála után a gyerekei megtalálnak: az asszony monumentális emléket hagyott az életébe csupán egyszer beköszöntő, mély, de minden köteléket elpusztítani mégsem tudó szereleméről.
...úgy élik le mindketten az életüket, hogy tudják: él valahol a világban az az egyetlen egy ember, akivel az életük teljes és boldog lehetett volna.
Négy nap.
„A régi álmok jó álmok voltak. Ugyan nem váltak valóra, - de örülök, hogy voltak.” – mondja a fotoriporter az ismerkedés perceiben. Már ez az egyszerű mondat is továbbgondolásra késztet engem…Minden egyes alkalommal, ha megnézem a filmet. És bizony ez nagyon-nagyon gyakran előfordul velem.
Minden filmkocka művészi és csontvelőig hatolóan szép, - annyira szép, amennyire halálraítélt kapcsolatuk is az.
Soha többet nem találkoznak. Mindkettőjük hamvait sok év különbséggel ugyanabba a folyóba szórják, amely fölött a híres Rosamunde fedett híd magasodik.
„Az életemet a családomnak adtam. Ami megmaradt belőlem, azt szeretném Robertnek adni.”
A történet ennyi, - és az ember lánya, (jelen esetben én) ezen hosszasan elmereng…
Vajon én mit tettem volna Francesca helyében…?!
Nekem a család szent és a gyerekeim leginkább. Ehhez nem fér semmi kétség. Viszont ha tudnám, hogy a boldogságot egészen más mellett találom meg; vajon képes lennék-e felrúgni a jó, csendes de minden szenvedélytől teljesen mentes házasságomat…?!
Francesca-hoz hasonlóan én is tipródtam volna, - minden bizonnyal, - hogy a tiszta, élő, igaz szerelmet vagy azt a férfit és az általa nyújtani tudó életet választom-e, amelyben a mindig is más életről ábrándozó asszony a hosszú évek során már belesimult…?!
Nehéz kérdés. Én már megválaszoltam magamnak, de ez magánügy.
Francesca a langyos, de biztos régi életét választotta, de így egyik fele Robert Kincaid fotoriporterrel együtt eltűnt, meghalt…
Kedvenc jelenetem sok van a filmben. Szeretem a Bing Crosby mélabús hangjára és a remek saxofon-zenére a konyha közepén lassú táncot járó pár gyengéden erotikus képét; az utolsó napi gyertyafényes vacsora alatt lezajlott párbeszédet, (ami bevallom, egyfajta hitvallásommá vált azóta…), - de a Des Moines-ben lezajlott „esős” jelenet, mint a film csúcspontja – utolérhetetlen a maga naturalista, mégis erősen romantikus és szívszorító képeivel együtt.
Hadd álljon itt a számomra legszebb mondat, melyet Robert Kincaid vall meg a vacsora és a búcsú percei után Francesca-nak:
„Csupán egyetlen egyszer mondom, és ezt még sohasem mondtam. De ez a fajta bizonyosság csak egyszer adódik az életben.”
Kell ehhez bármit is hozzátenni…?!
|
Ideje: Július 14, csütörtök, 06:50:55 - fullextra
|
|
| |
|
Vissza Rovathoz
 |
|
|
|
|
| "Forró Iowa..." | Belépés/Regisztráció | 8 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: Forró Iowa... (Pontok: 1)
- hori (horiQKACmailpontPONThu) Ideje: Július 14, csütörtök, 09:29:50
(Adatok | Üzenet küldése) | Amikor olvasni kezdtem (becsület szó), ráismertem a filmre. Mivel az egyik legjobb film, amit láttam :) (sokszor).
A ffi főszereplő meg az egyik kedvenc színészem. (természetesen csak ezzel a szinkronnal).
A történet megható, még sírni is lehet rajta, ennek ellenére szívem mélyén elítélem a nőt. Mivel rendes, becsületes ember volt a férje, nem érdemelte volta meg. Az unalom, és unatkozás még nem jogosította fel tetteire. (Mondom én.) A riporter szemszögéből megértem. Szerette a nőt, független volt, meg aztán mindig a nő enged vagy sem. :)
Más: ha majd meghalok, a feleségem rá egy hétre más férfiról álmodozna még évekig, mert az a másik volt az élete nagy szerelme, bizony forgolódnék a síromban. Ez így nem járja. (Megint mondom én)
Ezt a filmet pont azért csinálták így, hogy elgondolkozzunk rajta még éveken át…
Jó írás!
Üdv.
|
|
|
|
|
|
Re: Forró Iowa... (Pontok: 1)
- szimbolum Ideje: Július 14, csütörtök, 10:58:37
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | Nincs kedvenc filmem, ez sem az, de egyike azoknak ,amit bármikor szívesen engedek magamba, engedem hogy magával sodorjon , hogy megérintsen amilyen mélyen csak lehet.Azt hiszem úgy döntenék hogy a lelkemmel továbbra is békében tudjak élni .A "bizonyosság ,ami csak egyszer adódik az életben"- nos, ez önmagában kincs ha rátalálunk ,birtoklásától függetlenül ..... |
|
|
|
|
|
Re: Forró Iowa... (Pontok: 1)
- kavics Ideje: Július 15, péntek, 00:35:16
(Adatok | Üzenet küldése) | Nekem is nagy kedvencem ez a film, mind a két színészt nagyon szeretem. Az írásod pedig nagyon jólsikerült írás!
kavics |
|
|
|
|
|
Re: Forró Iowa... (Pontok: 1)
- Netelka (sarhelyi@invitel.hu) Ideje: Augusztus 05, szombat, 20:02:13
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | Milyen jó, hogy rákérdeztem erre a cikkedre: ez a film bennem is mély nyomokat hagyott. És talán már annyira nem meglepő módon az általad utoljára idézett mondat bennem is megmaradt, bár álmomból ébresztve nem tudtam volna visszamondani, de most, hogy olvastam, emlékszem, mennyire megragadott már első alkalommal is. Köszönöm, hogy írásod által újra visszaidézhettem ezt a csodálatos, nagyívű, felkavaró filmet. |
|
|
|
|
|
|
