| Küzdőtér |
|
|
|
 |
A jövő ígérete |
|
mango
 |
... sietek mindenkit megnyugtatni: a színtiszta igazat írtam le. Tudom, hihetetlen, de igaz.
|
Azt hiszem, Mónika nagyjából 9-10 éves lehetett, amikor megismertem.
Bevallom őszintén, nem tudtam a korát meghatározni, pedig én is felneveltem két gyereket.
Már az első percben feltűnt, milyen érdekesen viselkedik: nem úgy, ahogyan azt például egy mai 10 éves gyerekektől az ember megszokta.
Rögtön el is magyarázom, hogy értem ezt.
Az első benyomások természetesen mint felületes szomszédot értek, aki nem ismerte a kislány életkörülményeit, képességeit: csak egy helyes, élénk szemű kislányt láttam, aki két házzal arrébb lakik, és akinek az édesanyját futólag ismertem.
Mónika szembe jött velem az utcán, és úgy köszönt, hogy „Kezét csókolom!”, - tisztán, hangosan, érthetően, artikuláltan; mindehhez még majdnem fejet is hajtott, és egyenesen megállt, testéhez szorított kezekkel. Ilyenkor azt éreztem, mintha 1928-ban járnánk, a kislány térdet takaró fekete vagy sötétkék rakott szoknyában van, fehér matrózblúzzal, lábán fehér térdharisnya, pántos, fekete lakkcipő, a haja középen szigorúan elválasztva, két varkocsba fonva, melynek végét két hatalmas masni díszíti.
Ehhez képest, - majdnem így is nézett ki!
A hasonló korú pajtásai gördeszkával suhannak el mellettem a járdán, kis híján leverve a lábamról, „deszkás” egyencuccokba öltözve, ami szinte mindenkinél ugyanazt jelentette: legalább két számmal nagyobb, bő farmer, fordítva feltett baseball-sapka, divatos, feliratos póló és csuklyás zipzáras felső, - ami néha a derekukra kötve csaknem a földet súrolja. Rágóznak, valamilyen márkás, fémdobozos üdítőital van a kezükben, hangosan és néha elég „naturalisztikusan” fejezik ki magukat, és cirkuszba illő mutatványokkal rémisztgetik a békés járókelőket. Ha valamelyik rám köszön véletlenül, akkor az a rikkantás így hangzik: „cs’kolom!”
Persze ez a két véglet, - általában a gyerekek 10 éves koruk körül olyanok, mint amire most általában Önök is gondolnak.
Én is azt hittem először, - bár apró jelek feltűnhettek volna, ha erre van kihegyezve a szemem. De nem: eléggé el nem ítélhető felszínességem okán én is azt hittem, hogy Mónika egy, a sok hasonló kislány közül.
Ám ez egy nagy tévedés.
Mónika kitűnt minden kora béli fiatal közül, - és nem csak az öltözködése miatt, ami valljuk be: sokszor már-már nevetségesen idejétmúlt volt. Egy apró felnőtt, akinek nincs és nem is volt soha gyerekkora.
Többnyire az édesanyjával – csakis kézen fogva! - jár ma is az utcán, ha netán valaki belehallgatna a beszélgetésükbe, akkor a francia igék plus-que-parfait helyes használatáról, a kvantumgenerátor működéséről, vagy az allél gének természetéről hallana, de azt is többnyire úgy, hogy Mónika próbálja az édesanyját beavatni ezen tudományok rejtelmeibe. Nem is eredménytelenül: az édesanyja mindezek hallatán - cseppet sem meglepődve - néha vitába száll kislányával, és parázs értekezés folyik köztük az éppen szóba kerülő témáról.
Mindenhova szigorúan együtt járnak: Erika, az édesanya, végigüli az úszásoktatást, a zongoraórát, és a többi külön programot; minden áldott nap hozza-viszi az iskolába öreg Skodájukon gyermekét, miközben kikéri Mónika véleményét egy-egy fogós matematikai képlet vagy tétel megoldásáról, értelmezéséről.
Teljesen természetes, hogy nem engedi egyedül el lányát olyan messzire a suliig, hiszen a 2 milliós nagyváros túlsó végén található az az egyetlen angol iskola, ahol Mónika a tanulmányait folytatja.
Ha most azt hiszik, eddig csak vicceltem, - sietek mindenkit megnyugtatni: a színtiszta igazat írtam le. Tudom, hihetetlen, de igaz.
Ez a kislány egy született zseni.
Egyedül él édesanyjával, aki az alkalmazott matematika professzoraként jelentős időt tud tölteni lányával, hiszen kötött munkaideje nem lévén, - minden szabad idejét Mónikának szenteli. Édesapja nagyon korán, még a kislány csecsemőkorában elhagyta családját, aki nem mellesleg világhírű élsportoló, és 5-6 évvel ezelőtt egy légiszerencsétlenség áldozata lett.
A kislány már az általános iskola első osztályában feltűnt tanítóinak: folyékonyan írt, olvasott, számolt, és másodikos korában már olaszul tanult. Később még két nyelvet sajátított el tökéletesen, miközben minden tantárgyból színjeles eredményei voltak. Nem csak a humán, - de a reál tudományokban is remekelt. Külön engedélyekkel magántanulóként 7 évesen már az ötödik osztály tananyagából tett le sikeres vizsgákat, és 10 évesen befejezte általános iskolai tanulmányait.
Ekkor került a méregdrága angol iskola nagyon is szigorú falai közé, ahol alig 14 évesen leérettségizett, - egyetlen négyes osztályzat nélkül. Nem volt tantárgy, amiből ne dicséretes ötöst kapott volna.
Senkinek nem volt kétsége afelől, hogy ez a kislány csakis valamelyik amerikai vagy angol egyetemen kell hogy folytassa tanulmányait: így hónapokon át csak ez volt a téma anya és lánya között.
Bárkivel összefutottak az utcán, a közértben, - csak erről folyt a társalgás, más téma nem létezett; akár kérdezték erről őket, akár nem. Nagy gondban és levelezésben voltak, hogy melyik egyetem felelne meg Mónikának, - még „tanulmányútra” is kimentek, hogy saját szemükkel győződjenek meg a kiszemelt egyetem adottságairól. Szinte hisztériába hajló telefonbeszélgetések zajlottak le néha, ha valami miatt az elképzelésük nem esett egybe az egyetemével. Mozgalmas és sorsfordító időszak volt ez kettejük életében . Úgy is élték meg.
Erikáról is érdemes néhány szót ejteni, hogy a kép teljes legyen.
Ez a molett, csaknem kövérnek mondható hölgy nem hazudtolta meg az oly sokszor (és tegyük hozzá, sokszor méltánytalanul) kifigurázott matematikus professzorok imágóját. Ruhái tisztasága némi kívánnivalót hagytak mindig maguk után, haja állandóan csapzott és zsíros volt, körmei néha szó szerint piszkosak, - szerintem ő ezt észre sem vette.
Egyszerűen hidegen hagyták a külsőségek. Nem egyszer láttam lehamuzott, kiégetett selyemblúzban, ami már a legnagyobb jóindulattal sem volt fehérnek nevezhető. Ódivatú öltözékére semmi gondot nem fordított.
Divat, márkás holmik, luxus: nem érdekelte. Ez a lakására is jellemző volt egyébként, ami zsúfolásig tömve volt könyvekkel, szakirodalmakkal, nyelvkönyvekkel, - mindez olyan művészi rendetlenségben, ahol nyilván csak ők ketten tudtak valamit is megtalálni.
Erika egyetlen nagy „szerelme” a lányán kívül az utazás volt.
Megfordultak ők ketten már a világ szinte minden országában, Japántól Brazíliáig, - erre nem sajnálta a pénzt soha. Vásárlásról természetesen szó sem volt, csakis a látnivalók, a táj, a vidék szépsége és érdekessége miatt keresték fel ezeket az országokat.
A fotók, az emlékek idézői elborították a piciny lakást. Esténként ezeket elő-elővették, felelevenítve a szép út emlékeit, diafilmet nézegettek órákon át, origamit hajtogattak Mónikával, majd gondoltak egyet, és nagy turistautakat szerveztek maguknak, ahonnan mindig sok új és nagyszerű élménnyel tértek vissza.
Csak egymás társaságában érezték jól magukat igazán, noha elég nagy társadalmi életet éltek. Azt nem igen vették észre soha, sehol, hogy nem éppen a legszívesebben látott vendégek ők. Ezzel sem törődtek: ők jól érezték magukat, és másnap el tudták mesélni, milyen nagy eseményen vettek részt.
Hihetetlenül szórakozottak voltak mind a ketten, de Erikának volt még egy borzasztóan kellemetlen és visszatetsző tulajdonsága: elmondhatatlanul kicsinyes volt, ám mástól szinte arcpirító önzőséggel kért és fogadott el mindent.
A „nekem tőled semmi sem kell, de te mindent akarj adni” dirigens elv alapján élt. Lerázhatatlan volt és erőszakos, - de mindez selyempapírba csomagolva.
Sok mindenkit tévesztett meg az első benyomásra elbűvölőnek hitt modorával, amit már később hiába fedezett fel a szerencsétlen delikvens, Erika olyan volt, mint a bulldog-kutya. Többé nem lehetett elmenekülni előle, mindig megtalált új, világraszóló eredményeikkel: este 9-kor telefonált, vagy csengetett be valami – más számára tökéletesen érdektelen – történéssel, ami velük esett meg.
Érdekes, és furcsa személyiség volt, kétségtelen.
A kislány sokban hasonlított édesanyjához, ami egyáltalán nem meglepő. Sőt, talán Erika tökéletes mása kezdett lenni, ahogy kamaszodott. Nem külsőre, csak a szokásait, természetét, hóbortjait tekintve. Ezen sincs mit csodálkozni.
A 12-13 éves kislány - a felnőtteket valóban megszégyenítő - tudását idővel egyáltalán nem rejtette véka alá, és mintegy kioktatva, megleckéztetve javította ki őket, ha valamit nem helyesen tudtak, vagy említettek egy-egy beszélgetés során.
Sokszor kínos jelenetek is adódtak ebből, de sem a kislány, sem Erika nem érzékelte ezeket. Egyszerűen észre sem vették. Hisz nekik ez olyan magától értetődő volt, - fel sem fogták, hogy ezen más megütődik, netán még meg is sértődik.
Így aztán – sajnos – úgy alakult, hogy a szomszédok, ismerősök szinte menekültek előlük. Ha úgy adódott, hogy szembe találkoztak volna egymással, gyakran úgy tett mindenki, mintha nem venné észre őket: elmentek egymás mellett úgy, mintha a túloldalon figyelnének valamit nagyon erősen, vagy a táskájukban keresnének lázasan egy elveszettnek hitt holmi után. Így el tudták kerülni a beszélgetést a két „hölggyel”, akik ebből érthetetlen módon mit sem vettek észre.
Lassan teljesen elszigetelődtek.
A nagy páros magára maradt.
Mivel senki nem kereste a társaságukat, sőt gyakran készakarva elkerülték a találkozást velük, - így információkhoz sem jutott senki, hogyan alakul Mónika sorsa a bravúros érettségit követően.
Csak azt vette észre a szomszédság, a közelben lakó ismerősök, hogy egyszer csak kihalt lett a kis lakás: semmi mozgás hetek, hónapok óta.
A redőnyök lehúzva, az eddig a balkonon tartott virágok kiszedve, - üresen tátongott az egykor nagy becsben tartott erkélyláda, melyben állandóan virított a szép piros muskátli vagy színes petúnia.
A postaládát leszerelték, bár az ajtón a nevüket otthagyták.
Nyilvánvaló, hogy valamelyik nagy hírű, elegáns és méregdrága amerikai vagy angol egyetem örömmel vette Mónika jelentkezését, és ma már hallgatói között tudhatja e valóban kivételes képességű kislányt.
Senki nem tud róluk semmit.
Vajon mi történhetett velük? Mi lett a sorsuk?
Lehetséges, hogy egyszer valami csoda folytán rájöttek arra, mennyire lehetetlen a viselkedésük, - bár én ebben nem hiszek.
Sokkal valószínűbb, hogy ők sértődtek meg az érdektelenség, a kitaszítottság láttán, és mintegy büntetve az ismerősöket, titokban tartottak mindent, ami velük történt. Hitték, hogy ez másnak nagy csalódást okoz: pont ezt akarták elérni. Alapjában véve gonosz volt a szívük, bármilyen tehetség és tudás birtokosai voltak.
Talán valahol, a világ egyik túlsó csücskében, valamelyik híres-neves egyetemen, lelkük redői közt önelégült, ravasz mosollyal gondolnak vissza a budapesti, sárba, szurokba ragadt régi ismerősökre, - s esetleg csak azt bánják, hogy nem dicsekedhetnek el újabb nagy sikereikkel. Valószínű, hogy boldogan éldegélnek amnéziájuk csöndjében, ők ketten. Anya és lánya.
Mindez persze csupán feltételezés. Az is lehet, hogy tévedek, rossz nyomon járok.
De nekem szilárd meggyőződésem, hogy eljön még az az idő, amikor hallani fogunk – nem is soká és nem is keveset! – egy Telekessy Mónika nevű orvoskutatóról, nyelvészről, atomfizikusról, agysebészről, geológusról, vagy épp egy csillagászról.
Efelől egy cseppnyi kétségem sincsen.
Bár mindenről ennyire biztosan tudnám, hogy bekövetkezik.
|
Ideje: Július 17, vasárnap, 08:24:51 - fullextra
|
|
| |
|
Vissza Rovathoz
 |
|
|
|
|
| "A jövő ígérete" | Belépés/Regisztráció | 4 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: A jövő ígérete (Pontok: 1)
- Audrey Ideje: Július 17, vasárnap, 11:10:32
(Adatok | Üzenet küldése) | | Érdekes volt olvasni. Azt hiszem, mindig is voltak, vannak és lesznek gyermekzsenik. Tudni kell, hogy a túlságosan intelligens, nagytudású emberek érzelmi intelligenciaszintje legtöbbször alacsony, merthogy nekik éppen a másik agyfélteke a fejlettebb, ami a logikai képességekért felelős. Viselkedésük (rendkívül jó jellemzést adtál) ezért volt olyan, amilyen. A zsenik pedig - szomorú, de így van - éppen ezért általában örök magányra vannak kárhoztatva. Azt hiszem, a valamit valamiért elv itt is érvényesül... |
|
|
|
|
|
Re: A jövő ígérete (Pontok: 1)
- bandita09 Ideje: Július 17, vasárnap, 12:17:53
(Adatok | Üzenet küldése) | | A normális egy szűk párhuzamos között található , felette és alatta a (nem normálisak ) . Aki a szűk sávból kilép , nem talál helyt ott többé. |
|
|
|
|
|
|
