| Küzdőtér |
|
|
|
 |
A kistestvér |
|
mango
 |
Aztán sokáig nem történt semmi. Se fájás, se görcs, - semmi. Mint amikor a fogorvos előszobájában az addig sajgó, fájó fog egyszerűen megszűnik fájni! |
Nem segített a friss levegő sem, hiába tárta ki a csípős őszi hajnalon a nappali ablakát. Tudta ezt jól Fanni is: erre a fájdalomra a friss levegő annyit jelent, mint lúd torkán a szőr. A fájdalom egyre erősödött, - nem volt ismeretlen ez Fanni számára, de annál rémisztőbb. Hiszen még több mint 11 hét volt hátra a szülésig: az csaknem 3 hónap! Gondolta, hogy fel kell ébresztenie a férjét: ezt nem úszhatja meg mentőautó és befekvés nélkül. A terhessége sem volt mentes a komplikációktól: már előre jelezte a szervezete, hogy ez nem egy szokványos, egyszerű szülés lesz. Az ultrahang is mutatott olyan elváltozásokat, amik aggasztották Fanni kezelőorvosát, és ezt meg is mondta az asszonynak.
Lóri még mélyen aludt a másik szobában, semmit sem érzékelt abból a torokszorító félelemből, - vagy még inkább féltésből a baba iránt, - ami ezekben a percekben Fannit átjárta.
A gyerekszobában a 3 éves kisfia, Bence aludta a 3 éves kisfiúk szelíd-szép álmát, - szája sarkán apró, édes mosoly, kicsi marka szorította azt a frottírdarabot, ami nélkül elaludni sem tudott, és csak így hívta: „csücske”.
- Kérem szépen a „csücskét”, mama! - ez a mondat minden este elhangzott a meseolvasás és jóéjt-puszi előtt vagy közben. Volt, hogy kiesett a kezéből, de félálomban is addig tapogatott utána ez a csöpp kislegény, míg meg nem találta. A „csücske” tulajdonképpen egy puha, csíkos, egykori fürdőlepedő pici darabkája volt, és ma már teljes homály fedi: miért és mióta ragaszkodik a kis Bence ennyire ehhez a bolyhos anyaghoz. De elalvás nélküle nem volt lehetséges. Dörzsölgette, néha a szájába is vette, de mindig fogta, markolászta, el nem engedte volna.
Fanni nagy levegőket próbált venni a nyitott ablak előtt.
Beáramlott a novemberi hideg, nedves levegő, avarszag és ázott föld illata ütötte meg az orrát.
Hiába, - nem segített semmi. A hasa kemény volt és a görcs átjárta egész testét; ujjai elfehéredtek egy-egy nagyobb fájdalomhullám alatt, ahogy az ablakpárkányt markolta: alig várta, hogy enyhüljön a szorítás, és felegyenesedve nagy levegőt vehessen. Homlokán, mint apró gyöngyszemek ütköztek ki a verítékcseppek, arca kipirult az izgalommal vegyes félelemtől.
Jól emlékezett a három évvel ezelőtt szülés minden pillanatára, arra a semmihez sem fogható végtelen boldogságra, ami a fia születését megelőzte, és szinte eufórikus mámorban, egyetlen jajszó vagy hang nélkül hozta világra elsőszülött gyermekét.
Akkor időben, sőt két nappal a kiírt időpont után került sor erre a csodára, ami a mai napig élete egyik legszebb és legszentebb élménye lett.
Fanni most félt.
Ez más volt, - most baj lesz, nem egy sima szülés előtt állt, jól tudta. A koraszülés réme szinte lebénította egy percre. Még majd’ 3 hónapig kellene a pocakjában hordania ezt a kislányt: már tudták, hogy Johanna lesz; az ultrahang kimutatta.
Az első görcsös fájás óta alig fél óra telt el, de Fanni úgy érezte: egy évezred óta áll az ablakban és vár a megváltásra, vár a görcs elmúlására, - hogy aztán elfelejthesse, mint egy rossz álmot. S amikor eljön az idő, félelem nélkül adhasson életet második babájának.
De a fájdalom legyűrte, újult erővel mart a húsába, az agyába: ez már vészjelzés volt.
Hangosan szólt a férjének, átkiáltott a hálószobába. Lóri alól az ágyat is elbonthatták volna, akkor sem ébred fel; most, szerencsére meghallotta Fanni hangját, és rögtön az asszony mellett termett.
Csak ránézett asszonyára, és már nyúlt is a telefonért, és tárcsázta a mentők számát.
Kihasználva azt a kis időt, míg a segítség megérkezik, segített összekészíteni a szükséges holmikat a klinikai tartózkodás alatt: köntös, papucs, törölköző és egyéb tisztálkodási szerek.
Fanni változóan érezte magát: néha a görcs engedett, hogy aztán újult erővel rándítsa össze az egész testét a heves kín.
Bence fel sem ébredt.
Amikor a mentők megjöttek, Fanni egyedül indult el a klinikára a mentőápolóval: Lórinak otthon kellett maradnia Bencével, egyedül semmiképpen nem lehet hagyni egy 3 éves kisfiút. Különben sem sokat tehetett volna, tudta, a felesége már jó kezekben lesz; már amennyire ez lehetséges egy koraszülés előtt álló kismama számára.
Fannit furcsa gyöngeség szállta meg: nagyon féltette a kisbabát. Érdekes módon teljesen tiszta fejjel tudott gondolkodni most, amikor már a mentőautóban feküdt. Végiggondolta, mi történhet most velük, kezét állandóan óvóan kis pocakja felett tartotta, és várta, leste, megmozdul-e egyáltalán benne az élet. Amikor az első fájás elővette, biztosan érezte: a pici mozgott még, tehát túl nagy baj nem lehet. Most is lélegzetvisszafojtva várt, és – a kislány ha nem is erőteljesen, de határozottan rugdosta, szinte végig, míg beértek a hatalmas kapun, az egyetem klinikájára. Ez megnyugtatta, de a félelme nem múlt el.
Fogadott orvosa nem volt, így amikor a szülőszoba előtti vajúdóba vitték, és egy kezelőhelyiségben magára maradt a sok, félelmet keltő, nikkelezett, fémes színű, és klórszagú műszerrel, ismerős arcot keresett. Itt minden helyiség és kezelő ajtaja tárva-nyitva állt örökké, látta a folyosón elhaladó orvosokat, bábákat, nővéreket. Olyan sokat járt ide különféle vizsgálatokra, ultrahangra, hogy szinte már névről ismerte a legtöbb orvost. Senkit nem látott, aki eddig őt vizsgálta.
Hamarosan előkerült az ügyeletes szülész, aki szimpatikus volt, és arcról már rémlett neki. Alaposan megvizsgálta Fannit, kedves volt és megnyugtató hangon beszélt hozzá. Mindenre kiterjedt a figyelme, de az asszonynak az a nyugtalanító érzése támadt, hogy valamit elhallgat előle. Sokat kérdezett, még többet tapogatta, vizsgálta a kis pocakot, ami valóban nem volt nagy: hisz még alig volt 7 hónapos terhes.
Szombat volt, kora reggel.
Hirtelen eszébe jutott, hogy Bence is szombaton született, - és ezen mosolyognia kellett, - úgy látszik, ő ezt a napot kibérelte magának erre a célra. Aztán észbe kapott, és azt kívánta, bárcsak ne ehhez tartsa magát most is. Ennek a picinek még bent kell maradnia a hasában!
Az orvosi döntés megszületett: szigorú, csaknem mozdulatlan fekvés, és ameddig lehet, visszatartják a szülést gyógyszerekkel, pihenéssel, - ráadásul addig is olyan tüdőerősítő szereket kap majd, ami segít a babának a lélegzésben, ha mégis megindulna a szülés.
Fanni mindenbe beleegyezett volna, bármit kérnek tőle annak fejében, hogy később, egészségesen hozhassa világra kislányát.
- A baba szívverése és életfunkciói teljesen normálisak, csak bent kell őt tartani itt, ezen a helyen, addig, amíg csak lehet! – mondta mosolyogva az orvos, rámutatva gömbölyödő hasára, és bíztatóan megszorította Fanni kezét.
A fiatalasszonyt nyugalom szállta meg: hajnal óta most, először.
Kivitték egy kórterembe, ahol mint a hímes tojást, úgy rakták le az ágyra a műtősfiúk.
Így telt el egy kerek hét.
Fanni mindig, minden előírást pontosan betartott, és ha nagyon nekikeseredett a körötte lévő, mérhetetlen fájdalom és tragédia láttán, - abból élt és táplálkozott, hogy Bence háromszor is bent volt nála. Hihetetlen élmény volt a kisfiát látni: arra a kis időre kitipeghetett a kórterem erkélyére, és örömkönnyeivel küszködve nézte egy emelet magasságából, ahogy lent áll a kissrác az apjával, és apró kezeivel puszikat dobál fel neki. Olyan büszke volt szép, okos, csupa-egészség rosszcsont fiára, hogy el sem tudta mondani!
A kórteremben tizenhatan feküdtek: sok kismama halva szülte meg babáját és még lábadozott: próbálta túlélni a napokat. Mások harmadjára, netán hatodjára is elvetéltek, és olyan is volt, aki már 14 hete feküdt szinte moccanás nélkül hármasikrei egészsége érdekében. A kórteremben tapintani lehetett a fájdalmat, a kínt, a türelmetlenséget és a várakozás reményét. Alig volt olyan mama, akit otthon már várt egy-két gyerek.
Talán Fanni volt az egyetlen: de nem dicsekedhetett el vele, - mint ahogy minden pillanatban tette volna szíve szerint, - hiszen ezek az asszonyok küzdöttek azért, hogy legalább egyetlen gyermekük lehessen, vállalták az összes ezzel járó gyötrődést és megpróbáltatást.
Irgalmatlan lassan teltek a napok, ráadásul Fanni azt sem tudta, meddig kell kibírnia, mennyi időt kell még eltöltenie ebben a rettenetes miliőben. Szíve azt súgta: minél többet, hisz Johannának minden perccel, órával, nappal nőttek az esélyei az életben maradásra ezzel. Másfelől legszívesebben menekült volna innen el, messzire, - és legfőképpen Bence hiányzott neki. Mióta 3 évvel ezelőtt azon a téli szombaton megszületett, soha, egyetlen percre sem voltak egymástól távol. Most pedig már egy hete nem ölelhette magához: szinte fizikailag fájt ez neki.
Összeszorította a fogát, - és várt.
Újra eljött a szombat, és már dél körül érezte: ma történni fog valami. Szólt az éppen akkor belépő ügyeletes orvosnak, - aki Fanni régi gimnáziumi iskolatársa volt, jól ismerték egymást, - ő tüzetesen megvizsgálta a kezelőszobában, és azt mondta:
- Nos, Fannikám, akkor ma ezt a babát megszüljük! – Tamás ehhez még egy
mosolyt is küldött felé, - de valahogy ez most nem nyugtatta meg az asszonyt. Hisz még mindig nagyon korai ez a szülés!
Tüzetes vizsgálatok jöttek, hallotta újra azt a semmihez sem hasonlítható, surrogó, szörcsögő hangok közül előtörő „zajt”, ami a pici lány szívdobogása volt. Ez egy életre minden anyának a fülébe vésődött, aki ezt egyszer már hallotta. Maga a testet, - illetve hangot öltött csoda.
Hamar kiderült, amit már minden orvos és nővér tudott az osztályon, - Fannin kívül. Tamás leült az ágya szélére, megfogta a kezét, és azt mondta:
- Tudnod kell, hogy nem lesz egyszerű dolgod sem neked, sem nekem. Annyira
korai még ennek a babának a világrajötte, hogy ő maga sem készült fel rá. Még nem fordult be a szülőcsatornába, és nem úgy helyezkedik el, ahogy azt mi mindannyian szeretnénk. De ne félj, semmi baj nem lesz: csak mindig azt csináld, amit mondok. Akkor nem lesz gond, és éjjelre már egy kislányod is lesz.
Fanni értette Tamás minden szavát, csak még nem fűzte össze jelentéssé őket. Feszülten figyelt minden szavára, és megértette: a baba farfekvéses! Nagyon erős eltökéltséget érzett magában: most minden rajta múlik. Muszáj, hogy az ő kislánya épen és egészségesen szülessen meg! Érezte: egy hatalmasat hátra kell lépni, minden erejét, hitét összeszedni, hogy annál nagyobbat tudjon előreugrani, - így fog a kicsi Johanna minden baj nélkül a világra jönni, és igenis, teljesen egészséges lesz!
Ekkor délután 4 óra lehetett, a novemberi nap már épp lebukott a szülőszoba ablaka alatt, vörös fénnyel árasztva el az ég alját. A látvány nagyon megkapó volt, és Fanni maga sem tudta, miért, de mélyen az emlékezetébe égette magát ez a kép: a vörös napkorong, amint eltűnik az óriási, fehérre mázolt klinikai ablakkeret mögött. Hatalmas, többszárnyú ablak volt, szinte teljesen a mennyezetig ért, - és itt-ott már csak a csupasz fák ágait cibálta a már egyre hidegebb, goromba őszi szél. Ezek voltak azok a villanások, amire Fanni máig emlékszik közvetlenül a szülést megelőzően.
Aztán sokáig nem történt semmi. Se fájás, se görcs, - semmi. Mint amikor a fogorvos előszobájában az addig sajgó, fájó fog egyszerűen megszűnik fájni!
A legközelebbi történés az, hogy Tamás olyan utasításokkal bombázza őt, amit szinte lehetetlennek érzett véghez vinni. Hihetetlennek tűnt, amikor Tamás boldogan újságolta, hogy a két kis talp már kibújt, és ő a tenyerével tartja, míg Fanni pihen egy keveset, és erőt gyűjt. Alig hitte el, hogy most nagyon lassan kell nyomnia, mert a baba feje most fordul ki a medencecsont öleléséből: óvatosan kell, milliméterről-milliméterre kisegíteni az apróságot. Egyetlen hang, jajszó nem hagyta el Fanni száját. Sőt, a görcsmentes időszakokban még a gimnáziumi közös eseményekről is volt idejük és érkezésük beszélgetni Tamással. Mintha nem is egy farfekvéses magzatot próbálnának a világra hozni, ők ketten.
Kilenc óra után 25 perccel Johanna megszületett.
Rögtön felsírt, ami látható megkönnyebbülést jelentett mindenki számára. A biztonság kedvéért az inkubátorba tették, - ez így szokás, ezt nem lehetett elkerülni.
Johanna 1 kiló 50 dkg volt, és 49 cm. A súlya pici volt, de a hossza, mint egy érett újszülöttnek! Fanni csendesen mosolygott: még emlékezett rá, hogy csodájára jártak Bencének, aki a maga 3 kiló 20 dekájához 62 centis testhosszt produkált. Hiába, no, mégiscsak édestestvérek!
Fanni egy cseppet sem érezte kimerültnek magát. Fáradt volt, de az aggódás nem hagyta, hogy átadja magát a pihenésnek.
Mire az orvosok észrevették, Fanni, - igaz, kicsiket tipegve, de ott állt az inkubátor mellett és csak nézte, nézte a lányát.
Olyan apró volt, amit eddig elképzelni sem tudott: az ujjai oly vékonyak, akár a ropi, de maga az egész kis lélegző csomag annyira apró, hogy Fanni attól félt, eltűnik a sok puha takaróban.
Másnap vasárnap volt.
Megmagyarázhatatlan módon kisütött a novemberi nap, csaknem langyos-meleg volt: Fanni szép lassan kisétált a délelőtti vizit előtt a klinika udvarára. Tudta, jön Bence, az anyukája, meg a férje. Mikor meglátta őket, picit sietősebbre fogta lépteit, már amennyire ebben az állapotában tudta. Ekkor az édesanyja szinte rákiáltott:
- Vigyázz, Fanni, ne siess úgy, még valami baja lesz a babának! – fogalmuk sem
volt róla, hogy a pici Johanna csaknem 13 órás már, és békésen szuszog az inkubátor finom melegében.
Fannin ugyanis semmi nem látszott: a hasa akkor is majdnem olyan pici volt, míg benne lakott a kislánya, mint most, szülés után. Azt viszont Fanni nem tudta, hogy tegnap éjjel óta nem hívták a klinikát, érdeklődni a hogylétük felől, - így aztán teljes volt a meglepetés.
Végre magához ölelhette Bencét, akit olyan erősen szorított magához, hogy egy pillanat múlva ijedten eresztette el maga is. Olyan nagyon várta már ezt a percet!
A novemberi bágyadt, szűrt napsütésben guggolt a fia előtt és arra gondolt: már van egy csodás kislánya is! Ennél elégedettebb, önfeledtebb talán még nem is volt, úgy rémlett most neki.
Egész lényét átjárta a hatalmas, bódítóan boldog érzés.
Nem egészen egy hét múlva hazamehetett; a varratokat kiszedték, szövődmény, láz nem adódott, - minden rendben volt vele.
Persze a kis Johannát nem vihette magával, hisz a kislányt mesterségesen táplálták még pár hétig, vizsgálatok egész sorát végezték el rajta. És meg kellett várni, amíg a súlya eléri azt a szintet, mint az érett csecsemőké. Johanna ettől még elég messze állt: talán pár dekát még fogyott is a születését követően, és a másfél kiló csak lassan akart gyarapodni.
Minden nap telefonáltak a csecsemőosztályra, Johanna után érdeklődve: mikor mennyit evett, nem sárgult-e be, mennyit gyarapodott: Fanninak minden nap rengeteg kérdése volt a csecsemőgondozókhoz.
Aztán eljött az a nap is, amikor már bemehetett hozzá az édesanyja, és maga etethette.
Elmondhatatlan öröm volt végre a karjába venni ezt a pöttöm kislányt, aki egyszerre csak, - úgy egy hónap múltán, - nekilendült a fejlődésnek, és jó étvágyának köszönhetően elkezdett a testsúlya egyre feljebb és feljebb kúszni.
Ha eléri a bűvös 2 kiló 70 dekát, azt ígérték, hazaadják. Fanni számolta a napokat, heteket, mikor viheti végre haza az otthonába a kislányt?
A mindennapos telefonálás, - olykor többször is, - Bence előtt zajlott, a kisfiú is várta a híreket a húgáról. Egyébként nem hiányolta, mert nem tudta, mit kellene hiányolnia? Van egy kishúga, - de ő még nem értette az összefüggéseket. Nem is érthette, hisz még alig volt 3 éves.
Mindenki megnyugodott, mikor azt hallották a vonal túlsó végén, hogy minden rendben van. Már csak 70 deka a hazatérésig, már csak 55, most már csak hízzon még vagy 20 dekát, - és vihetik a szülők haza!
Aztán eljött ez a nap is, végre-valahára.
Külön öröm volt, hogy jött a Karácsony, - amit már együtt ünnepelhetett a kis család.
Életük legszebb karácsonyára készültek. És pár nappal az ünnep előtt végre Fanni összeszedhette a kis babaruhát, mely frissen, illatosan, habosan várta, mikor ölti magára kis gazdája.
December 22-én Johanna végleg elhagyhatta a klinikát, 2 kiló 70 dekára hízott, pufók arcocskája mosolygós volt és nagyon bájos. Szemei hatalmas, valószínűtlenül ibolyakékek, pici szája gyönyörű élénkpiros: egy kis hercegnő.
Az autóból úgy szállt ki Fanni, karjában a picivel, hogy a vak is láthatta: repül a boldogságtól. Óvatosan lépkedett a lépcsőn , és előre mosolyra húzódott a szája, amikor arra gondolt, mit fog Bence szólni a kistestvéréhez, akit még soha nem látott. Elképzelte a pillanatot, amikor mindkét gyermekét együtt látja, gyönyörködhet bennük: mindig erre vágyott. Mióta az eszét tudta, azt tervezte, hogy ketten lesznek: egy fiú, aki idősebb; és egy kislány, aki majd számíthat a bátyára bármiben, bármikor. Eljött a perc, mikor mindez valóra vált: sietett a lakás ajtajához.
Már a kulcs fordult a zárban, már Bence apró kis lépteit hallotta a folyosón végigdübögni, - beléptek.
Leguggolt Bence elé, és várta, mit szól a kisfiú.
Bence szótlanul nézte egy darabig a pólyába bugyolált kis jövevényt, és szelíden végighúzta pici kezét a babaarcon.
De már szaladt is tovább, hiszen karácsonyra készültek, nagyi sütötte a mákos és diós beiglit, - édes, finom, karácsonyi illatok lengték be a lakást.
Az elkövetkező pár nap az ünnep és az etetés-büfiztetés-pelenkázás jegyében telt.
Fanni állandóan a kicsi lány mellett szorgoskodott, gyakran kellett teáztatni, dédelgetni, tisztába tenni, - egyáltalán, minden addigi szabad idejét lekötötte a kis újszülött.
Bence a második hét elején fakadt ki.
Senki nem sejtette, mi dúl a kisfiú lelkében, - illetve azt sem gondolták, hogy dúl egyáltalán valami…A szülők nem érezték azt, hogy elhanyagolnák a csöppség miatt a nagyobbik testvért. Sőt, erre gondot fordítottak, mert olvastak arról a féltékenységről, ami ilyenkor gyötörheti a nagyobbik gyereket: így erre vigyáztak. Ők azt hitték legalábbis…
Ám Bence egy napon a maga 3 éves, megfontolt, komoly ábrázatával az édesanyja elé állt, és így szólt:
- Mama, én kigondoltam valamit. Johanna eddig is olyan jól elvolt ott, ahol eddig
lakott. Most már szegénykét vigyük vissza oda, ahol eddig is élt. Biztosan nagyon vágyik már haza! Neked minden idődet lefoglalja, és velem sokkal kevesebbet játszol. Légy szíves, vigyétek vissza! – és ezzel Fanni felé nyújtotta a telefonkagylót, amit mondókája alatt végig a kezében szorongatott…
Fanni nem tudta: hangosan nevessen, sírjon, vagy megfeddje kisfiát?
Ölébe vette Bencét, és Lórival együtt, mindketten igyekeztek megmagyarázni neki, hogy Johanna soha sem lakott a telefonban, csak azon keresztül érdeklődtek az állapota felől, míg a klinikán ápolták őt a doktor bácsik, doktor nénik, meg a nővérkék.
Bence hosszasan, fejét lehorgasztva, csendesen emésztette a hallottakat, majd halkan ennyit mondott:
- Pedig ott jobb helyen lenne, mégis meg kellene próbálni, Mama…
|
|
| |
|
Vissza Rovathoz
 |
|
|
|
|
| "A kistestvér" | Belépés/Regisztráció | 6 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: A kistestvér (Pontok: 1)
- Atlantiszi Ideje: Július 19, kedd, 10:50:42
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | Amiket ide, ebbe a rovatba írsz, sokkal inkább "mininovellák", semmint cikkek. Minden szereplőd él, nem csupán nevek, alanyok, üres héjak, hanem valódi, szinte ismerős emberek. Attól ismerősek, hogy bizonyos típusokat képviselnek, erősítve az arról a típusról bennünk, olvasókban már kialakult képet. (Külsejével mit sem törődő tudós-anya, a tudományokba lassan bezáruló zseni-gyermek, akinek nincs, mert nem is lehetett gyerekkora, a kislánykori barátnők komplementer egyénisége, felnőtté válásuk során életútjaiknak az e különbözőségből adódó, szinte predesztinált szétválása, aztán, az eleinte csak a leendő koraszülöttért, majd a testvéri szeretet kialakulásáért, a féltékenység leküzdéséért aggódó anya, és még sorolhatnám nagyon is érthető, átélhető alakjaidat. Írásaid történeteit elénk vetíted, szinte látjuk mint egy filmet.
És jól esik nézni őket. |
|
|
|
|
|
Re: A kistestvér (Pontok: 1)
- boblogan (mertek@fw.hu) Ideje: Július 20, szerda, 03:40:51
(Adatok | Üzenet küldése) | | Mango! Már megint egy hosszú írás, ami rabolja az időmet... És én ennek egyre jobban örülök... :) Úgyis hamarosan el akarok olvasni egy regényt, jó kis bemelegítés a hosszabb írásaid olvasgatása... :) De ha a regény nem hozza a tőled megszokott érdekfeszítő stílust, biztos félbehagyom! :) |
|
|
|
|
|
|
