 |
Robi (a széplélek)
33 éves, lakberendező, költő
A törékeny alkatú, középmagas, finomvonású, félénk férfi félszegen álldogál előttem.
|
Kezeit tördelve, sűrű pislogások között adja elő jövetele célját.
– Tulajdonképpen a legfőbb probléma az állandó szeretet-éhség. Mindenkinek meg szeretnék felelni, s egy kis szeretetért eladom a méltóságomat, s padló alá söpröm tartásomat. Nincs önérzetem, kitartásom. Nap mint nap megalázkodom, valósággal kunyerálok azért, hogy elfogadjanak, s rettegek az elutasítástól.
– Betegesen fél a kapcsolatbeli kudarcélményektől?
– Igen, igen eltalálta. Félek, ha üzleti tárgyaláson vagyok, s a munkám árát alkudják ki. Rettegek attól, hogy ha túl magas árat kérek, elutasítanak, éppen ezért alá megyek azonnal az árnak, csakhogy elfogadják... s ezért póruljárok.
– Így van ezzel a szerelemben is, ugye?
– Eltalálta, Bogumil úr: állandóan megalázkodtam, csakhogy elfogadjanak a lányok, pedig kisportolt, jóképű fickó voltam mindig. A gátlásom akkora, hogy szinte csurog a tenyerem az izzadságtól, ha nővel kerülök kapcsolatba... a nők ezt mindig kihasználják. Állandóan megaláztak, és én hason csúszva esedeztem bocsánatukért... miért, ki tudja azt? Hiszen, ha úgy nézzük, akkor ők aláztak meg engemet... s mégis. Én esedeztem mindig bocsánatért...
– Nincs tartása, Robi.
– Igen, ez az. Tudom, hogy nincs akaratom, s már a munkámban is akadályoz. Nem bízom a sikerben, magamban abban, hogy egyáltalán meg tudok felelni az elvárásnak.
– Megerősítjük az akaratát, Robi.
– Az jó lenne, nagyon jó lenne – motyogja, miközben vetkőzni kezd. Bekapcsolom a szofronizációs zenét, a legerősebbet: az amerikait. Ő pedig lefekszik a vizsgálóasztalra. A csakrák mérésébe fogok. Koronacsakra szomatikus megbetegedést mutat. Homlokcsakra negatív. Jobb agyfélteke energia-vesztett (érzelmi oldal blokkolt). Bal agyfélteke negatív. Torokcsakra és szívcsakra lezárt. (mentálisan). Manipura-, ösztön- és gyökércsakra normális.
Mi lehet a testi baj? Rákérdezek.
– Van valami testi panasza?
– Igen, pontosan azért jöttem ide. A lelki bajokkal csak elvagyok valahogy, hanem a jobb alkarommal van baj.
– Mi a probléma? – kérdezem, miközben a jobb alkart mérem. Energiablokkot mutat.
– Az a bajom vele, hogy nem tudom a csuklómból jobbra- balra forgatni a kézfejemet. Valami görcs van benne. Már mindenhol vizsgáltak, műteni akarták – hátha letapadás van –, de nem engedtem...
– Történt vele valami?
– Igen. Tízéves koromban ráestem. Leestem a diófáról, s ráestem... apám is ott volt, rákérdezett: „Mi van fiam?” – én sziszegve a fájdalomtól, összeszorított fogakkal büszkén vágtam ki: „ Semmi baj, katonadolog” – miközben bepisiltem a fájdalomtól. Estére bedagadt, s elvittek az orvoshoz. Begipszelte, s pár hét alatt tökéletesen összeforrt.
– Mióta jelentkeztek a panaszok?
– Négy éve. Tulajdonképpen azóta, mióta megszületett a kislányunk. Az asszony elhidegült tőlem. Fölényes, állandóan kritizál, naponta megaláz, elutasít, lebecsüli a teljesítményemet...
– Szóval, sok a baj? – dünnyögöm szarkasztikusan, s fejfogást véve felkérdezem, – behunyt szemmel milyen színt lát?
– Feketét – mondja csüggedten.
– No, akkor számoljon hangosan száztól visszafele – adom ki a parancsot, s elkezdődik a számolás. A 86-os, 10-es és a 3-as számokat kihagyja. Tehát, ezekhez az évszámokhoz kellemetlen élménye kapcsolódik. A számolás után szürke színt lát. Rákérdezek.
– Mi történt 1986-ban?
– A 86 nagyon rossz évem volt. Volt egy párkapcsolatom (18 évesen). Úgy éreztem akkor, s azóta is, hogy Sárika volt az igazi. Nem az első szerelmem volt, de mély szerelem volt köztünk. Nyolc hónapig tartott. A szülei eltiltották tőlem. Nem voltam hozzá való. Teljesen összetörtem lelkileg.
– És testileg?
– Tulajdonképpen szexuális kapcsolat nem jött létre. Tiszteletben tartottam a szüzesség ideálját (csak esküvő után adja oda magát). Lelkileg padlóra kerültem. Ő lett volna az igazi. Egy alkotótáborban ismerkedtünk meg. Azóta jó nevű grafikus lett... soha nem ment férjhez...
– Jó, akkor most milyen színt lát? – kérdeztem, miközben jobb füle mögött jobb tenyérrel érzelmi blokkját szabadítom fel, s bal tenyérrel a szuggesztiós (Se he Ki) pontot aktiválom.
– Szürke, középen fehér kör, körülötte halvány derengés...
– Na, menjünk tovább! Mi történt később?
– Én kijártam az iparművészetit, majd fél év katonaság. Kapcsolatok keletkeztek. A nők jöttek, mentek nálam, de az igazit nem találtam.
– Mikor nősült meg?
– Huszonnégy évesen. Ez érdekes eset volt – lelkesedik fel.
– Nocsak? – bíztatom.
– Huszonhárom múltam, amikor a szokásos nyári alkotótáborba öt év szünet után ellátogattam. Valami húzott oda. Talán a nosztalgia.
– És találkozott Sárikával?
– Igen, honnan tudja mester,
– Belelátok a gondolataiba.
– Szóval, Sárikával találkoztam, s katartikus nászban egyesültünk.
– Bepótolta, amit 18 évesen kihagyott.
– Igen. Az együtt töltött két hét bebizonyította, hogy nem vagyunk egymáshoz valók: két gyenge jellem, határozatlan tétova lélek. Békésen elváltunk.
– Most milyen színt lát?
– Feketét.
– Valami szörnyű titkot hurcol. Kivele!
– Ekkor szoktam rá a kábítószerre. Szabályosan beetetett a haverom. Annyira vittem, hogy jártuk a mákföldeket, és bicskával csapoltuk meg a mákfejeket. Összegyúrtuk a mákfejeket, s a galacsinokból teát főztünk, meg kávékiöntőbe a vizet felforraltuk, s port állítottunk elő. A szenvedély egy évig tartott, de még utána sokáig – még az idén nyáron is –, meg-meg próbáltam egy nagyobb adagot gyűjteni, s ha stresszelek, a porhoz menekülök... Na szóval, ebből lett a házasságom is.
– Nocsak.
– Az úgy volt, hogy a haverral elmentünk a víkendházba augusztus végén, egy hétre. Hozta a barátnőjét, meg én is az enyémet (nem a Sárikát, már nem volt meg), Zsuzsát vagy Mártit? Ki tudja már. A lényeg az, hogy szipóztunk erősen. Aztán a Lajos elszerette a Mártikámat. Erre a Lajos nője (mostani feleségem, az Irma) meg rámszállt. Elháltunk, terhes lett, elvettem, s azóta van egy négy- éves kislányunk.
– Most milyen színt lát?
– Kéket.
– Na, akkor jó. Ezzel végeztünk is. Elérkeztünk a mához. A múltat elfelejtjük. Mondja utánam: – Én már többé nem kábszerezem... a kábítószer rossz! Káros! Utálom magamat, ha szívok... hányingerem van, öklődöm...
Ahogy haladunk a gyomra, rekeszizmai el kezdenek remegni, majd száján fehér hab jön ki. Könnyei csurognak... Hipnózisba kerül. Két kezem ujjait szeme felett rebegtetve magnetizálom, majd kiadom a parancsot.
– Jobb karját felemeli! Az alkar jobbra forog, balra forog. Nem fáj. Forgatja! Már többet nem fáj. Érzi, hogy nem fáj?
– Igen, könnyen mozog.
– Látja magát a fán?
– Látom.
– Leesik, zutty. Érzi a fájdalmat?
– Igen, iszonyúan fáj.
– De most én megenergetizálom, s többé nem fáj – mondom, és harmadik szemmel szuggesztiós központjába vetítem jobb alkarjának eredeti, sérülés előtti, ép állapotát. (Lásd: Balogh Gyula Bogumil: A természetgyógyászat mágiája/ Szuggesztiós gyógyászat. 1995 Kozmovit ).
Tehát, eljutottunk 10 éves korba, amit szintén kihagyott. Miután leszakítottuk az engramot, rákérdezek.
– Milyen színt lát?
– Sárgát – jön a válasz, s ez jó, mert a sárga mindig a krisztusi energia gyógyító színe. (Beavatásom van rá.) Tehát, hat a beavatás.
Miután a 10 éves korral is végeztünk, megyünk tovább az időalagúton vagy időnyomon.
– Most 3 éves... hol van? – kérdezem.
– A konyhában, cipelem a kis-sámlit... leteszem anyám mellett, fel akarok mászni hozzá, az ölébe kéredzkedem, de ő eltol magától... – könnyezik – ez fáj, nagyon fáj... cicit... cicit – csücsörít és cuppog, mit egy 3 éves – kérek, aggyál cicit! – most már zokog...
– Eltol magától, mindig eltol... hiába kérem, nem ad a szeretetéből... Nem, nem is a cici kellett! Ő kellett volna, de megtagadta tőlem önmagát. – panaszosan nyöszörög. Visszahozom a jelenbe.
– Robi, most mit lát?
– Rózsaszínt, minden rózsaszín... tudja Bogumil úr, nekem mindig is hiányzott az anyai szeretet. Most ne értse félre, anyával a legjobb a kapcsolatom. Csakhogy ő egy szemérmes munkásasszony. Elnyűtte az élet, három műszakban rabittyoltak apámmal a gyárban. Nem volt ránk energiája, s énrám, a harmadikra, a legkisebbre különösen nem. Még most is, ha hazamegyek, szeretnék belebújni, az ölébe kucorodni, ha nem szégyelleném, de helyettem a kis Linda fészkelődik már benne. Őneki adja vissza, amit tőlem megtagadott. Talán így is van ez jól...
– Jól van Robi, most itt maradunk a rózsaszínben. Összehozom az anyjával, s leharmonizálom. – Mondom, s regresszióba víve, láttatom vele a régi lakást, karácsonyfát, anyja ül a fotelben, ő az ölében, mint 3 éves kisfiú. Sovány kis karjaival öleli anyja nyakát, s mohó szájával a cicit keresi. A képet kifényesítem, kinagyítom. Már csak egy nagy anyamell látszik, s egy kis száj, amint rátapad. Robi mohón nyeldesi a virtuális anyamellből csurgó tejet. Habos nyála oldalt lecsurog az állán, s összevegyül könnyeivel. Az oldás megtörtént. Akma ra lá-val leharmonizálom. Visszahozom.
– Robi, most kellene egy fénykép.
– Nincs nálam.
– Akkor levágunk egy hajtincset, becsomagoljuk egy papírlapba, ráírjuk az adatait. Betesszük a Bogumil-Boxba, és a mintatartóba mellé teszünk egy doboz placebo tablettát. Megkeressük az azonosító kódját. Így, s most, amíg befejezzük a kezelést, az ellen-hullámformát rávisszük a placebóra. A hajminta egy hétig benn marad, maga kapja az ellenhullámformát, s ezáltal is gyógyul. Naponta reggel, este bevesz egy tablettát. Egy hét múlva találkozunk.
Ezzel még hagyom 10 percig utazgatni a szofronizációs zene mellett, majd elbocsátom.
MÁSODIK KEZELÉS
Robi feloldva érkezik.
– Képzelje Bogumil úr, teljes változáson mentem át. Már ki is próbáltam, tárgyaláson bátor vagyok, s kitartottam az ajánlatomnál. Képzelje, elfogadták! És az asszonynál is taktikát változtattam, nem kunyerálok nála, sőt teszem a közömböset. Kezd idegesen méregetni. Szóval nagy haladás.
– Hogy van a keze?
– Tök jó! Az orvosok ki lesznek akadva, ha megmutatom nekik!
– Na, akkor vetkőzzön! Folytassuk a terápiát! – mondom, s bekapcsolom a francia szorongásoldó és utaztató kazettámat. Robi kényelmesen elfekszik.
– Milyen színt lát?
– Kéket.
– Nagyszerű! Akkor most számolunk. Ötvennél saját magát felülről fogja látni, ha látja magát, jelezzen, s utazunk!
– Oké.
– Akkor kezdjük a számolást!
Mikor ötvenhez érünk, jelez.
– Bogumil úr, lebegek! Itt fekszik a testem lenn, én meg fenn vagyok, lebegek. Magát is látom, amint a fejemet fogja.
– Jó, rendben, most emelkedjünk feljebb. Már a ház fölött vagyunk. Nézzen le, mit lát?
– Házakat, utcákat, apró autókat, emberkéket...
– Kétezer méter magasan vagyunk, mit lát?
– Látom a Dunát, házakat, zöld mezőket...
– Már a felhők fölött vagyunk, mit lát?
– Ó, nagyon jó, nincs testem, olyan könnyű minden. Lebegek! A földet látom.
– Akkor most szép lassan elindulunk lefelé az időalagúton. Megkérem a segítő szellemet, hogy vigyen oda bennünket, ahol a szorongás keletkezett. Rajt! Zuhanunk, zuhanunk, zutty: lenn vagyunk a Földön. Mit lát?
Elmosolyodik, és megszólal. – Hm, érdekes lábacskákat látok, kis rózsaszín csecsemő lábikákat.
– Nézzen körül, milyen a táj?
– Nincs táj, víz, sok víz van, lebegek... és fúl...dok-lok! – a valóságban is fuldokolni kezd. Rémes látvány, amint levegő után kapkod. Megszánom, s megszületem.
– Most az anyaméhben van. Nem jó ott magának. Na, most kibújt a fejecskéje. Mit érez?
– Levegőt... kapok. Fény, vakító fény. Erős kezek megragadnak, felemelnek... víz folyik rám... pólyában vagyok...
– Oda teszik az anyja mellére, szopik.
– Igen, szopok. Jó, nagyon jóhoooó!
– Nézzen körül, mit lát?
– Istenem – ordít fel iszonyodva – az arca! Ez nem az anyám arca! Egy banya arca! A teste az anyám, de az arca: banyaarc. Iszonyatos! Egy banya az anyám... megölel, magához szorít, megfojt a szeretetével! Egy banya az anyám, és mégis szeret! Szeret az anyám! – a többi zokogásba fullad.
Sikerült eljutni a reaktív elmében tárolt szeretetgátló engramhoz. Előhívtuk, leszakítottuk, Most már csak szofronizációs oldással egybekötött utazás következhet.
– Három évvel később vagyunk. Mit lát?
– Egy viskóban vagyunk. Az anyám ölében ülök. Banyaarc, szeret, ápol.
– Látja az apját?
– Látom. Egy toprongyos vörös férfi.
– Testvérei vannak?
– Igen, négy vagy öt fiú, lány... nagyobbak, én vagyok a legkisebb.
– Mikor történik ez?
– Régen, nagyon régen. Sátorban lakunk, menekülünk.
– Most hány éves, mikor menekülnek?
– Tíz.
– Tutajokon úsztatunk le viskóstul, sátrastul a Dunán ... táborozunk. Emberek jönnek, gyilkolnak, ég minden... elszakítanak a banyától...
– Hova viszik?
– Lóhátra dobnak fel. Egy katona mögött kucorgok. Lovon megyünk.
– Lássuk 10 évvel később.
– Egy férfit látok, lóháton. Csinos, fiatal, puskával. Vadászik.
– Hol vagyunk?
– Hegyekben. Gyönyörű táj.
– Egyedül van a férfi?
– Igen. Vadász.
– Hol lakik?
– Erdei vadászházikóban.
– Családja van?
– Nincs.
– Lássuk hetvenkét évesen.
– A hegyen állok. Hajam, szakállam ősz. Csodálatos érzés.
– Hamarosan meg fog halni, érzi?
– Igen, már meg is haltam.
– Milyen érzés?
– Jó, nagyon jó. Lebegek. Olyan a testem, mint egy léggömb. Úszom az égben.
– Menjünk az Úr elé!
– Látja az Urat?
– Igen, látom őt. Egy arc, jóságos arc.
– Kérdezze meg tőle, mi a célja magával...
– Azt mondja, rámbízza, maradok-e vagy megszületek újra.
– S maga mit tesz?
– Megszületek, még dolgom van a Földön.
– Akkor most szülessen meg! Látja magát az anyaméhben?
– Igen látom... hangokat hallok...
– Mit hall?
– Ha nem lyány lesz, nekem nem kell! Minek még egy, he!...
– Ki beszél?
– Az anyám apámmal... nem akarták, hogy legyek, s főleg nem fiú, mert volt már két bátyám... az anyám elutasított. Nem törődött velem érzelmileg, mert csalódott bennem. Nem váltottam be a reményeit. Nem lyánynak születtem...
– Ezt éreztette is magával?
– Soha szóval nem mondta, de mindig éreztem...
– Na Robi, most már mindent tudunk, jöjjön vissza!
Visszahozom a regresszióból. Leharmonizálom, s a terápia véget ér.
HARMADIK VIZIT
A harmadik viziten rá sem lehet ismerni. Ragyog a paciens. Az asszonynak a legjobb a helyzete. Környezete megdöbbenve látja nála a pozitív változást.
– Még egy nagy kérésem lenne, Bogumil úr!
– Kivele – bíztatom.
– Ha a dohányzásról le tudna szoktatni, az lenne az egésznek a koronája.
– Semmi akadálya. Feküdjön fel! – mondom, s megkezdődik a regresszióba vitel. Miután hipnózisba kerül, elkezdem.
– Látja a szobáját?
– Igen, látom a szobát.
– A fotelban ül, s egyre másra szívja a cigarettákat. Érzi, hogy milyen bódító a füst?
– Igen, nagyon kellemes érzés.
– Már a negyvenediknél tart. Szédül... émelyeg, fáj a feje... büdös a szája. Kavarog a gyomra... egyre feljebb és feljebb emelkedik... hánynia kell: öklendezik. – Szuggerálom, s Robi sápad, majd öklendezik. – Irma behozza a vödröt. Odateszi maga mellé. Látja a vödröt?
– Látom... hányni kell...
– Hányjon bele nyugodtan, hányjon csak... – szuggerálom, s ő átélve öklendezik. Szája habzik. Kétoldalt az arcán habos nyál csurog.
– Jaj, ja de rossz! Meghalok! – nyögi.
– Úgy, most pedig szépen megfogom a fejét és belenyomom a vödörbe. Zutty! Érzi, hogy benne van a feje a hányadékba?
– Érzem... megfulladok! – levegő után kapkod.
– Na, jól van, kiveszem a hányadékból, ha megígéri, hogy többet nem vesz cigarettát a szájába.
– Megígérem, csak vegyen ki a vödörből!
– Na, kinn van. Vegyen egy mély lélegzetet, s jöjjön vissza! Így ni! Hogyan érzi magát?
– Pocsékul. Mondhatni cefetül. Kevereg a gyomrom, ha a cigarettára gondolok.
– Na, akkor mondjuk együtt a szuggesztiót: A cigaretta káros az egészségre! Többé nem gyújtok rá! Ha rágyújtok, akkor hányni fogok, s belefullaszt a Bogumil a hányadékomba!
– Így legyen! – mondom neki.
– Robi, most kérem a fényképet. Így ni, betesszük a Bogumil-boxba, egy cédulára, hogy dohányzás elleni hullámforma. Tegyük mellé a placebo tablettákat is. Így most kikeressük az azonosító kódot, s pár perc múlva rávisszük a rezgéseket. Naponta egy szemet kell bevinni. Egy doboz cigarettát a vitrinbe tenni, szembe a fotellel amibe ül, s állandóan szembesülni kell a cigarettával. Ha vágyat érez a rágyújtásra, csak rám gondoljon. Amint rám gondol, megjelenek, s belenyomom a fejét a hányadékkal teli vödörbe.
Miután megadtam a posztszuggesztiót, elbocsátottam. Róbert azóta nem dohányzik, nem szipózik, s önbizalmában megerősödött. Már nem kunyerál a szeretetért, hanem tőle kunyerálnak.
|
Ideje: Augusztus 18, csütörtök, 22:34:00 - bogumil
|
|
| |
|
