| Küzdőtér |
|
|
|
 |
Újabb vallomás - 6. |
|
mango
 |
Most talán az egyik legnehezebb vallomás jön. - Nagyon nehéz, mert nagyon mélyről jön, és minden húrt megpendít bennem, amit csak vers megpendíteni tud. |
Ehhez foghatóan csak Dsida és Tóth Árpád versei mérhetők, mint "húr-pengetők".
Reményik Sándor…
Kolozsvár szülötte 1890.augusztus 30-án látta meg a napvilágot, és 51 év múlva ugyanitt hunyt el.
Evangélikus költő – szokták méltatói írni. Istenes verseiben hit és hitetlenség ütközik, istenkeresés és hitvallás együtt zenél. Jogot tanult szülővárosában, de tanulmányait egyre elhatalmasodó szem, - és más betegsége miatt nem tudta befejezni. Így csak az irodalomnak élt 26 éves korától. A Pásztortűz főszerkesztője, ahol Dsida is újságíróskodott, és pont mint Dsida, ő is az Erdélyi Helikon zászlóvivője, - sőt, alapító tagja. Baumgarten díjas költőnk.
A Nyugat első nemzedékén nevelkedett, vívódó, magányos költő Reményik Sándor. Betegségektől küszködve a vallásban keresett és talált menedéket. De istenes költészetének forrása mégsem hatás, hanem lüktető élet, a maga szenvedő élete. Harc, amelyben a legfinomabb idegrendszerhez kötött legmakacsabb emberi idealizmus szembekerült a kor eszményirtó durvaságával. Kettős összeütközés tragikuma táplálja szakadatlan ezt a lírát; a kényes idegek nehéz tusakodása az életért és az eszményiség állandó ütközése az örömtelen korral. Ez a nehéz küzdelem fejti meg Reményik költői fejlődés-vonalának azt a titkát, hogy miért halad a régi, szociálisan kiható s később is az örömszerzés programját vállaló és hirdető költészet útjáról a mind jobban zárkózó, individuális líra szűkebbnek látszó körei felé. Áprily, Dsida, Szabédi, Szemlér és Tompa László mellett az erdélyi magyar irodalom egyik vezető költője.
Kimondhatatlanul szeretem a verseit.
Most egy líraian szép, halk, de fájdalommal teli költeményén merengek el. Kicsit hosszú vers, - de szinte biztos vagyok abban, hogy ezt megbocsátja nekem most mindenki, és nem siklik át a szem ezeken a kivételes sorokon. Egy ajánlást is ír a költő a vers elé: „ Sorok egy özvegy férfihez” – a kéziratban fennmaradt példánya mellett még egy mondat árulkodik a vers születésének rendhagyó körülményeiről: „Sorok egy élő hitestárshoz”…
***
Álmodsz-e róla?
Álmodsz-e róla, mondd?
Eljár-e hozzád olyan suhanó,
nesztelen léptekkel, mint életében?
Érzed-e édességét közelének?
Barna haját, fájdalmas-nagy vadgesztenye-szemét,
lélek kitágította pupilláját,
lezárt ajkát, a keskeny vonalút,
mely hallgatni, jaj, régen megtanult,
jaj, szinte oly jól, mint a koporsóban:
haját, szemét, arcát, ajkát, alakját
álmodban látod-e?
S azt a néhány, apró, keserű ráncot,
miket az elfojtott betegség,
s övéiért örök aggodalom
olyan korán szántogatott
vonásainak finom földjébe, mélyen, mélyen?
Hát ritka mosolygását látod-e?
S még ritkább nevetését,
mely ha kibuggyant, mindig könny buggyant vele,
mintha mondaná: Nevetés közben is fáj a szív? –
Álmodsz-e róla, mondd?
Álmodnod kellene.
Hiszen vele élted az életed.
Feleséged volt, életed fele.
S szeretted,
szeretted százszor erősebben nálam,
mert bírtad, s merted életedhez kötni
életét, ahogy férfimódra kell.
S boldog voltál és boldog volt veled -- …
Vagy én – én szerettem jobban mégis, én,
aki nem mertem karjaimba vonni,
mert tudtam, nem lehetek semmije,
álmok szőnyegét teregethetem csak
szegény, megfáradt lábai elé?
Álmodj róla!
Álmodnod kellene!
Éltél hiszen annyit a közelében!
Lényének ezer apró részletét
ismerted, mely nekem rejtve maradt.
Tudtál ezer nem sejtett édességet.
S lelke rejtett, pókhálós zugait,
hol mégis őszi napfény bujdosott
s a pókfonálon csillogott a harmat
s ezüstrezgéssel reszketett a dér:
Te tudtad talán csak – egymagad.
Mit ismertem én? Pár nagy vonalat.
Vajon e pár vonal volt lényege?
Nekem freskó volt, - neked mozaik.
Álmaidban még összerakhatod.
Álmodj hát, rettentően kifosztott ember!
Gazdagok lehetnek az álmaid!
Az álmaidban még gazdag lehetsz!
Láttad annyi drága hétköznapon,
s jóban, rosszban oly bensőségesen
osztozkodtál vele…
Osztozkodtam én is, ó, igaz,
de csak kivételesen nagy ünnepen.
Nem bírtam, nem mertem és nem akartam
a két karomba zárni.
Féltettem összhangját a szíveinknek,
féltettem őt az élet vak kezétől,
s féltettem kényes, önző magamat.
Elengedtem hát, hogy megőrizhessem,
mint pók a fonalat - :
helyette – róla szőtt álmaimat!
Álmodsz-e róla, mondd?
Én, amíg bús fölénnyel
és képzelt diadallal
csak hagytam peregni az életet –
álmodtam róla szakadatlanul
tündéri szépeket.
S kiálmodtam magam.
És most nincsenek többé álmaim.
Se nappal nincsenek, se éjjelente.
Mit nem adnék pedig,
ha láthatnám egyetlenegyszer bár!
Érezném édességét közelének!
Barna haját, vadgesztenye-szemét,
mellyel most játszanak őszi angyalok –
lélek kitágította pupilláját,
egy-egy barázdát arca drága földjén,
egy mosolyát, ha láthatnám! – Egy könnyét
ha érezném forrón kezemre hullni!
Aggódnánk együtt és nevetnénk együtt,
s fájna szívünk nevetés közben is!
Álmodtam róla egész életemben,
kiálmodtam lelkemet, magamat.
S álmaimban most meg nem látogat
soha, soha!
Álmodsz-e róla, mondd?
Mert ha álmodsz, hiába veszteséged:
kettőnk közül Te vagy a boldogabb!
***
…kell-e, lehet-e ehhez bármit is írni, szabad-e megszólalni?
A vers dr.Judik Józsefné Imre Ilonkához íródott. Ez a vers két évvel az asszony halála után keletkezett, 1937-ben. A költemény tulajdonosa Imre Ilonka férje, dr Judik József volt, akivel a költő Ilonka halála után is – barátként – levelezett.
Ha van poéma, melynek érzéki vallomása csak halkan peng, mint egyetlen hegedűhúr Paganini-rezgése, mely átfut idegeink hálóján s fölborzolja egész valónkat, akkor ez a fájdalmas-csendes, néha felsíró, kristályképződményű nyolc strófa az.
Ilonka Reményik életének második legnagyobb szerelme volt. Ilonka varázsa tovább élt akkor is, amikor más felesége lett, mert a költő nem volt elég bátor feleségül kérni őt: félt egy beteg emberhez láncolni az imádott nőt. Az ezerszer megbánt elszalasztott élet lehetőségét és elvesztését hatalmas, de finom, pasztellszínű ecsetvonásokkal, nagy képszerűséggel, fájdalmasan őszinte visszasóvárgással juttatja kifejezésre Reményik. Már a halk beletörődés ez, amibe azonban egy csepp tehetetlen düh és irigység is megvillan: a férj előnyösebb helyzetben volt, szinte érezni azt a rettenetes kínt, amit Reményik élt át, hogy a kényszerű lemondás miatt más látta felébredni, mosolyogni, sírni, …élni Ilonkát. Reményik úgy vesztette el Ilonkát, hogy el sem nyerte őt…Másnak a szerelem, Reményiknek e szerelem hiánya a forrása verséhez. És ő ragaszkodott ehhez a hiányhoz, megtartotta magának, magát kereste körülötte, a legszemélyesebbet, valóban konkrét szerelmi érzelmeit is reprodukálta vele, az emlék-színek közé kristálytiszta élmény-színeket elegyítve. A sok kérdés a hátramaradt, özvegy férjhez - „Álmodsz-e róla?” – szinte számonkérés…Hiszen erről az asszonyról álmodni kell! Ez az asszony Reményik számára maga a magtestesült csoda, - aki mégis a másé volt… Mennyire fájt ez neki!
Ebben a versben nincsenek szó-mágiák. Reményik mert mindarról a bonyolult kifejezésmódról, érzelmeit dús, nehézveretű szavakkal kifejező stílusról lemondani, - ezáltal lefegyverezve önmagát, - amivel hatásosabbá tehette volna versét. Dísztelenül, közvetlen szavak régi hitelével, tiszta nemességével mondja el mérhetetlen fájdalmát egy olyan asszony elsiratására, aki valójában és igazából soha sem volt az övé…Csak vágyott rá egész életében, és irigyelte azt az embert, aki e nő mellett élhetett, beszélhetett vele bármikor, érezhette, szerethette, birtokolhatta…
Ez az utolsó Ilonka-vers – a férjhez, - jele annak, hogy ami teljességében megmarad, s tiszta anyagból készült, romolhatatlan. Egy mélységesen mély és bizton mondhatjuk: reménytelen érzés klasszikus példája ez a költemény. Mert létezhet a szerelmi érzésnek és emlékezésnek ennél érzékletesebb kifejezése, akad bőven lángolóbb és elragadóbb, - de különösebb, gyengédebb és áhítatosabb aligha.
Reményik Sándort 1941. október 24.-én a kolozsvári Házsongárdi temető lutheránus részébe temették, sírfelirata az idézet: "Egy lángot adok, ápold, add tovább..."
|
|
| |
|
Vissza Rovathoz
 |
|
|
|
|
| "Újabb vallomás - 6." | Belépés/Regisztráció | 14 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: Újabb vallomás - 6. (Pontok: 1)
- bogumil Ideje: Szeptember 12, hétfő, 04:14:55
(Adatok | Üzenet küldése) | | megható visszaemlékezés ez.És a vers találat.megint közelebb hoztál hozzánk egy költőt. Gratula. Bigi. |
|
|
|
|
|
Re: Újabb vallomás - 6. (Pontok: 1)
- csizi Ideje: Szeptember 12, hétfő, 09:33:01
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | Olvastam, megköszönöm. |
|
|
|
|
|
Re: Újabb vallomás - 6. (Pontok: 1)
- hori (hori@mailpont.hu) Ideje: Szeptember 12, hétfő, 11:17:43
(Adatok | Üzenet küldése) | | Szoktam olvasni tőle, de valóban többet kellene! (Az idézett vers, nagyon szép!) Jó, hogy megírtad nekünk!! Sz.: hori |
|
|
|
|
|
Re: Újabb vallomás - 6. (Pontok: 1)
- Jules Ideje: Szeptember 12, hétfő, 11:54:05
(Adatok | Üzenet küldése) | | Egyre jobbak az esszéid, egyre gazdagabb irodalmiság költözik a soraidba. Kár, hogy nem sorozat. Reményik már a Végvári-versek miatt is megérdemelné. |
|
|
|
|
|
Re: Újabb vallomás - 6. (Pontok: 1)
- Anna1955 (angyaligirl@freemail.hu) Ideje: Szeptember 12, hétfő, 17:52:01
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | Köszönöm Anikó....:))))) Tanulok folyamatosan ...:)))) |
|
|
|
|
|
Re: Újabb vallomás - 6. (Pontok: 1)
- edami Ideje: Szeptember 12, hétfő, 18:50:57
(Adatok | Üzenet küldése) |
Nagyot alkottal, ugye tudod!
szeretettel
edami |
|
|
|
|
|
Re: Újabb vallomás - 6. (Pontok: 1)
- boblogan (mertek@fw.hu) Ideje: Szeptember 14, szerda, 02:09:41
(Adatok | Üzenet küldése) | Megértem én, hogy nem akarsz politizálni... De, hogy a Végvári-versek ma politikainak minősülnek, az a magyarság jelenlegi lesújtó állapotáról tanúskodik. Ezek a versek történelmünk egyik leggyászosabb fejezetét mutatják be a "kisemberek" szemszögéből. Mégpedig azon kisemberek szemszögéből, akiket önhibájukon kívül "rajzoltak ki" közülünk. Abban az időben nem volt "ellenzékük", mára már van... Pedig az, hogy a megrajzolt vonalaknak ki melyik oldalára került, csak szerencse-balszerencse kérdése volt. A száraz történelmi tények, adatok mögött emberi sorsok, milliók sorsa áll. Ezekről a történelemkönyvekben nem olvashatunk, de szerencsére voltak, akik leírták. Ilyen volt Végvári álnéven Reményik is. Érdemes elolvasni sorban egymás után a Végvári-verseket, mert közel hozza az akkor élők világát. Az én kedvenceim (időrendben):
"Eredj, ha tudsz!", "Nagy magyar télben...", "Haza, Szabadság...", "Három szín", "Némely pesti poétának", "Segítsetek!", "Szól a censor...", "Mindhalálig", "Egy tollvonás", "A csonka test", "Búzavirág a magyar határról", "Gyűrűt készíttetek...", "Íme, bizonyság..."
Talán első nekifutásra elég ezeket is elolvasni, hogy megértsük a kor üzenetét...
Írásod egyébként, mint mindig... :) Úgy mutatod be Reményik egy arcát, hogy az olvasónak kedve támad megismerni a többit is, a teljes életművet. Köszönet érte!
|
|
|
|
|
|
|
