| Küzdőtér |
|
|
|
 |
Pozitív élményterápia |
|
mango
 |
Nehezen ismerkedett, mindenkivel bizalmatlan és félénk volt, de sohasem nyers és udvariatlan. |
Eszter nehéz, ólmos lábakkal, szinte csak vonszolta magát - minél előbb ágyba akart jutni. Feküdni, pihenni, de legfőképpen aludni akart volna. Gyűlölte, hogy ilyen tehetetlen, kiszolgáltatott, a teste nem engedelmeskedik az eszének: neki talpra kell állnia! Bármi áron, de muszáj lenne. A doktornő most is megmondta: még három hét, addig valahogy bírja ki, - aztán lesz ágy a klinikán, befekhet. Nem kíván sürgős ellátást az állapota, gyógyszerekkel el van látva, csak három hetet kell még várnia.
Eszter fiatal, naiv, gyermeteg, huszonnégy éves, inkább sovány, mint karcsú, vékony arcú, szemüveges lány volt.
Egy Internet kávézó pultosaként kereste kenyerét, és a fogadott nagymamájával élt egy peremkerületi kicsi, kertes, másfél szobás házban.
Annak idején, 18 évesen pár ezer forinttal indította útjára a gyermekotthon, ahol pici csecsemőkora óta élt. Senkije nem volt, -soha, senki nem kereste élete 24 éve alatt még: szüleit soha nem ismerte. Nehezen ismerkedett, mindenkivel bizalmatlan és félénk volt, de sohasem nyers és udvariatlan.
Jó sorsa hozta össze Juci nénivel, akit egy gyógyszertárban ismert meg, amikor a néni az éppen szükséges gyógyszereit váltotta ott ki. Eszter segített neki, mert a néni kiszakadt nylon szatyorjából szerteszét gurult minden addig bevásárolt holmija, a gyógyszerekkel együtt. Egyfelé volt útjuk, sokat beszélgettek; Eszter óvatosan vitte az ölében a sérült szatyrot. Idővel olyan meghitt, jó kapcsolat alakult ki köztük, hogy Juci néni felajánlotta: költözzön hozzá szegényes, alig-alig bebútorozott, de tiszta albérletéből, és így támogatni is tudják majd egymást: azt, aki éppen rászorul. Egyikőjük sem volt egészséges, ezt töviről-hegyire kitárgyalták már az első találkozásuk után. Sorstársak voltak: az egyik árva, a másik gyermektelen özvegy. Két szerencsétlen, hányatott életű ember talált egymásra ott, a patikában.
Eszter néhány nap gondolkodási időt kért, - még nem oldódott a görcs fel benne teljesen, - nem hitte el, ha valami jó történik vele. Ám három nap múlva két kis sportszatyorral és egy válltáskával átköltözött Juci nénihez, - és attól kezdve az élete megváltozott. Volt kiről gondoskodnia, kihez szólnia, nem kellett többé a szinte üres és rideg szobájába hazatérnie, - a pici nyugdíj és az ő fizetése éppen elég volt arra, hogy a legszükségesebb dolgokat megvegyék maguknak. Tényleg a nagymamájának érezte Juci nénit, szerette és tisztelte a fehér hajú asszonyt. Kora szerint akár tényleg a nagymamája lehetett volna.
Voltak időszakok, amikor különösképpen rátört a depresszió, és az a rettenetes pánikroham, amitől annyira rettegett. Egyszerre rázta ilyenkor a hideg, és volt kibírhatatlan melege; a torkában hatalmas gombócot érzett állandóan; levegőt nem kapott, úgy fulladt; remegett a keze, lába; és egyfolytában azt érezte: meg fog bolondulni, - de hogy perceken belül meghal, az biztos. Olyan gyengeség szállta meg ilyenkor, hogy szinte lebéklyózta. Juci mama tehetetlen volt ilyenkor, csak követte Eszter kéréseit, aki jól ismerte már ezeket a tüneteket, ezért mindig tudta, melyik gyógyszer hoz egy kis megkönnyebbülést számára.
Először 15 és fél éves korában állapították meg nála az ideggyengeséget, azóta is csak nyugtatókkal viselte el a mindennapjait. Idővel a betegségének nevet is adtak: pánikbeteg, súlyos, klinikai mélydepresszióval, szenzitív személyiségjegyekkel és erős suicid hajlammal.
Egyáltalán nem volt buta lány: minden szabad idejét a gyermekotthon könyvtárában töltötte, így nem kellett neki elmagyarázni, mi az a „hajlam”, amit az orvosi kiskönyvébe írtak. Különben is, aki már kétszer is megpróbált e földi léttől elmenekülni, megszabadulni, az ismeri ezt a szót: öngyilkosság; még ha latinul mondják, vagy írják is.
Eszter meglepően éles eszű lány volt kisiskolás kora óta. Lexikális tudása vitathatatlan volt, hisz mindig olvasott.
Mivel nem foglalkoztak vele kellő módón, - hiszen a sok állami gondozott gyerek között nincs idő külön foglalkozni a jobb képességű tanulókkal, - mindez kiaknázatlan maradt. Volt egy kedvenc nevelője, aki amennyit csak tudott, segített Eszternek, és aki bíztatta is, hogy tanuljon, képezze magát, mert tehetségesebb, mint sorstársai. De a nevelőnő ideje is erősen behatárolt volt, akármennyire is a jó szándék vezette: nem maradt annyi ideje Eszterre, amennyi tényleg előrébb viszi ezt az értelmes, és okos, nyurga, szemüveges kislányt. Eszter így csak magára hagyatkozhatott.
Zárkózott és félénk kislány maradt még 18 éves korára is: se nem szép, se nem csúnya nem volt. Ekkor is még átlagos külsejű tinilány volt, csak a szíve és az esze volt nagyobb, és több, mint a vele egykorúaknak. Rossz tulajdonsága vagy szokása nem volt, tiszta, pedáns, megbízható és nagyon-nagyon meleg szívű, érzékeny, érzelemdús lány vált belőle. Amint a nagybetűs életbe kilépett, és elkezdte munkáját a kávézóban, minden munkatársa hamar megkedvelte. Csöndes volt és halk szavú, bármit rá lehetett bízni. Titokban leste el a computerek működését, ámulva nézte, amint tizenéves gyerekek rutinosan és magabiztosan használják a gépeket vagy játszanak rajta. Érdekelte volna közelebbről is, és amikor nem volt nagy forgalom, titokban ő is kipróbálta. Hatalmas élmény volt neki, és érzéke is volt hozzá, hiszen csaknem magától jött rá, miképpen kell használni.
Többre lett volna hivatott.
Eszterből okos, természeténél fogva tisztelettudó, szerény, segítőkész, jólelkű és nagyon becsületes nő vált már a húszas évei legelején is. Nem túl gyakori tulajdonság ez a mai, modern fiatalok között. Főnökei csak dicsérni tudták az alapos munkája miatt, a vendégekkel kedves és barátságos volt mindig, - és soha, senkinek nem árulta el, mi baja, amikor a pánikroham szinte ledöntötte a lábáról. Fejfájásra, náthára, múló rosszullétre hivatkozott, de azt sem gyakran: féltette az állását, - és egy percet sem hiányzott emiatt a munkából. Pedig iszonyú erőfeszítésébe telt: ilyenkor a WC-be zárkózott, és a nyugtatóival szedte rendbe magát.
Eszternek egyetlen egy nagy szenvedélye volt, de az kamaszkora eleje óta: ez töltötte ki minden napját, és idejét, a szenvedélyes imádata már-már az egekig csapott egy popzenei együttes iránt. Annak is főleg az egyik tagja volt a bálvány, az idol, akiért a tűzbe ment volna: Lulu, az egyik énekesnő. Szinte gyerekes rajongás és áhítattal vegyes imádat volt ez Eszter részéről: az a kis terület, amit a magáénak mondhatott a gyermekotthonban, csakis ennek az együttesnek a plakátjaival volt kitapétázva. Minden cikk és beszerezhető kép oly becsben volt ott tartva, ami mosolygásra késztette társait. Eszter nem törődött ezekkel a csipkelődő megjegyzésekkel: hűségesen kitartott kedvencei mellett, de persze Lulu volt az első számú favorit, - hiába állt négy lányból és két fiúból ez a csapat. Csak a társalgóban volt televízió, de ha ott meghallotta a fülének oly kedves dallamokat, pillanatokon belül a készülék előtt ült, és ájult imádattal nézte-hallgatta őket, és figyelte Lulu minden mozdulatát.
Élete nagy pillanata jött el, amikor egyszer élőben láthatta-hallhatta egy szabadtéri, ingyenes koncert alkalmával zenekarát. Ekkor úgy 15 éves lehetett, és akkor, ott, azon a koncerten szentül megfogadta, hogy egyszer levelet ír nagy kedvencének, és megkéri, adjon neki egy dedikált fotót. Tudta, ez nem nagy kérés, de neki nagyon sokat jelentett már maga az elhatározás. Jó pár év eltelt azóta, ez a rajongás idővel „csak” egy erős szimpátiába ment át, de az iránt a bizonyos énekesnő iránt még most is ugyanúgy érzett, olyan csodálattal nézett fel rá, mint senki másra. Ha csak tehette, utánozta az öltözködését, (már amennyire az ő pénztárcája ezt megengedte), használta Lulu szavait, egyes mozdulatait, és feltétel nélkül elhitte, bármit nyilatkozott is kedvence.
Új otthonában, ahol lassan 4 éve élt Juci mamával, a fél szoba volt az ő birodalma.
Ott minden Luluról szólt.
Most, amikor vánszorgott hazafelé a pszichiátriáról, eszébe idézte a doktornő szavait: csak három hetet bírjon még ki, aztán befekszik és lealtatják egy hétre, hogy az idegei addig is regenerálódjanak. De ezt az három hetet úgy töltse el, hogy a gyógyszerei mellett csak jó dolgokra koncentráljon, s ha teheti, olyannal foglalkozzon a legtöbbet, ami örömet okoz neki. Szaknyelven ezt pozitív élmény-terápiának mondta a doktornő, de Eszter tudta: nincs semmi, amivel „megörvendeztethetné” magát.
Ekkor, mint egy villámcsapás, - óriási ötlete támadt.
Mi lenne, ha csak egyetlen egyszer is, - de elbeszélgethetne Luluval?
Ennek aztán igazán tudna örülni, - nem egyszer látta már, hogy kedvencei kórházakba mentek el kisgyerekeket meglátogatni, vittek nekik ajándékokat, énekeltek nekik, és felvidították a kis betegeket. Nem csak karácsony vagy más ünnepen tették ezt meg: minden apropó nélkül, csak úgy, szeretetből, segíteni akarásból, tiszta szívvel. Volt, hogy jótékonysági koncerteket tartottak, istápolták a rászorulókat, igazi könnyeket látott nem egyszer Lulu szemében, például, amikor egy leukémiás kisfiúnak vittek ajándékokat.
Ha ők nem értik meg Esztert, akkor senki. Ebben biztos volt. Hisz ez az együttes olyan nagylelkű, annyit segít az embereken, - semmi oka nem volt azt gondolni, hogy neki nem nyújtanának segítő kezet. Hisz oly kevés amit kér!
Eszterben percről percre érlelődött a nagy gondolat.
Ez kell neki! Ettől ő boldog lesz! Közel kerülni Luluhoz, aki vele is nyilván pontosan ugyanolyan kedves és odaadó lesz, mint azt a televízió híradásaiban látta az együttestől.
Elmúlt az ólmos fáradtság és fásultság ezekre a percekre, és Eszter színezte tovább a tervét, boldogan. Már ettől is jobban érezte magát, hogy ezt kitalálta.
De miképpen lehetne Luluhoz eljutni?
Ez roppant nagy kérdés volt számára, csak ezen törte a fejét, miközben a munkahelyére igyekezett. Nem engedte magát táppénzre venni: éppen elég lesz addig kiesni a munkából, és nélkülözni a teljes fizetését, - amíg bent fekszik. Azt az egy hetet is igen meg fogják érezni Juci mamával.
Amint belépett a kávézóba, - mintegy varázsütésre: tudta mit kell csinálnia!
Írni fog Lulunak, méghozzá elektronikus levelet!
Eszter hatalmas boldogságot érzett, olyat, amihez foghatót ritkán érzett. Szíve hevesen vert, és mint egy kisiskolás, úgy örült a saját ötletének. A műszakját úgy dolgozta le, hogy egyébre gondolni sem tudott, csak a nagy terv kivitelezésére. Biztosan érezte, hogy ettől nagyobb boldogság őt nem érheti: ez az igazi élmény-terápia! Szinte jókedve lett, pusztán a gondolattól. Nem is emlékezett már, mikor mosolygott ilyen boldogan és felszabadultan, csak úgy, magának. Már jobban érezte magát.
Nem sokat tépelődött: hisz Lulu olyan jó ember, biztos volt a dolgában: biztos volt abban, hogy a bálvány átsegíti őt ezen a három héten, míg a kórházba kerül. Addig ha csak egyszer is találkoznak, elegendő lesz neki egy egész évre, nem hogy három hétre!
Eszter nagyon boldog volt.
Most már csak a címét kell megtudnia. Ez nem aggasztotta. Hiszen otthon volt egy szekrényre való cikk, újságkivágás, autogram-cím, elérhetősége az együttesnek: nem lesz gond előkeresni. Alig várta, hogy hazaérjen. Lázasan keresgélt a lapok, riportok között, egyiket vette elő a másik után. Hisz minden, ami az együttesről szólt, az Eszter birtokában volt. Nem csalódott!
Az e-mail cím ott virított az egyik képes újságban, - igaz, nem a Lulué, hanem az együttesé. De sebaj! Ő majd Lulunak címezi, akkor biztosan odaadják neki.
Az éjszakája azzal telt, hogy a levelet fogalmazta. Reggelre készen is volt a fejében, már csak meg kellett írnia, és elküldeni. Aztán egy perc, - és a technika csodájaként a levél már meg is jelenik a Lulu computerén! Ezután már csak várnia kell: biztos volt benne, hogy a válasz nem késik sokat.
Nem csalódott.
Két nap múlva az áhított kis boríték-jel ott várt Eszterre a kávézó egyik computerén, melyre a választ várta.
Remegő kézzel nyomkodta a klaviatúrán a betűket és fogott bele az olvasásba: előre örült, és szélesen mosolygott, mert tudta: most jött el az a pillanat, amire olyan nagyon várt. Most megtudja, melyik napon találkozhat a nagy Luluval, hol és mikor, - akár csak arra a fél órára is, amit kért tőle.
Ekkor jött a jéghideg zuhany.
Egy cinikus, már-már trágárságba hajlóan szókimondó levelet látott a monitoron, egy olyan lesajnáló elutasítást, - hogy Eszter nem hitt a szemének.
Frázisok, sztereosztipiák, előre gyártott klisék tömkelege hemzsegett az e-mail-ben.
Hogy ne sajnáltassa már magát olyan nagyon, szedje elő a pozitív élményeit, sportoljon, forduljon orvoshoz, de együttérzést senkitől se várjon, csak saját magára számítson, a fene se tudja őt kisegíteni a depressziójából, ha saját maga ezt el nem végzi. A bajai szajkózását pedig sürgősen hagyja abba és kapja össze magát. Nézzen szembe a problémáival és ne az általa idealizált sztároktól várjon megoldást, mert arra ugyan várhat. A lelkiismeretére pedig ne próbáljon hatni, előbb magában keresse meg a harmóniát, vagy meditáljon a gyógyszerei mellett.. És örüljön, hogy nem találkoztak személyesen, mert így talán még mindig jobban járt, mert esetleg ő „szétröhögte volna magát” ezen az általa óhajtott személyes találkozáson, látva, hogy Eszter mennyire komolyan veszi magát, és milyen látványosan gerjeszti a betegségtudatát. És hogy ez az élmény-terápia most Eszternek nem jött be …
Azzal fejezte be a levelet a „nagy kedvenc”, hogy szerinte ez nagyon vicces válasz volt a részéről, de ha ez nem tetszik Eszternek, akkor csupán annyiról van szó, hogy nem vevő az ő humorára, ami egyúttal azt is jelenti, hogy tényleg jobb, hogy nem találkoztak személyesen, - tehát minden a legnagyobb rendben van, ilyen az ő stílusa, a szokásos hangneme, a habitusa, - többek között ezért is tartja sokra magát.
„Minden jót” - ...és aláírás.
Eszter csak nézte a villogó, fényes monitoron megjelenő hangyányi kis betűket, - és azt hitte, mindez nem is igaz. Hiszen ő semmi egyebet nem kért, csak egy fél órányi odafigyelést egy olyan fanatikus rajongóra, aki egy azok közül, akik miatt ez az együttes ott tart, ahol tart! Hiszen tőle és a hozzá hasonlóktól lett sztár Lulu is, a közönség szeretete segítette őket ehhez a hírnévhez! Nem kért semmi olyat, ami lehetetlen lett volna: csak emberközelből látni akarta és néhány szót váltani vele, egy dedikált fényképet kérni, - és semmi mást. Ez akkora kérés?!
Eszter csak ült a masina előtt, és már ötödjére olvasta el a sorokat. Megütődött azon a kifejezésen, hogy „szétröhögte volna magát”, - szinte nem is tudta ezt a lelketlenséget értelmezni.
Nem volt hajlandó elhinni mindazt, amit pedig a saját szemeivel látott. Ez lenne Lulu igazi arca? Ezt a nőt imádta őt éveken át? Ez ugyanaz a nő vajon, aki könnycseppeket morzsolgatva áll a kórház folyosóján, megrendülten, a sok beteg kisgyerek láttán? Vagy az akkor szerep volt a kedvező imázs kialakítása miatt?! Ez ugyanaz a kedves, vidám, mosolygós sztár, akit naponta lát és hall a televízióban, rádióban, megveszi a CD-jeiket és állandóan hallgatja, mert annyi emberség, vidámság és szeretet árad a dalaikból? Ez lenne Lulu?!
Valami itt nem stimmel.
Valamelyik kép hazug.
Vagy az, amit eddig látott, és szeretett, (ez lenne a borzasztóbb), - vagy ez, ami szöges ellentétben áll azzal, ami miatt éveken át Lulu a legnagyobb sztár volt a szemében. Lehet, hogy nem is Lulu maga írta ezt a levelet? Lulu nem tenne ilyet. Igen, ez a legvalószínűbb. Biztos, egészen biztos: valaki más írt helyette.
Eszter maga se tudta, mit gondoljon. Egyszerűen nem értett semmit, összekuszálódott a fejében minden. Órákon át rágódott, és végül arra a meggyőződésre jutott, hogy ezt a levelet Lulu egyszerűen nem írhatta.
Hosszas vívódás után úgy döntött, kedvencéről nem hajlandó elhinni ilyen tömény közömbösséget és flegmaságot, - így a levelet gyorsan elfelejtette. Mintha soha meg sem írta volna.
Tökéletes önvédelem volt, amit tett, - de ő ennek nem volt tudatában. Eszter egyáltalán nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy a számára eszményi Lulu fájdalmat is tud okozni.
Régi igazság: minden egyszerű és jóindulatú lélek egy önámító, könnyed mozdulattal teszi helyére az őt ért igazságtalanságot, alaptalan bántást. Így csapta be magát Eszter is, és amikor hazaért, - hiába érezte magát úgy, mint az a macska, akit simogatás helyett megrúgtak, - vacsora után bekapcsolta ősrégi hi-fi készülékét, és önfeledten hallgatta a legújabb CD-t, melyen Lulu éppen a szeretetről, a gondoskodásról és az odafigyelésről énekelt szívhez szólóan, és valóban elismerésre méltó, kristálytiszta, tökéletesen iskolázott hangon.
Hiába, no, - énekelni tényleg tudott.
|
|
| |
|
Vissza Rovathoz
 |
|
|
|
|
| "Pozitív élményterápia" | Belépés/Regisztráció | 26 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: Pozitív élményterápia (Pontok: 1)
- Lacoba Ideje: Január 17, kedd, 16:23:44
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | Anikó! A sztárok és az imádók irtózatos távolságra vannak egymástól, még akkor is, ha sokszor ezt egyik fél sem hiszi el. A sztár azt a színdarabot vetíti felénk, amit a siker-karmester vezényel Neki, a rajongó pedig beleéli magát ebbe a hamis szerepbe. A hamisság persze a kutyánál is könnyen válik harapássá, és az első adandó alkalommal belemar a postásba. Nagyon ritkán azért előfordulnak ellenpéldák is. Én például a sport területén nagyon sok olyan nagyságot ismertem, akik egy-egy jobb szereplésünk után - világ-, olimpiaibajnoki - kezüket nyújtották nekem. Talán az tette őket egy kicsit emberebbé, hogy a sportban munka, nagyon sok munka van egy eredmény mögött. Ezt tudja a győztes és a vesztes is. A ma sztárjai már köpködéssel is azok lehetnek. Tanulságos, életszerű! Köszönöm! |
|
|
|
|
|
Re: Pozitív élményterápia (Pontok: 1)
- AngyaliAndi Ideje: Január 17, kedd, 16:51:07
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | Valahogy úgy van ezekkel a sztárokkal, hogy amint egy sort is már írnak róluk valami kis zuglapokban, megszünnek halandó embereknek lenni. A sztárság nem tesz jót az egójukkal.
Nagyon klassz volt olvasni! Puszi.Andi |
|
|
|
|
|
Re: Pozitív élményterápia (Pontok: 1)
- edami Ideje: Január 17, kedd, 16:54:23
(Adatok | Üzenet küldése) | Jo ujra olvasni es emlekezni....
szeretettel
edami |
|
|
|
|
|
Re: Pozitív élményterápia (Pontok: 1)
- bogumil Ideje: Január 17, kedd, 17:33:56
(Adatok | Üzenet küldése) | | A depressziós figurát,kissé saját élmények alapján alkottad meg.Én,nem is vártam volna többet a naivnak lefestett főszereplő lány helyében,hiszen egy sztár nem fog őhozzá,leereszkedni,pláne azután,hogy feltárta vívódásait és betegségét.Jó a befejezés,mikor előveszi a lemezt és marad az illuziónál. |
|
|
|
|
|
Re: Pozitív élményterápia (Pontok: 1)
- Khama Ideje: Január 17, kedd, 17:44:37
(Adatok | Üzenet küldése) | Hát igen az emberi agy működése valóban ilyen. De ez csak védekezés. Ma a sztárokat "csinálják" felépítik az imagojukat, jó sok propagandával, hírrel vagyis inkább álhírrel.
Jó írás ez megint Anikó, mindig "bepörgeted" az agyamat. |
|
|
|
|
|
Re: Pozitív élményterápia (Pontok: 1)
- Maurice Ideje: Január 17, kedd, 19:34:40
(Adatok | Üzenet küldése) | Kedves Anikó!
Nem tudom, mikor írtad ezt a novellát, de mindig könnyed kézzel tudtad művészetté formálni a köznapi élethelyzeteket. Mély empátiád által mindig éltek a szereplőid. És minden prózádban a költőnő énekel. Hiszem, a prózából feldobogó líraiság szívmelege értékesebb, mint a történetmesélés borzongató naturalizmusa. |
|
|
|
|
|
Re: Pozitív élményterápia (Pontok: 1)
- Anna1955 Ideje: Január 17, kedd, 21:25:55
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | Többet nem csapsz be...:))))) Ez igen is jóóóóóó:)))))) Nagyon is tetszett...:)))) |
|
|
|
|
|
Re: Pozitív élményterápia (Pontok: 1)
- soman (soman@vodafone.hu) Ideje: Január 18, szerda, 07:11:43
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | Tudod, mi az érdekes? Hogy ezzel a "pofonnal" tulajdonképpen többet segített volna két lábra állni Eszternek a bálványozott énekesnő. Persze, ha elhiszi Eszter és nem menekül el megint a valóság elöl saját kis világába, ahol mindennek tudja hol van a helye, nem történik semmi váratlan, ami lerombolhatná apránként felépített kártyavár-szerű életét.
Jól megírt történet, szívesen olvasnék több novellát tőled, remek érzéked van a prózához is.
Egyébként a történet van olyan jó, hogy több irányban lehetne akár folytatni is... |
|
|
|
|
|
Re: Pozitív élményterápia (Pontok: 1)
- Netelka (sarhelyi@invitel.hu) Ideje: Január 21, szombat, 06:28:14
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | Hú, mango, rengeteg igazságot szőttél a novelládba!! Nagyon tetszett! Köszi. |
|
|
|
|
|
|
