| Küzdőtér |
|
|
|
 |
Újabb vallomás - 17. |
|
mango
 |
...valami csoda részese lehetek általa, bárhol nyílik is ki a könyv. |
Nagy fába vágom ma a fejszém.
Sokáig nem is mertem ezt megtenni, elhatároztam: József Attiláról nem „vallok”… Nem azért, mert Ő lenne a legnagyobb kedvencem az összes példaképem közül; hiszen Tóth Árpád, Dsida és Reményik vagy Szabó Lőrinc is ugyanebben a halhatatlan sorban áll, egy szinten van az én értékítéletem szerint velük, - mégis, róluk már volt bátorságom írni.
Igaz, kellő alázattal közeledtem feléjük, hiszen az ő nagyságuk és verseik oly fennen ragyognak a költészet nekem kékellő egén, mint a legforróbb és legazúrosabb augusztusi mennybolt.
József Attilától félek…
József Attila valahogy más az én számomra, mint a hajlékony, csendes, halk, szerény és selyemsuhogású Tóth Árpád, akinek minden sora nekem egy-egy simogatás. Róla írtam talán először: könnyedén.
Vagy Szabó Lőrinc, aki bár néha kemény hangon és zsarnokian is írt elégikus, Erzsébetét sirató csodaversei mellett, mégis olyan nagyon hozzámsimultak azok a versek.
József Attila eltart magától.
Nem igazán tudom szavakba önteni mindazt a csodálatot, amit az Ő versei olvasásakor átélek, - katartikus élmény; mégis egy lépéssel mindig előttem jár, valahogy magamon érzem túl szigorú (oly jellegzetes) pillantását, akárhányszor leemelem a polcról a kötetét. Mintha összehúzná a szemöldökét, hogy nem olvasom elég értőn, elég okosan, elég alázattal, elég magasan repülve, abban a légritka magasságban, ahol már-már tüdővérzést lehet kapni…
Pedig ez nem így van. Valahogy előttem hatalmasodik egy kőkemény, tömör fal, amelynek egy picike hasadékán csak átkukucskálni merek, csak belépni halkan néhány utánozhatatlanul gyönyörű percig az Ő világába, megmártózni a vegytiszta szépségükben, - és máris kihátrálok nagy csendben.
...hogy legközelebb megint ugyanez történjen meg velem. Minden egyes alkalomkor ez történik, amikor József Attila verset olvasok, - és ez bizony nagyon gyakran megesik velem.
És mindig ott a fal.
Már nem zavar. Már tudom, hogy azon a kis résen, amit Ő enged nekem látnom, azon át megkapom én a magam „ajándékát” tőle: valami csoda részese lehetek általa, bárhol nyílik is ki a könyv.
Mégis más élmény ez, amint egy belémkaroló Dsida-költemény olvasásakor érzek. Reményik, Kosztolányi, vagy Áprily magához ölel, enged egy olyan láthatatlan, belső, hús-színű körbe bejutnom, ami mélyen megérint és ami az én lépéseimhez van igazítva. Tudom, kicsit zavaros, amit írok, - de mást nem tehetek: csak azt írhatom le, amit érzek... Ez az én vallomásom. Csakis rám vonatkozik, - én így élem meg, ezt kapom ettől a költőóriástól. Sokkol.
Ezzel együtt szeretem, nagyon szeretem József Attilát.
Ez megint egy rajtam sokszorosan átszűrt, erősen szubjektív „vallomás” lesz, talán még inkább az, mint az eddigiek.
Most egy olyan versét hoztam, amely nem a legismertebbek közül való.
Ez a vers egy csoda.
Hozzám nagyon közel áll, a bőröm alá bújik, - addig, amíg leskelődöm a tömör kőkerítés picinyke nyílásán…Ám ez a vers is addig „hagyja magát”, míg elolvasom legalább háromszor-négyszer, - hogy aztán kitessékeljen és megint csak tisztes távolról csodálhassam.
Halálos szerelem
s ha nem volt még halálos szerelem,
azt akarom, ez halálos legyen,
értelmes kín: mert nincs értelme annak,
ha embernek üres kínjai vannak,
s ha nem szeretsz úgy, mint tenmagadat,
én meg fogom majd ölni magamat,
nem hogy szerelmem vagy bosszúm mutassam,
de jobban fájna elsorvadni lassan,
s árnyék leszek, melytől szorongva félsz,
bíró, kitől büntetést nem remélsz:
Vigyázz! Ne hagyj meghalnom, amíg élsz!
…szinte egy lélegzettel olvasom mindig végig, hisz maga a költő sem tett pontot sehová, egyik sor végére sem, hogy ott megálljak, és kifújhassam magam…Nincs egyetlen nagybetűvel kezdődő sor sem, jelezvén, hogy új gondolat kezdődik, szedd ízekre, boncold szét, ízleld, mélyedj el abban, amit eddig olvastál!
Kivétel az utolsó sor. A „Vigyázz!” ettől még ezerszeresebben belémmar, követeli, hogy a rákövetkező sor fontosságát és fenyegetését komolyan vegyem. Olyan komolyan, ami már szinte zsarolás.
Olyan jellemző József Attilára ez a végletekig is elmenő, magával rántó erőszakos meggyőzés, hogy az olvasónak nincs menekvése. Azt kell éreznie, amit József Attila keményen, koppanósan, dacos állal, felszegett fejjel belém sulykol.
Árad, ömlik a szó, szinte agyonnyom, ahogy záporoznak a súlyos, perzselő szavak. Olyan belső lendülete van ennek a versnek, amit követni könnyű ugyan, de átélni csak az tudja, aki olyan mély, „halálos” szerelemtől viselős, mint József Attila volt e vers megírásakor. Vagy csak én érzem ezt így..?! Meglehet.
A sok riasztó jelző és ige lehet egy verssoron olcsó kaláris, vagy üresen kongó frázis. József Attilánál egy-egy ezüstszög, ami csontig fúrja magát bennem, és odaerősíti magát az elmémbe, kitörölhetetlenül. „Ne hagyj meghalnom, amíg élsz!” – ezt nem lehet fokozni, nem lehet félreértelmezni. Ha valaha arra kerülne sor, hogy csak arról beszélhetek, hogy mi a költészet varázsa, ereje, akkor ezt a sort egészen biztosan idézném. Félelmetes hatalma van ennek a mondatnak, ami méltó befejezése annak a
szaggatott lihegésű, lüktetésszerű sodrásnak, ami az első sortól kezdődően végig a markában tart. Minden mondat egy pörölycsapás. Akár a tételek, - a tételek sajátosságával, a pontos, lényegre törő, kíméletlen megfogalmazással.
Vajon miért tart ennyire fogva engem ez a vers?
Magyarázhatom bármilyen verstani titokkal: eleven ritmusával, szorosan feszített keménységével, darabos szókimondásával, éles, tiszta hangjával, a fortissimo minden erejével, a „halálos szerelem” valóban halálos mivoltával, - akárhogy magyarázom, mindig szíven üt.
Oda, ahol a legjobban fáj.
|
Ideje: április 19, szerda, 17:21:04 - fullextra
|
|
| |
|
Vissza Rovathoz
 |
|
|
|
|
| "Újabb vallomás - 17." | Belépés/Regisztráció | 30 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: Újabb vallomás - 17. (Pontok: 1)
- bogumil Ideje: április 19, szerda, 17:47:15
(Adatok | Üzenet küldése) | | József Attilát én is rongyosra olvastam.Közel áll hozzám a bruláis őszitesége, szókimondása, polgárpukkasztása és verssel való zsonlőrködése. Ő igazi költőóriás,varázsló volt. Kimagaslik a sok versikélők közül.Ne felejtsük el,hogy oly korban élt,amikor vele azonos kaliberű költőnagyságok publikáltak:Szabó Lőrinc,Tóth Árpád,Kosztolányi,Illyés és stb. és,ő volt a legjobb! |
|
|
|
|
|
Re: Újabb vallomás - 17. (Pontok: 1)
- Anna1955 Ideje: április 19, szerda, 21:47:13
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | Kedves Anikó!
József Attila számomra az ellentmondásos érzelmek sorozatát jelenti.... Nagyon sok versét imádom, de sok van olyan is amit nem tudok magamévá tenni... Esszéd fantasztikus átéléssel van megírva, szinte érezni a gondolataidat. Gratulálok..Szeretettel Anna..:))))) |
|
|
|
|
|
Re: Újabb vallomás - 17. (Pontok: 1)
- soman (soman1@citromail.hu) Ideje: április 20, csütörtök, 07:32:27
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | Vallomásod őszintesége, felvállalt szubjektív érzelme tetszik ismét írásodban, annyira TE vagy benne, alázatod a költőóriás és társaival szemben felemel téged is. Szívesen olvasnék többször is hasonló verselemzést, akár mélyebbre hatolva a verstanba is. Köszönet a cikkért! |
|
|
|
|
|
Re: Újabb vallomás - 17. (Pontok: 1)
- edami Ideje: április 20, csütörtök, 10:01:43
(Adatok | Üzenet küldése) | Jozsef Attila szarmazasat es szegenyseget ,eletenek tragikumat sohasem tudta lelkeben feldolgozni. Erzekenysege a belso es kulso vilagra ezert mindig kuzdelemben telt. Nem tudott tullepni onmagan. Magassagokban es melysegekben elt, megalazo helyzetekben. Zsenialitasa ennek tudataban hol riaszt, hol elgyengit verseinek nagysagaban hol simogato lelkenek fajdalma vagy orome, hol sebzett.Konoksaga az "akarom"' es nem "szeretnem" megnehezitette eletet. keptelen volt alkalmazkodasra.Amig tobbi kedvenc koltoink egeszen mas indittatasuak itt lehet a nagy kulonbseg.
Szeretetttel
edami
|
|
|
|
|
|
Re: Újabb vallomás - 17. (Pontok: 1)
- Netelka (sarhelyi@invitel.hu) Ideje: április 20, csütörtök, 10:45:24
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | Mango, köszönöm, hogy elhoztad ezt a verset. Megvallom, nem ismertem. Persze, az meg sem lep, hogy újabb gyönyörűséget olvashattam tőle. Ahogy Tőled is egy nagyon szép, őszinte vallomást kaptunk. Köszönet érte :) |
|
|
|
|
|
Re: Újabb vallomás - 17. (Pontok: 1)
- Maurice (maurice@maurice.net.hu) Ideje: április 20, csütörtök, 14:53:27
(Adatok | Üzenet küldése) | | Kedves Anikó...Nemcsak a vers, hanem az esszé mestere is vagy. Esszéid nem tudományos igény szándékával készültek, de nem nélkülözik azt sem. Az a kedves és tiszta szeretet, mely az alkotót más alkotókhoz köti, teszi egyénivé és varázslatossá az ilyesfajta prózai írásaidat. |
|
|
|
|
|
Re: Újabb vallomás - 17. (Pontok: 1)
- hori (hori@mailpont.hu) Ideje: április 21, péntek, 14:09:22
(Adatok | Üzenet küldése) | | A szokásos, magas színvonalon írtad, amelyet most is élvezettel olvastam, és ezt köszönöm Neked! :) |
|
|
|
|
|
Re: Újabb vallomás - 17. (Pontok: 1)
- prayer Ideje: április 25, kedd, 22:54:14
(Adatok | Üzenet küldése) | | Kedves Anikó! Engem meglep, ahogy fogalmazod félelmeidet J.A. olvasása közben. Munkáim közben, a satupadon, már nagyon sok kötetét zsíros salátává gyűrtem. Eleinte azért, mert nem értettem, de tetszett, majd ahogy fogytak a könyvek, minden sorát értettem, és belém ivódott a zsigereimig. Aztán rájöttem, ezek a gondolatok mindig fogva tartottak, csak senki sem hozta a felszínre belőlem. Mára már gondolatvilága olyan számomra, mint a volán mögött ülni. A kormány a meghosszabbodott kezem, és a pedál, a meghosszabbodott lábam. Egy vagyok az úttal! |
|
|
|
|
|
|
