| Küzdőtér |
|
|
|
 |
Újabb vallomás – 18. |
|
mango
 |
Főleg természettudományokra tanította a felsőlövői ifjúságot a fiatal segédtanár, akinek hatvanhat forint és hatvanhat krajcár volt a fizetése. |
Ha azt mondom: Móra Ferenc, - a legtöbben máris az Aranyszőrű bárányra, a Hannibál feltámasztására, az Ének a búzamezőkről-re, a Kincskereső Kisködmönre, vagy az Aranykoporsóra gondolnak…
Kevesen tudják, hogy Móra Ferenc hol a ropogóan szép, ízes, szép magyarsággal, hol a lágyan selyemhangú, légies-finoman megírt verseivel éppen úgy bámulatba ejti még a ma emberét is, mint annak idején, amikor azokat megírta...
Móra Ferenc író, újságíró, költő, régész volt, a XX. századi magyar irodalom egyéni hangú művelője.
Juhász Gyulát kell citálnom, mert nála szebben nem mutathatnám be e nagyszerű embert, - „Móra Ferenc ezeregy” élete című munkájában ezt írja róla: „Ha én valami múltszázadbeli literátor lennék, azzal kezdeném az egészet, hogy 1879. július 19-én ragyogó üstökös jelent meg Kiskunfélegyháza fölött. De hát én amolyan gyalogjáró ember vagyok, Móra Ferenc sem szokott kacérkodni az üstökössel, éppen ezért egyszerűen bejelentem, hogy az említett napon nagy volt az öröm Félegyházán a Daru utcában, mert Móra Mártonnak a felesége, Juhász Anna egészséges fiúgyermeket szült, akit Ferenc névre kereszteltek. Gazdagszívű, szegény szűcs volt Móra Márton, tömérdek gonddal-bajjal nevelte föl kis családját. Az idősebbik gyerek, az István, tizenhat évvel előzte meg a Ferkót. Szelíd és csöndes kiskunok voltak, de a Ferkó különösen komoly és szótlan gyerek... Nagyon jámbor elemista lehetett, mert Horváth tisztelendő úr,... a tízéves fiút el akarta vinni Kalocsára a jezsuitákhoz, hogy egy új Pázmány Pétert faragjanak belőle... Az édesanyja már kimosta ingeit, megfoltozta ruháit a fiúnak, de mire a nagy nap hajnala fölvirradt, holtan találták Horváth tisztelendő urat a parókián. Móra Ferenc tehát továbbtanult a szülővárosában, és titokban megírta az első verseket is. A millennium parádés évében jelent meg először a nyilvánosság előtt, az Új Időkben, de álnéven. A Móra nevet egyelőre illő tisztelettel átengedte István bátyjának, akinek Földszint című első szép verseskönyve után némelyek a Petőfi koszorúját ígérték. (Az ígéret azonban ígéret maradt.)...A pesti egyetemi tanulmányai elvégzése után... a komoly tanári pályára lépett Móra Ferenc, éspedig Felsőlövőn, a század első két esztendejében. Főleg természettudományokra tanította a felsőlövői ifjúságot a fiatal segédtanár, akinek hatvanhat forint és hatvanhat krajcár volt a fizetése. De mivel a katonasággal is akadt eligazítanivalója, és mert házasodni is készült, gondolt merészet és nagyot: Szegedre pályázott főigazgatósági tollnoknak... Hiába volt életében először és utoljára audiencián bátyjával együtt Móra Ferenc, nem jelölték a tollnoki állásra, és így történt, hogy 1902-ben a szegedi sajtó munkásai közé állott be, a Szegedi Naplóhoz.”
Ennek az újságnak 1913-ban főszerkesztője lett, majd 1917-ben Tömörkény István utódaként a szegedi Városi Múzeum igazgatójává választják; ő kezdeményezi a Tisza és Maros menti ásatásokat a népvándorlás kori sírok feltárására. Móra szívügyének tartotta a régészeti munkáját is: ő semmit sem tudott „félszívvel” tenni: mindenhez teljes valóját állította hadrendbe. Sűrűn élt és két végén égette életének gyertyáját.
Könnyes Könyv…
Engel Vilmosnak, a Szegedi Napló kiadójának ajánlatára állította össze verseinek gyűjteményét Könnyes Könyv címmel, a szerző aláírásával, Cs. Sebestyén Károly könyvdíszeivel. Előfizetési fölhívásában úgy mondta, hogy az anyagi szükség szorította verseinek kiadására. Valójában ő akkor még költőnek tartotta magát, így verseskötetével szívesen állt a világ elé. Negyvenedik születésnapjára 1919.július 19-én írta Önarckép című versét, ekkor köszöntötte őt Juhász Gyula is. Móra, a kiváló újságíró a tárca műfajának klasszikusává vált: az első 1922. okt. 26-án jelent meg a „Világ”-ban. Mórának a „Világ”, később a „Magyar Hírlap” hasábjain kifejtett újságírói munkássága, - írói pályájának meghatározó része lett. Ezeknél az országos jelentőségű lapoknál Móra már nem csipkelődő hangú riporter, hanem a népszerűség fényében tündöklő súlyosszavú vezércikkíró…Hihetetlenül sokat és hatalmas energiával dolgozik. Sokféle - több embernek is elegendő - munkája gyönge szervezetét lassan aláásta. 1933-ban már másodszor ment Karlsbadba a szanatóriumba, a végzetet azonban nem fordíthatta vissza. Hazatérése után még kiment a deszki avar temető feltárását megszemlélni, majd aug. 28-án felutazott Pestre ahol megműtötték. Ekkor már sejtette, hogy a baj nagyobb, mint környezete szeretné azt vele elhitetni. Páratlan merészséggel cikksorozatot kezdett írni - haldoklásának történetét. 1934. febr. 4-én kereste fel őt Rónay Mária. Az utolsó interjú már halála után, 15-én jelent meg a „Literaturá”-ban. 1934.február 8-án Móra Ferenc elhunyt.
55 éves volt.
Nekem ma is példakép és mai életem egyik jelzőfénye a harmincesztendős ujságírói jubileumára rendezett ünnepségen elhangzott beszédének egy bölcs, megszívlelendő mondata, melyet magamra nézve is betartandónak érzek, - igaz, kicsit másféle aspektusból és nagyon óvatosan megközelítve: „Az én sok foglakozásom között csak egy van, ami után én sem teszek kérdőjelet, és ez az újságírás. Nem vagyok más, csak a magyar élet riportere, riportokat írok hol a halott hunokról, hol az élő tanyaiakról vagy ha jobb témám nincs - a szívemről.”
Most egy számomra megindító, a költő – felnőttként is - gyermeki lelkét mintegy kitáró és a benne rejtező keserűséget kiíró versét hoztam el vallomásomban.
Eléje néhány gondolat kívánkozik: tulajdonképpen az egész írás ennek a versnek a bemutatásáért született…Tudom, nem egy rövid vers, - a terjedelme elriaszthatja az olvasót. Remélem, nem így lesz.
Tulajdonképpen én szomorú vagyok...Ugyanis nekem néha az a rossz, kínzó érzésem támad, hogy a mai modern kor költői mostohán bánnak érzelmeikkel.
Lehetséges lenne, hogy ma nem divat a szívet szóhoz juttatni…?
A világ, amelyben élünk, és amelyet a versek csalhatatlanul visszatükröznek, talán valóban nem az érzelmek iskolájának mintapéldánya…Tudom, hallom riportokban, olvasmányaimban szomorúan tapasztalom, hogy sok, napjainkban híres (?), jó (de számomra pont ezért kétes) hírnevet szerzett író ember, költő életében hónapszámra nem fordul elő őszinte érzelmi élmény.
Úgy élnek a mellettük, fölöttük elszáguldó 2006-ban, - kínos precizitással, fásultan, - mintha gépek lennének. Valami rosszul értelmezett életfelfogással vallják, hogy ma kevés (és sokszor trágár) szóból ért az ember…
Szikár ízléstudat diktálhatja mindezt, mely tudat megáll az első szokatlan érzelmi kifejezésnél, és nyomban szófukarrá, érzelemmentessé kényszeríti magát. Mintha attól félne: rajtakapják, hogy régi, nagy eleinkhez mérten egy cseppnyi dús érzelmet is csempész a sorokba, még tán néhol a finom pátosz is megvillan. Márpedig ezt nem szereti a korízlés…
Az alábbi vers nem ezt példázza.
Sőt. Ellenpélda.
Talán álljon itt most a vers maga:
Móra Ferenc : A hegedű
Gyerek voltam még,
annak is aprócska,
egyéb játékom
nem volt, csak egy ócska,
vén hegedű, mit
poros nyugalomban
leltem a lomban,
valamely sarokban.
Az Isten tudja,
ott ki felejtette,
hol porlad a kéz,
amely odatette:
de megörültem
én neki felette,
bár nem is sejtém,
mire való vóna,
mellette nyűtten
hevere vonója.
Róluk a port biz’
le se törülgettem,
hanem azonnal
szolgálatba vettem:
lónak a hangszert,
kardnak a nyírettyüt,
mulattam vélük
hol külön, hol együtt,
mikor miképpen
kívánta a játék,
az igaz célra
rá mégse találék,
bármi csapongó
a gyermeki elme,
(ó, ha ma olyan
félannyira lenne!)
Megesett olykor,
persze akaratlan,
hogy vonómmal a
húrok közé kaptam:
zörgött, csikorgott,
kínosan sikongott,
de nem kedveltem
ezt a fura hangot.
Egyszer azonban,
Isten tudja honnan:
hozzánk egy vándor
egyszerre betoppan,
orcája sápadt,
a ruhája tépve,
nem mertem nézni
ragyogó szemébe.
Megáll előttem,
a hegedűt nézi,
csak nézi, nézi
s kezembül kivészi.
Lágyan, szeretettel
lefújja porát,
megpengeti halkan
a húrok sorát,
aztán szilajan
álla alá kapja,
a tépett vonót
a húrokra csapja,
és húzza, húzza
egyre tüzesebben, -
sohse hallottam,
ilyet életemben!
Olyan volt, mintha
röpítne hinta,
és rengve-ringva
szállnék föl a mennybe,
az Isten elejbe,
s kristálytermekbe
az angyalok serge
játszna velem.
Aztán olyan volt,
mintha anyám
ringatna lágyan,
szelid karán,
s már szenderegtem
lassú dalán,
mikor a vándor
ment, ahogy jött: lopva,
hegedűm dobva
szótlan a sarokba.
Én meg sieték,
lázban dideregve,
csuda-hegedűm
zárni a szívemre.
Esengtem neki,
kezem összetéve
(ki nem volt gyerek,
kinevethet érte):
hogy jöjjön elő a
tündér, aki benne
lakik s az elébb
szívem telezengte!
Csak jöjjön elő
fátyolköntösében,
ahogy tanultam
a dajkamesében,
csak jöjjön elő
a drága, a fényes, -
s ami az enyém,
minden az övé lesz!
Csak jöjjön elő:
rimánkodtam egyre...
s még szorosabban
szorítom szívemre.
A fa nyöszörgött,
mintha lelke lenne:
megtudom mindjárt,
hogy mi lakik benne?
Faragó-fúró
szerszámot kerestem:
a hegedűnek
húrjait leszedtem,
fájának vésőm
neki feszítettem,
s csak ahogy széttört
apró darabokra,
néztem zokogva
a drága romokra.
Ó, de nem a kárt,
nem a játék vesztit:
sirattam azt, hogy
nem találtam semmit...
Azóta eljárt
az idő felettem...,
nemcsak megnőttem,
hanem ez egyben,
meg is öregedtem:
hiába tanultam,
meg nem javultam,
máig se okultam:
ma is, ami szép
akad az utamba,
lelket keresek
gyerekésszel abba;
mindig apróra
bontogatom,
…s a semmit mindig
megsiratom.
(1923)
**
Azt hiszem, ezzel a verssel mindent megmagyaráztam, - mindazt, amiről ott fentebb oly ügyefogyottan próbáltam meggyőződéssel írni, megértetni, belekiáltani a fülekbe a zsigereimből jövő ellenállásomat a mai, modern költészet iránt. Ennyi szubjektivitást megengedek magamnak most, e sorok írása közben. Hiszen ez az én vallomásom...
Ez a vers nem szószemérmes, nem bóklászik el a pőrére vetkőztetett ész, a durvaság és nihil útvesztőinek száraz, csikorgó, kavicsos ösvényein.
Ez a vers azért (is) szép, mert egyszerű, érthető és hihetetlenül tiszta…
Igen, nemesen egyszerű.
...az egyszerűségnél érzelmesebbet pedig nem ismer az emberi szív.
|
Ideje: Június 26, hétfő, 09:14:54 - fullextra
|
|
| |
|
Vissza Rovathoz
 |
|
|
|
|
| "Újabb vallomás – 18." | Belépés/Regisztráció | 6 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: Újabb vallomás – 18. (Pontok: 1)
- hori (hori@mailpont.hu) Ideje: Június 26, hétfő, 11:36:35
(Adatok | Üzenet küldése) | Gondolom, ez a társadalmi rendszer és a napi események az általad említett megnyilatkozást, stb. csikarja ki a maiakból. Elő kell állni olyan "újszerű" dolgokkal is, amik már nem az érzelmekről szólnak feltétlenül, hanem csak az alkotások eladásáról, eladhatóságáról (lásd: mai pocsék zenei irányzatok hazánkban…). De szerintem is megfigyelhető, amit írsz. A trágár beszédet irodalmi alkotásban sem szívlelem, mivel legalább ott mellőzzük, ha már az élet egyfolytában bombáz vele. A tágár beszédnek nálam nincs irodalmi értéke.
Amit Móra Ferencről írtál, az mind igaz, tetszett és szép!
|
|
|
|
|
|
Re: Újabb vallomás – 18. (Pontok: 1)
- boblogan (mertek@fw.hu) Ideje: Június 26, hétfő, 16:59:51
(Adatok | Üzenet küldése) | | Nekem tetszett - a vers is, a cikk is. :) Ahogy a zenében, táncban, építészetben, festészetben, öltözködésben, (ha jól belegondolok, tk. mindenben :)) úgy az irodalomban sem érdekel a divat, hogy éppen mi a "trendi". Nekem nincs régi és új, csak jó és rossz, szép és csúnya, (számomra) értékes és (számomra) értéktelen. Ilyen vagyok. Nem illek a (mai világ)képbe, de nem is akarok... :))) |
|
|
|
|
|
Re: Újabb vallomás – 18. (Pontok: 1)
- Anna1955 Ideje: Június 29, csütörtök, 21:54:57
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | Drága Anikó! Így kell írni....Igazi profi vagy, teljesen lenyűgözöl...de ez nem újdonság már számomra...Magas színvonal, minőség jellemzi minden szavad...:))))
Puszika Anna :)))) |
|
|
|
|
|
|
