| Küzdőtér |
|
|
|
 |
Olvasgatok - 14. |
|
mango
 |
"Már áll az újságírók iskolája, de ő az írók iskoláját alapította meg." |
Az elmúlt esős, hűvös péntek éjszakán megszenvedtem egy gondommal, vívódtam, bajlódtam, majd szombaton kiírtam vers formájából magamból, és most csillapodni vágyom…
…hát persze hogy olyan olvasnivalóhoz menekülök, amely – bizton tudom, - segít abban, hogy a most kongóan üres fejemből valamiféle irodalmi gondolat is elő tudjon még bújni.
Vajon hogyan is kell írni…? – ez egy újságíró számára is kérdés formájában vetődik fel olykor, higgyük el. Tudom.
Kosztolányi már 1909-ben megírta a „Hét” hasábjain. Remekül szórakoztam most is, amikor ezt a cikkét elolvastam, - mert bár vitriolba mártotta a tolla hegyét ismét, (ahogy szokta, de mindig csakis jobbító szándékkal, és mindig igaza is volt!) alapvetéseimet láttam igazolva az írásban.
Nézzük csak.
„Az írás technikája” című publicisztikai művében ezt olvasom:
„Egy hosszú nyári utazásra sok-sok könyvvel együtt bevágtam a bőröndömbe Albalat különös és érdekesen buta könyvét, amely azzal kérkedik, hogy megtanítja írni az analfabéta emberiséget. Húsz leckében. Éppen vonatra való olvasmány. Az ember behúzódik egy elfüggönyözött fülkébe, és lapozgatni kezd. Elolvas ötven lapot. Aztán elalszik, és végigálmodja a másik ötvenet. Körülbelül készen is van vele. Egy-egy mondaton órákig eltépelődtem. Kerekek zakatolása veri ki a gondolatom ritmusát. Máshol talán nem is lenne türelmem foglalkozni vele. Végül fölkelek, és ott hagyom Albalat úr könyvét a bőrpárnán. Hadd találja meg más, és higgye, hogy húsz nap alatt író lesz belőle. Nem érdemes hazavinni. Csak teher.
Kicsoda Albalat úr? Az írók iskolájának fő-főigazgatója. Irodalmi mandarin. A poéták atyamestere. Hallgassatok rá, gyermekeim. Már áll az újságírók iskolája, de ő az írók iskoláját alapította meg. Kétféle stílus van. Színes és elvont. Melyik kell? Itt az egyik. Olvasd Chateaubriand-t, és színes lesz a stílus. A másik mestere Taine. Tanulj tőle. Néha nem árt, ha a kettőt vegyíted, s a mondataid végére pointeket biggyesztesz. Minden megtanulható. Ebben a skatulyában a komoly gondolatok vannak, a másikban a gyöngyök és pántlikák. Szükséged szerint vedd le a polcról és használd. Már kész író is vagy. Csalás. Komédia. Förtelem.
Ha azonban legyőzöd ezeket a visszás érzéseket, és mosolyogni tudsz rajtuk, sok érdekes gondolatot kelthet benned ez a furcsa könyv. Irodalmi jelenségnek látod, s Albalat úr egyszerre egy sorban áll azokkal a hóbortos tudósokkal, akik az alkímia segítségével szervetlen anyagokból szerves életet akartak teremteni, és görebekben akarták összekotyvasztani a mesterséges embert, a homonculust. Egy irodalmi homonculus. Nagyszerű. Hiszen minden rejtélynek megvan a kulcsa. A könyv írója úgy gondolkodott, hogy a művészetnek is kell valahol egy eleven rugójának lenni, s nem rajta múlt, hogy nem tapinthatott rá, és nem találta meg azt a varázsigét, amelyre egyszerre minden zár felpattan. Elvégre az írás millió és egy körülménytől függ. Melyek azok? A francia alkímista találgatja. Lefotografálja azokat a szeszélyes cikázatokat, amelyek végigremegnek egy-egy lángelme borús horizontján. Közelükbe próbálnak férkőzni. A titkuk nem lehet boszorkányság. Mégsem találja el. Ebben pedig van valami vigasztaló. A kémikus előbb gyárt egy csírázó búzamagot, mint Albalat egy igazi írót. […] Ki tud rendet tartani ebben a világban? Albalat megpróbálta. Nem sikerült neki. Azt hitte, hogy az írók is úgy érkeznek meg, mint az utasok, akik megváltják a jegyüket, és puha pamlagon másodpercnyi pontossággal gördülnek be a villanyfényes állomásokra. A mi utunk azonban sötét. Nem intenek jelzőlámpák. Állomásainknak nincs neve. Megyünk előre vakon és bizonytalanul, és nem tudjuk, mikor, hol és miért érkezünk meg.”
A Hét, 1909.szeptember 14.
______
…így Kosztolányi Dezső.
Megnyugodtam, komolyan mondom.
Az én utam is e pillanatban sötét, nincs jelzőlámpa, és állomás.
Hát várok.
Egyszer majd kigyullad az a lámpa, és az állomás neve is majd ki lesz írva. Napok? Hetek? Nem érdekes. Lehet, hogy akár már fél óra múlva…
A fenti gondolatmenetnek minden sorát elhiszem, hiszen Kosztolányi Dezsőnél ezt senki sem tudhatta jobban.
Amikor kell, majd megérkezem én is. Nem lehet nagy baj velem.
|
Ideje: Július 02, vasárnap, 15:45:02 - fullextra
|
|
| |
|
Vissza Rovathoz
 |
|
|
|
|
| "Olvasgatok - 14." | Belépés/Regisztráció | 6 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: Olvasgatok - 14. (Pontok: 1)
- soman (soman1@citromail.hu) Ideje: Július 03, hétfő, 07:59:45
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | Sőt, még kis baj sincs veled. Már megérkeztél.
Elég csak elolvasni ezt a cikket. |
|
|
|
|
|
Re: Olvasgatok - 14. (Pontok: 1)
- Netelka (sarhelyi@invitel.hu) Ideje: Július 03, hétfő, 09:03:31
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | Mennyire igaza van Kosztolányinak. Sötét ez az út. De időnként jól megráz a vonat, hogy ne aludjunk, mert látni kell, nézni kell, nézni és érezni. És igen, talán egyszer mind megérkezünk. Kicsit irigyeljük, aki már ott van, nézzük a csillogó állomást, ahol mi még nem szállhatunk le. De élvezzük a zakatolást, ami hol elringat, hol fölráz. Hiszen tudjuk, az út a lényeg, nem feltétlenül a megérkezés.
Tetszett gondolatébresztő írásod, mango :) |
|
|
|
|
|
|
