| Küzdőtér |
|
|
|
 |
Újabb vallomás – 20. |
|
mango
 |
Sokszor arra gondolok: Babitsnak sem volt ez ismeretlen érzés, még ha más okok is váltották ki belőle…És igen, sokszor gondolok Babitsra valami nagy, meleg együttérzéssel... |
Mindig is, de most, ebben az évben különös meghatottsággal olvasom ezt a csodaszép verset…
Babits Mihály e vers megírásakor éppen annyi éves volt, mint én most.
És már a halálra készülődött.
[…]
Életrajza röviden álljon itt, hogy aztán az Ősz és tavasz közt című, belőlem kiváltott gondolataimat leírhassam.
Babits Mihály 1883. november 26-án született Szekszárdon, erősen vallásos értelmiségi család gyermekeként. Tanulmányait Pesten és Pécsett végezte, 1901-ben beiratkozott a pesti egyetem bölcsészkarára. Négyesy László stílusgyakorlatain ismerkedett meg Juhász Gyulával és Kosztolányival. 1900-tól kezdett verseket írni, ekkor azonban még nem gondolt nyilvánosságra. Budapesten latin-magyar szakon diplomázott szerzett. Baján, Szekszárdon, Fogarason, Újpesten és Budapesten tanított. Első műveivel a Holnap című antológiában jelent meg (1908). Fekete ország című versével nagy botrányt kavart, mert Ady Fekete zongora c. művével egyetemben érthetetlennek találták. 1908-ban Itáliába utazott, és ekkor határozta el az Isteni színjáték lefordítását. 1909-ben jelenik meg első kötete (Levelek Iris koszorújából). 1911 folyamán jelent meg második kötete (Herceg, hátha megjön a tél is). 1911-től az újpesti Könyves Kálmán Gimnáziumba helyezték át. 1912-ben kezdte a Dante-fordítást.
Első korszakára az antik görög irodalom formáinak imitálása jellemző. Második korszakára - 1912 utáni verseire - a keresztény irodalom műfajainak, a zsoltárnak imitálása jellemző. 1913-ban jelenik meg fantasztikus regénye, A gólyakalifa. Egy verse ürügyén (Játszottam a kezével) hazafiatlansággal vádolták, fegyelmi indult ellene, elvesztette tanári állását, nyugdíjaztatta magát. 1916-ban megjelenik harmadik verseskötete, a Recitativ. A Nyugat főmunkatársa, majd 1919-ben egyetemi tanár, az ellenforradalom után megfosztják ettől az állásától is. 1919-ben írta az 1990-ig cenzúrázott Szíttál-e lassú mérgeket című versét, amelyben a tanácsköztársaság jelszavait leplezi le, az ellentmondásokat tárja fel. A Magyar költő 1919-ben című versében mindenféle diktatúrától elhatárolja magát. 1920-ban Szabó Lőrinccel és Tóth Árpáddal lefordítja Baudelaire-t.
1921-ben összeházasodik Tanner Ilonával, és 1933-ban írja utolsó regényét, a hátborzongató antiutópiát, Elza pilóta, vagy a tökéletes társadalom címmel.
1927-ben meghalt Baumgarten Ferenc, aki végrendeletében alapítványt hozott létre a rossz sorsú költők számára. A kuratórium elnöke Babits volt. 1929-től főszerkesztője a Nyugatnak.
Lírájában egyre jobban látszott az egyre pesszimistább világszemlélete, amelyet csak fokozta, hogy gégerákot kapott. 1938-ban gégemetszést hajtottak végre rajta, miután nem tud beszélni, híres beszélgető füzetén keresztül érintkezik a külvilággal. Az erkölcsi felháborodás, a humánum féltése fordította szembe a fasizmussal. 1934-ben jelent meg Az európai irodalom története. 1938-ban írta a Jónás könyvét, majd 1939-ben a Jónás imáját.
1941 augusztus 4-én halt meg. Élete során átélte a két világháborút, eszmerendszerét áthatotta a békevágy, s nem feledte az írástudók felelősségét sem.
És most álljon itt a vers maga:
Ősz és tavasz között
Elzengett az őszi boros ének.
Megfülledt már hüse a pincének.
Szél s viz csap a csupasz szőllőtőre.
Ludbőrzik az agyagos domb bőre,
elomlik és puha sárrá rothad,
mint mezitlen teste egy halottnak.
Este van már, sietnek az esték
álnokul mint a tolvaj öregség
mely lábhegyen közeledik, halkan,
míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van!
Nem tudjuk már magunkat megcsalni:
óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Leesett a hó a silány földre,
talán csak hogy csúfságát befödje.
Most oly fehér mint szobánkban este
fekhelyünk, ha készen vár megvetve,
puha dunnánk, makulátlan párnánk:
s mintha a saját ágyunkon járnánk,
mint a pajkos gyerekek, ha még nem
akaródzik lefeküdni szépen,
sétálnak az ágy tetején, ringva,
mig jó anyjuk egyszer meg nem unja
s rájuk nem zeng: »Paplan alá! Hajjcsi!«
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Már az év, mint homokóra, fordul:
elfogy az ó, most kezd fogyni az új,
s mint unt homokját a homokóra,
hagyja gondját az ó év az ujra.
Mennyi munka maradt végezetlen!
S a gyönyörök fája megszedetlen...
Türelmetlen ver a szivünk strázsát,
mint az őr ha tudja már váltását.
Idegesen nyitunk száz fiókot.
Bucsuizzel izgatnak a csókok.
Öreg öröm, nem tud vigasztalni:
óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Olvad a hó, tavasz akar lenni.
Mit tudom én, mi szeretnék lenni!
Pehely vagyok, olvadok a hóval,
mely elfoly mint könny, elszáll mint sóhaj.
Mire a madarak visszatérnek,
szikkad a föld, hire sincs a télnek...
Csak az én telem nem ily mulandó.
Csak az én halálom nem halandó.
Akit egyszer én eleresztettem,
az a madár vissza sohse reppen.
Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki...
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Barátaim egyenkint elhagytak,
akikkel jót tettem, megtagadtak;
akiket szerettem, nem szeretnek,
akikért ragyogtam, eltemetnek.
Ami betüt ágam irt a porba,
a tavasz sárvize elsodorja.
Száradt tőke, unt tavalyi vendég:
nekem már a tavasz is ellenség!
Csak te borulsz rám, asszonyi jóság,
mint a letört karóra a rózsák,
rémült szemem csókkal eltakarni...
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
*
Nekem nehéz ezek után megszólalni.
Ez a vers a halállal való nagy-nagy vívódás, - óhatatlan, hogy az ember saját életén is végig ne tekintsen…Én akárhányszor elolvasom, - és gyakran megtörténik! – bizony rozsdás lesz a szívem. És mégis, mégis, önkínzó ember módjára újra és újra előveszem és gyönyörködöm benne. Furcsa érzés, hogy valami, ami ennyire fáj, ennyi megnyugvást és gyönyörűséget is nyújtson.
Megfigyeltem, hogy valami furcsa kettősség van bennem más, egyéb területén is az életnek: úgy vagyok hihetetlenül boldog sokszor, hogy ugyanabban a percben egy másfajta nagyon erős emóció is settenkedik rögtön a lábnyomában ennek a végtelenül boldog érzésnek. Talán tudom is az okát,... talán nem is rejtély ez, - de bennem igen gyakran együtt születik meg a gyönyörű és a legsötétebb gondolat is.
Sokszor arra gondolok: Babitsnak sem volt ez ismeretlen érzés, még ha más okok is váltották ki belőle…És igen, sokszor gondolok Babitsra valami nagy-nagy, átölelő, meleg együttérzéssel…
Most valóban egy nagyon személyes vallomást teszek: birtokomban van egy CD, egy verses CD. Ajándékba kaptam egy számomra nagyon fontos, igen-igen szeretett, nélkülözhetetlen embertől, amelyen a már nagybeteg Babits rekedtes, eltorzult hangján mondja, szavalja, illetve küszködve olvassa fel saját versét. Megrendítő...
Ha nagyon megtipor egy-egy nap, - érdekes módon mégis ezt a fényes korongot hallgatom, és ilyenkor nagyon közel érzem magamhoz a gégerákkal dacoló, megtört költőt.
Mert azt érzem, valamiképpen erőt ad, felemel, jót tesz nekem, - bár gyanítom, nem csak a vers szépsége tölt fel, de az a gondolat is, hogy azelőtt ezt a felvételt ugyanígy hallgatta és élvezte más is előttem, és már csak ez a gondolat is elég ahhoz, hogy a vers nagysága, szépsége mellett ezt a másfajta örömet is nekem adja, ezáltal vigasztaljon is. Kicsit ellentmondásos ez, tudom. Mégsem mondhatok mást...Én ezt is kapom attól a költeménytől: társítom valakihez, és így megkettőződik a boldogságom...
Babits megdöbbentő pontossággal megérezte, hogy fiatalon fog meghalni. Amikor még betegségéről mit sem tudott, már megérezte a korai elmúlást: sok, - talán túl sok - verse tanúskodik erről.
Babits szívesen rokonította a halált, (így a saját halálát is) az évszakok változásával.
Nem ő az egyetlen, akinek a nyár elmúltával beköltözik szívébe az aggodalom, évről évre egyre szomorúbban látja a pusztulást, a gyönyörű nyár végével nem az ősz legszebb színeit, annak gazdag színorgiáit, a gyümölcsök illatait érzi, látja, - de a saját maga pusztulását éli meg…
Nem új dolog ez: mondhatjuk, hogy az egyik legősibb, legáltalánosabb költői jelképpel van dolgunk, amikor az évszakok fordulása az emberi érzelmek legtisztább és egyben legfájóbban láttató tükrévé lesz.
Ebben a versben azonnal szembeötlik az a finom áttetszőség, ami egyébként Babitsot nem annyira jellemezte, hiszen nehéz, veretes költeményekkel brillírozott legtöbbször, - és még valami nagyon fontos jellemző: a klasszikus egyszerűség.
Olyan tömör és népies ízű mind a tíz strófa, ami rögtön Arany Jánost juttatja eszünkbe, - a nagy Arany János nyelvi és költői klasszicizmusával.
Szokatlan ez Babitsnál. Olyan formába öntötte ezt a versét, ami inkább valami kényelmes, lassú tempójú elbeszélő költemény sajátja lehetne. Így egy érdekes kettősség vonul végig a szemünk előtt: a népies, egyszerű, bőbeszédű és könnyen érthető forma – valamint az a tragikusan fájó hangnem és sűrítettség, ami sokszor csupán csak két sor, de benne van a világ összes kínja.
És minthogy a dráma, a szomorúság, a bánat, a halál – mindegy, ki éli át, - minden korban elválaszthatatlan társa az embernek, mindig vissza-visszatérő témája nagy költőinknek is, és a bánatot széppé teszik számunkra az ilyen nagy költőfejedelmek, mint Babits Mihály: ez a vers is ekképpen költészetünk legmaradandóbb alkotásainak antológiájába követel helyet magának.
Én sokszor engedem, hogy ez a vers átömöljön rajtam és fölemeljen, - pedig ha van valami, ami nem felemelő a legtöbb ember számára, - az a halál.
Nekem ez a vers mégis sokszor segített egy-egy cudar napomon túllendülni.
Mind a mai napig, - de hiszem, hogy ezután is így lesz.
Így hát megőrzöm magamnak ezt az élményt örökre.
|
Ideje: November 08, szerda, 11:43:47 - fullextra
|
|
| |
|
Vissza Rovathoz
 |
|
|
|
|
| "Újabb vallomás – 20." | Belépés/Regisztráció | 16 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: Újabb vallomás – 20. (Pontok: 1)
- Tithonos Ideje: November 08, szerda, 19:27:12
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | Kedves Anikó!
Mindig csodálom írásaidban azt a magasrendű zsurnalizmust és esszéíró-képességet, mellyel képes voltál és vagy egy-egy nagy műalkotáson keresztül a saját lírai attitűdödet felvillantani. Egy jó előadó egy-egy műalkotás ürügyén saját lelkét mutatja meg. Minden művészeti alkotás során maga az előadó az érdekesebb, hiszen mit ér a műalkotás az emberi motivációk és empátia nélkül. Ezért nálad a személyes expressziók maguk is műalkotássá válnak. És kell-e ennél több?
|
|
|
|
|
|
Re: Újabb vallomás – 20. (Pontok: 1)
- Anna1955 Ideje: November 08, szerda, 19:41:28
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | Nagyon elgondolkodtam írásodon, a halállal kapcsolatos gondolatokon.... Úgy érzem, ahogy az ember közeledni érzi, egyre könnyebb elviselni...Meg lehet barátkozni a gondolattal, elfogadni az elkerülhetetlent...Nagyon szép verset mutattál be nekünk, fantasztikus érzéseket közvetítve.... Köszönöm neked...:))))) |
|
|
|
|
|
Re: Újabb vallomás ? 20. (Pontok: 1)
- zsuzsuzsu Ideje: November 08, szerda, 21:30:24
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | Drága Mangó,
Ismét olyan élvezettel olvastalak...
Köszönöm, hogy ezt az élmányt - bár magadnak is megörzöd - de nekünk is tovább adtad.
Kevés a szó, de nagyon tetszett, ismét!
Szeretettel:
Zsuzsi |
|
|
|
|
|
Re: Újabb vallomás – 20. (Pontok: 1)
- pacal2 (pacal2@freemail.hu) Ideje: November 09, csütörtök, 08:12:17
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | Kedves Anikó!
Ismét tanítottál!
Köszönöm!
Pacal (Laci) |
|
|
|
|
|
Re: Újabb vallomás – 20. (Pontok: 1)
- hori (hori@mailpont.hu) Ideje: November 09, csütörtök, 09:48:21
(Adatok | Üzenet küldése) | | Élvezettel olvastam! (Persze nagyon szeretem a költőt is.) Ezeket az írásokat tényleg be kellene köttetni. Jó forrásmunkák érettségi előtt. :)) |
|
|
|
|
|
Re: Újabb vallomás – 20. (Pontok: 1)
- Bluesky (nincs) Ideje: November 09, csütörtök, 09:55:57
(Adatok | Üzenet küldése) | | Édes eszméletlenül jól írsz, azt nem tudom, hohy ilyen tehetséggel megáldott az isten és nem vagy az ünnepeltek közt, de aszivemben én mindig ünnepellek tetégedet drágám gratulálok TT |
|
|
|
|
|
Re: Újabb vallomás – 20. (Pontok: 1)
- vica2 Ideje: November 12, vasárnap, 08:17:05
(Adatok | Üzenet küldése) | Egy ilyen vers után, úgymond „tárgyilagosnak” lenni, nagyon nehéz.
Ismerve magamat, félelmeimet, s valószínű minden ember félelmét, úgy érzem, nem lennék képes rá elemezni, s a megadott határok között belevinni az én érzéseimet.
Te megoldottad egy utolsó mondattal: Így hát megőrzöm magamnak ezt az élményt örökre.
Szép munka, szeretettel, Éva
|
|
|
|
|
|
|
