| Küzdőtér |
|
|
|
 |
"Négyszáztizenkilenc, talpig feketébe öltözött férfi és nő, öreg, és fiatal mozdulatlan álltak a teremben. "
|
A királynő fáradtan ült magában a trónteremben, mégis szebb volt, mint valaha. Haja fekete alabástromként keretezte arcát, melyen az idő nyomtalan húzta végig göcsörtös ujjait. Szeme az ablakra szegeződött, nézte a kinti sötétséget. Az ég odakinnt csillagtalan, mélyfekete volt, mint Lorena haja. Órák óta ült már ott. Keze görcsösen markolta székének karfáját, de arca rezzenéstelen, mint egy szoboré. Halk ajtónyikorgás, és csoszogó léptek zaja törte meg a csendet. A királynő meg sem fordult a hang irányába, pillája rebbent csupán észrevétlenül.
- Pontos vagy! Ezt már szeretem! – ujjai felengedtek a szorításból. Halljam! Mi hírt hoztál?
- Ó királynőm – a hang tulajdonosa lassan közeledett a szék felé. Lábait a nagy alázatosságban szinte fel sem emelte a padlóról, így járása csoszogó settenkedéssé lett. – a legnagyobb kegy számomra, hogy önt szolgálhatom, hogyan is merészelnék késni, ha hivat?
A jövevény termete alacsony volt, melyet még jobban földhöz húzott örökös meghajlása, és a bal válla feletti púpja. Haja szürke volt, mely talán sohasem öltött színt, még ifjú korában sem. Arca viaszsárga, s fénytelen, mint a sohasem lobbanó tűz hamvai. Egész lényében csak a szeme élt. Örökösen mozgott, és olyan volt a pillantása, mint a legedzettebb acélból kovácsolt tőr szúrása. Igazi hangját soha senki sem hallotta még az udvarbeliek közül, pedig több évtizede ott csoszogott körülöttük. Ez a suttogó, reszelő sóhajtás azonban bellebbent a palota minden zugába. A királynő kegyeit csak néhány hónapja nyerte el, csendeszen bekúszva annak lábai elé.
- Nincs szükségem a hízelgésedre Epymis! Beszélj! Mennyien vannak ma éjjel?
- Több mint négyszázan fenség. Igazán bíztató a növekedés!
- Mennyien pontosan? – A királynő még mindíg csak kifelé tekintett.
- Pontosan négyszáztizenkilencen, így serege holnapra már több mint húszezer katonából áll!
- Készen állnak?
- Igen úrnőm! Mind felkészült, csak parancsodra várnak.
- Rendben. Egy óra múlva gyújts tüzet! Addig senki se zavarjon!
A királynő megvárta, míg szolgája behúzza maga mögött az ajtót. Felállt, és titkos kamrája felé indult. Belépve a kamrába arca zilált lett. Gyorsan bezárkózott, és hangosan elkiáltotta magát:
- Lejárt az időd! Ideje munkához látnunk!
A kamra egyik szegletéből ekkor bukkant elő a kis szürke fény.
- Jóideje itt várok már rád. Nincs szükségem a figyelmeztetésedre. – közelebb repült anyjához – Rettegést vélek felfedezni arcodon! – nevetett – Csak nem túl nagy a feladat számodra anyám?
- Gyűlölöm, amikor titokban leselkedsz a kamrában! – förmedt rá a királynő – Nem bízok már a palotában senkiben sem. Epymisben pedig főleg nem. Haszonlesőkkel, hiénákkal vagyok körbevéve! – idegessége szinte hisztérikussá vált. Hirtelen megállt. Tenyerét az előtte levő asztalra helyezte, s kinyújtott karral azokra támaszkodva farkasszemet nézett a fénnyel – Epymis! Ő a te ötleted volt! Folyton a sarkamban van, szaglászik utánam!
- Ó anyám! Ő a te munkád legtökéletesebb gyümölcse! A fény ekkor kacagni kezdett, majd hangja hirtelen suttogóra vált – A bizalamtlanság! Ez a fegyver a kezedben anyám! Tökéletes munkát végeztél! Nincs senki a palotában, aki bárkiben is megbízna, vagy akiben bárki is megbízhatna. Nézz magadra! Milyen szánalmas vagy, ahogyan keseregsz magányodon! Nincs kiben bízzál? A kezedben a hatalom! A mienk lehet az egész világ! Hogy nem bízhatunk senkiben??.... Kit érdekel? A talpnyalóid bárkit elárulnak neked! Bizz csak hatalmadban!
A királynő lélegzetvisszafolytva hallgatta. Szeme szikrákat szórt, pupillái hatalmasra tágultak
- Hallgass te szerencsétlen! – sziszegte – Hallgass! - Arcát elfordítva egy pillanatra, majd nyugodtabban folytatta: - Egy óránk van csupán. Üzenj apádért, én addig előkészítem a lovakat.
- Megfelelelő a ma éjjeli létszám? Apám túl elfoglalt ahhoz, hogy néhány balfácán miatt idefáradjon.
- Nagyon jól ismerem apádat. – felelte higgadtan a nő – Olyannyira jól ismerem, hogy nem tűröm, hogy mégegyszer kioktass vele kapcsolatban! Ne felejtsd el, hogy az anyád vagyok, bárki is az apád! És most menj, és tedd a dolgod!
- Nem beszélhetsz velem így! – sziszegte a hang – Örömmel fogok beszámolni apámnak a benned végbemenő változásokról. A bizonytalanságodról, és tiszteletlenségedről Diabólus fiával szemben. Mennyi a létszám?
- Négyszáztizenkilenc. Eredj! – a királynő sietve tárta szét az ablakot. – Várj! – tenyerével visszatartotta a kis szürke fényt – Várj, míg a Hold újra előbújik a felhők mögül!
- Jobb lenne, ha a vízzel mennénk anyám! Nem vagyok még elég erős a teret átugrani!
- De elég erős vagy! Nincs időm az utazásra, egyedül kell menned. Olyan erősen kapaszkodtok belém, hogy átsegítelek.
A királynő behúnyta szemeit. A múlt fájó emlékeibe tapasztotta minden idegszálát. Sebei újra fájón lüktetni kezdtek benne, fájdalma hamarosan izzó gyűlöletté vált mindenki iránt, aki nem tudott neki segíteni akkor régen. Torka összeszorult, szive vadul verni kezdett mellkasában. Teste megfeszült a visszatartott indulatoktól, majd pár pillanat múlva újra kinyitotta szemeit.
- Az utad készen áll. – nézett a fényre – Nélkülem még senki vagy –suttogta – Csak üzengethetsz apádnak, de hozzákerülni csak általam tudsz.
- Már nem sokáig drága anyám! Már nem sokáig!
A fény kirepülve az ablakon, megállt előtte, majd lassan egy vizszintesen fekvő nyolcast, a végtelen jelét kezdte reptében formázni. Egyre gyorsabb és gyorsabb ütemben repült, egészen addig, míg a levegőbe rajzolt alak összefüggővé nem vált. A királynő ekkor tenyerét a kint levegőnek feszítette. Ami rugalmassá vált, mint a plazma. Pár pillanat múlva a fény eltünt, és a királynő a szabad levegőt markolta.
Halkan becsukta az ablakot. Köpenyt öltött, és a kamrából nyíló számos ajtó közül az egyikhez lépett. Leemelte a falról a fáklyát, és kilépett az ajtón, melyen egy lépcső vezetett a mélybe, és elindult. A lépcső egy folyosóban végződött, a föld alatt. Sietősen lépkedett. A folyosó fala szűk és nyirkos volt, épp csak annyi helyet hagyva, hogy egy ember szűkösen elférjen. Fejét is le kellett hajtania, hogy ne ütközzön az alacsony mennyezetbe. Hamarosan szabad levegőre ért, a palota mögött lévő hegy lábához. Egy sziklánal megállt, és belehelyezte tenyerét annak egyik mélyedésébe. Ekkor a szikla megmozdult, és utat nyitott a hegy gyomrába.
A királynő elé egy jókora alak állt. Termete majdnem három méter volt, haja csimbókokban lógott a válla alá. Szemöldöke annyira bozontos, hogy szemeit csupán sejteni lehetett. Orra lapos, majdnem egyszintben az arcával, hatalmas orrlyukak tátongtak rajta vastagon szőrrel borítva. Nagy húsos ajkai voltak, egyik oldalon rosszul összeforrt vágott sebbel. Metszőfogai hegyesek, valaha jobb időkben, talán a születésekor sárgák lehettek, most feketéllettek beszéde közben. Kezében egy korsót tartott, amiből a zavaros szinű és szagú folyadékból percenként húzott egyett.
- Nocsak! – hördült fel meglátva a nőt – Ilyen későre jár már? A mi boszorkányos szépségő királynőnk megérkezett?
- Kimélj meg a lehelletedtől te otromba állat! Tedd le az iszapsörödet ha úrnődhöz beszélsz, és szólj a parancsnoknak, hogy itt vagyok. Figyelmeztetlek, hogy ne várakoztass meg, különben holnap benneteket szolgállak fel a lovaknak!
- Igenis fenség! – röhögött az őr. – Máris indulok ! – Lomhán megindult, közben morgott mint valami kutya, majd eltünt egy falba vájt lépcső mögött.
A királynő dühödten nézett körbe. – Behemótok! Mint az állatok! – szeme ekkor egy társaságra vetődött, mely nem messze onnan egy tűzrakást vett körbe. Mindegyikük előtt egy-egy dob, melyet tenyerükkel ütöttek. A tűz közepében volt egyikük, és önkívületben táncolt.
- Ne féljen úrnőm, a behemótokon nem fog a tűz – hallotta a háta mögül.
- Nem érdekel, hogy megég-e vagy sem, – fordult a hang irányába a nő – hanem az érdekel, hogy mi ez a felfordulás itt? Részeg őr áll a kapuban, és részegek a ménesem őrzői!
- A ménese nincs őrizetlenül fenség, azok mulatnak, akik nem a lovak körül dolgoznak. Csak egy kis mulatságra vágytunk, a behemótok nem szeretik a kötöttséget – A parancsnok magasabb volt az őrnél is. Testét színte teljesen szőr borította. – Az istállók készen állnak ...”úrnőm” – hangja gúnnyal ejtette ki a szót, miközben szemét a királynőre függesztette, mohón mint a kiéhezett vad. – Éppen szólni akartam – folytatta egyre közelebb hajolva – egyre kevesebb fejadag jut a húsból..., hiszen mi behemótok egyre többen vagyunk...- a királynőt megcsapta bűzös lehellete, mely az egyre közeledő szájból eredt rá. – Egy magányos vad itt közénk ereszkedve...
- Ne próbáld! – sziszegte a nő – szemed vedd le rólam! – a kezében levő lámpást égő felével a behemót felé fordította. A láng színe kékre, majd zöldre vált, gyorsan belekapott a parancsnokba, akinek egész testét azonnal beborították a zölden világító lángnyelvek.
- A tűz lehet, hogy nem fog rajtad, de a lámpásom piócái cseppenként szívják ki a véredet te arcátlan, amiért megtámadni készültél!
Az ünneplők felfigyelve a jelenetre, hirtelen elnémultak, és mindenki a királynőre és a lángoló parancsnokra nézett. A boszorkánymester ekkor nőni kezdett, olyan nagyra, hogy mind közül a legmagasabb lett. Szeme vörös lánggá vált, haja fekete sugárkoszorúként övezte arcát, hangja mély és félelmetes lett.
- Új parancsnokra van szükségem! – dörögte – Az előző lassú halállal fizet vakmerőségéért. Hét holdhónapon át nézitek majd, ameddig a zöld tűz elemészti őt, mementóul annak, hogy egyikőtök se merjen mégegyszer ellenszegülni nekem! A mai felfordulásért a fejadagot tovább csökkentem, de felhatalmazom a következő parancsnokot arra, hogy a zendülőket megölesse, és akár élelemként átadja társainak. A következő parancsnok kiválasztását rátok bízom. - Visszavette eredeti formáját, majd folytatta: - Holnap ilyenkor újra itt vagyok, addigra az új parancsnok előttem álljon!
A behemótok szó nélkül hallgatták. Végezvén a királynő elindult az istállók felé. A lovak már mélyen aludtak. Őrzőik közül magához intett néhányat.
- Hozzátok elém azokat a lovakat, melyek nem ettek mást, csak anyjuk tejét! Magam választom ki közüllük, amelyek a kárhozottak lovai lesznek.
A hegy gyomrába vájva álltak a gerumánok istállói. Napfény sohasem érte őket, csak húst ettek. A királynő hónapok óta tenyésztette a lovakat új serege számára. Több, és több kellett, mert csak olyan lovakat vihetett el, amelyek még nem ettek húst, és szükségük volt lovasuk életerejére. Töb száz istálló állt már megtöltve lovakkal, és a bányamanók tovább vájták a hegy gyomrát a következő istállók számára. A behemótok hamarosan megjelentek több mint hatszáz lóval. A királynő elégedetten nézte őket.
- Diabólus csodálatos kancákat adott nekem! Milyen egészséges, gyönyörű lovak! Mindössze pár hét alatt! – duruzsolta körbejárva őket – Micsoda tökéletes felgyorsított fejlődés!
Kezéből a lámpást elengedte, mely csendes surrogással a lovak közé repült. Megállt mind fölött és színekkel jelezte állapotukat. Néhány felett pirossal világított, ezeket a királynő azonnal kiszedette a többi közül.
-Itassátok meg ezeket vízzel! Ezek már beleettek az anyjuk számára adott húsba! Használhatatlanok, és utodlásra sem alkalmasak, mert erőtlenek. Zárjátok őket a mélyen fekvő barlangokba, hogy sírásuk ne hallattszódjon a felszínen! Ha könnyeik megeredtek, akkor már elhallgatnak, és pár nap múlva elpusztulnak. Húsuk a legjobb a kancák számára, külön tudni akarok mindegyikükről, hogy elosztásukról gondoskodhassam!
A lámpás sok lónál kék fénnyel világított, ezeket a királynő egyenként ölelte át.
- Ti lesztek az én szép ménesem további tagjai! Erősek és egészségesek vagytok, eljövendő lovaim szüleiként gondoskodtok majd birodalmam jövőjéről. Vigyétek őket az új istállók egyikébe, és gazdagon adjatok élelmet nekik! – szólt a behemótokra.
A zöld fény azoknál a lovaknál villant fel, amelyeket a királynő aznap éjjel a kárhozottak számára választott ki.
- Ezeket a palotám hátsó udvarába kérem! Hajnalhasadásra már új gazdáik ülnek rájuk. Anyjukhoz már ne engedjétek őket, had várják kiéhezve lovasaik életerejét! Mára ennyi!- fejezte be – A palota kapui már nyitva állnak a lovak számára.
Visszatérve a tűzhöz, a behemótok már véres verekedésbe kezdtek, nem tudván dönteni a következő parancsnok szemmélyéről. A királynő szeme felcsillant a látványra, és elégedetten mosolygott. Kiválasztott a verekedést szemlélők közül egyet, és magához hívta. A nézelődő behemót láthatóan gyengébb volt a többinél, mikor közeledett, vette észre a királynő, hogy púpos.
- Nehéz lehet neked a fogyatékosságod miatt...- húzodott a közelébe a púposnak – Úgy sejtem, kiközösítenek a többiek téged. Erőfölényben vannak veled szemben...
- Úrnőm, a gyengéknek csak a maradék jut. Mi látjuk el a lovakat. Magad is láthattad az istállókban, előbb-utóbb minden sérült behemót odakerül, és egyszer felfalják őket a lovak. Ezek közül – nézett a verekedőkre – egy sem mer a Gerumánok közelébe menni. Nehéz, és veszélyes munka az! – sóhajtotta
- Légy hozzám hűséges, és nem szenvedsz majd hiányt semmiben sem! – a behemót érdeklődve nézett rá – Elmondom mit tehetsz. Minden este, mikor a nap nyugodni tér, légy a bejáraton kívűl! Húst kapsz, és sört, de cserébe elvárom, hogy mindenről beszámolj, ami napközben a hegy gyomrában történt! Minden lázadóról, és uszítóról tudni akarok!
- Meglesz úrnőm! – felelte a behemót
- Mi a neved?
- Klug. Szolgálatára
- Mit gondolsz, melyikük nyer? – nézett a királynő a verekedők felé.
- Nem tudom én azt fenség, jobb nekem, ha ahhoz húzódok, aki az erősebbnek bizonyul.
A királynő szélesen elmosolyodott.
- Éppen a legmegfelelőbbet választottam! Rendben Klug, holnap napnyugtakor a kapu előtt! Most elmehetsz!
Sietve távozott. A palotába vezető utat szinte futtában tette meg. A titkos kamra ajtaját kinyitva hatalmas fény vágott a szemébe.
- Elkéstem! – sóhajtotta halkan
A kamra közepén egy trónszék állt színaranyból. Két karfája egy-egy kígyót formázott, melyek úgy mozogtak a rajtuk pihenő kezek alatt, mintha csak élnének. Az alak, akihez a kezek tartoztak, fekete csuklyás köpenyt viselt, arcából semmit sem lehetett látni.
A szürke kis fény a királynő elé repült.
- Elkéstél anyám! Apám nem kedveli, ha megvárakoztatják!
- Úgy látom, mégis elég jól érzi magát a palotámban. Még a trónszékét is magával hozta – suttogta folytott hangon a királynő .
- De amikor úgy szeretem a pompát! – a csukja alól Diabólus hipnotikus hangja szólt. – És a kígyóimat sem akartam magukra hagyni – keze a karfán tekergőző kígyó fejét simogatta. – A fiunk szerint túl nagy a feladat a számodra. Nagyon elkeserítene, ha igaznak bizonyulna a hír! Most is várakoznom kellett rád...
- Csupán problémám akadt a behemótokkal Uram – hajolt meg a királynő – Érezd magad kényelemben a palotámban!
- Mi a bajod a behemótokkal?
- Már semmi. Megoldottam. Csupán némi késedelembe tellett. A gerumánokban azonban örömöd fogod lelni. A ma este hozott lovak felülmúlják az előzőeket! – továbbra is térdepelt, arcát most Diabolusra emelte – Köszönöm Uram, hogy ma estére emberi alakot öltöttél. Nem bízom legközelebbi szolgámban, Epymisben. Úgy sejtem, hogy minden ceremónia alatt titkon leselkedik. Jobb, ha minél kevesebbet tud.
- Nem válaszoltál a kérdésemre! Mi a baj a behemótokkal? – Diabolus mintha meg sem hallotta volna a királynő kitérő válaszát.
- Semmi különös. Csupán behemótok. Vadak, és nehezen kezelhetőek. Keményebb kézben kell tartanom őket, de megoldom.
- Ők az egyetlen szövetségesed egyelőre. Nem számíthatsz másokra, a sereget pedig még nem elég erős! A behemótok már kitaszítottak lettek a világ minden tájáról. Szolgálnak téged, de ne várj tőlük tiszteletet, és ne várd, hogy hajbókoljanak! Terveim vannak velük, de erről majd később...- felállt székéből és a királynőhöz ment. Felemelte azt térdeléséből és mélyen a szemébe nézett, majd mintha csak magának mondaná, megszólalt:
- Fiam! Csak vaklárma volt! Anyád nagyszerűen látja el a feladatát. Nem is tehetne másként, és ezt nagyon jól tudja ő is. Okos asszony, nemhiába választottam éppen őt! A bizalmatlanságod pedig gyönyörűséges asszonyom – folytatta a nőhöz intézve – az egyedüli esélyed a túlélésre. Ha engem szolgálsz, akkor nem bízhatsz meg senkiben sem. Még saját magadban sem! Márpedig kénytelen vagy engem szolgálni, mert minden más lehetőség zárva már előtted..., és itt van ugye a fiad is, mi is a neve?...Anoth? – Hangját kissé felerősítve folytatta: - A bizalmatlansággal mennyi csalódástól fogod magad megóvni!! A bizalom! Felesleges illúzió! – nevetett – Kár vesződni vele! Ha hatalmad lesz, akkor pedig nem is fogod hiányolni.
- Azt mondod apám, hogy vaklárma?! – a szürke fény felháborodottan keringett a levegőben – Én meg azt mondom, hogy alkalmatlan arra, amire kiválasztottad. Csak azért van veled ugye, mert nincs más választása? Csak utolsó szalmaszálként kapaszkodik beléd! Jobb lesz, ha minél hamarabb megtörténik a testetöltésem, és én veszem kezembe az ügyeket!
- Büszke vagyok rád fiam! Micsoda gyalázatos tiszteletlenség! Micsoda elszánt hatalomvágy! Nagyszerű! Nagyszerű! Királynőm! – nézett a nőre – Bocsásd meg fiúnk szavait, hiszen éppen az volt a legfőbb vágyunk, hogy ilyenné váljon. Csak tapasztalatlan még, azért ez a támadás személyed ellen...
- A te vágyad volt, hogy ilyenné váljon, mint ahogyan azt szeretnéd, hogy mindenki más is ilyen legyen.- a királynő félve azok következményeitől, halkan ejtette ki a szavakat.
- Valóban! Én akartam ilyenné. Éppen ezért vagyok büszke rá! – Diabólust láthatóan egy cseppet sem zavarta a királynő vakmerő ellenkezése – Nincs benne egy szemernyi nevetséges szentimentalizmus sem. Máris tudja, hogy mit akar. De sajnos fiam – hajolt közelebb a fényhez – egyelőre le kell törnöm nagyravágyó terveidet. Anyád az uralkodó, és jóideig még ő is marad. Ne becsüld le a kétségbeesettek kapaszkodását az utólsó szalmaszálba! Ne érdekeljen az, hogy miért fordul feléd! A fontos, hogy mindenki mástól elfordult. Onnantól kezdve már a mienk. Innen nincs visszaút, még akkor sem, ha a lelke mélyén még viaskodik. A te dacosságod, és anyád belső harca azonban mára már rettenetesen untat! – váltott hirtelen témát – Munkára! Négyszáztizenkilenc lélek szándékozink katonánknak szegődni. Ne várakoztassuk meg őket! – visszaült trónjára. Egyetlen érintésére a széken mozgó két kígyó hirtelen a köpenye alá csusszant. Amint eltűntek a köpeny alatt, Diabólus levetettte azt, és felállt. Hosszú arany-vörös palástot viselt. A kígyók most palástja vörösével olvadtak eggyé, és mint vörös lángnyelvek tekergőztek rajta bele-bele ugrálva a súlyos arany szegélybe. Arca szép férfiarc büszke vonásokkal, csupán szeme fénylett üresen, hiába volt annak minden szeglete tökéletesre rajzolva. Haja fekete csigákban omlott válla alá. Termete magas volt, válla széles, úgy festett, mint egy dicső hadvezér.
- Diabólus! – a királynő gyönyörködve figyelte – Mindíg okozol valami meglepetést! Volt férjem alakját öltötted magadra, meghat a kedvességed!
- Több oka is van, amiért így döntöttem. Gondoltam rád is, de nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy néped rajongott a mára már halott királyáért. Így leegyszerűsítem a dolgukat az én imádatom irányában egy egyszerű vizuális ámítással. Szép emlékeket idézek bennük, és boldogan borulnak majd térdre előttem.
Úgy vonultak ki a teremből mint büszke király és hitvese. A királynő először egyedül lépett a trónterembe, hátrahagyva Diabólust egy rövid ideig. Néma csend fogadta, mint az összes eddigi éjjeleken. Négyszáztizenkilenc, talpig feketébe öltözött férfi és nő, öreg, és fiatal mozdulatlan álltak a teremben.
Szemük kifejezéstelen volt, üveges tekintettel merdtek a közeledő királynéra. Epymis sietősen csoszogott oda, jártában többször is meghajlott. Örökös görnyedtségéből csak a folyton ugráló szeme volt látható.
- Fenség! A ma esti jelentkezők tökéletes rendben érkeztek. Neveiket egytől-egyig mindegyikük önnön vérével külön-külön pergamenre írta. Ezeken a pergameneken szerepel még mindenkinek a neve is, aki hozzájuk tartozott, akikhez szívük kötődött. A négy sasmadár előkészítve vár a ketrecekben. A tűz meggyújtva, ahogyan parancsoltad. A palota hátsó udvara bezárva hajnalhasadásig, míg az ellentétes parancsot ki nem adod, senki sem léphet be rajta. Szükséged van még valamire úrnőm? Állok szolgálatodra!
- Nem nincs szükségem semmi másra. Elmehetsz. A trónterem összes bejáratát zárd le.! Az odavezető folyosókat is, előtte gondosan ellenőrizzétek, hogy nem ólálkodik-e arrafelé valaki! Mára befejeztük.
- Epymis a tőle telhető leggyorsabban csoszogott el. Elhaladva a várakozók mellett, csendesen heherészett. Mikor becsukta maga mögött a súlyos vasajtót, a királynő megkönnyebülten felsóhajtott. Sietve visszament az eddig kint várakozó Diabólusért, majd együtt tértek vissza a trónterembe.
Diabólus jobbján csodaszép asszonya, mögöttük a színte láthatatlan kis szürke fény.A királynő lopva a mellette haladó férfira tekintett. Arcán halvány mosoly suhant keresztül, majd az őt figyelő tömeghez szólt:
|
Ideje: November 28, vasárnap, 18:09:26 - Fatyol
|
|
| |
|
| "Tündérkéz 14" | Belépés/Regisztráció | 0 hozzászólás |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
|
