 |
Ez a nap ugyanúgy indult, mint a többi. |
Sütött a Nap, a meleg szél meg-megbökte a kókadozó faleveleket, a víz lágyan hullámzott, kicsapva óvatosan a homokos partra habokat verve forgolódott, majd visszahúzódott oda, ahova tartozott.
&
- Apu, idenézz! Kész a vár!
- Jól van kicsim, ügyes vagy. - Oda sem pillantva lapozott egyet az újságjában. - Édesem, szomjas vagyok, hoznál egy ásványvizet? Lehet sárga, habos is. Az van az üvegre írva, hogy sör.
- Semmi kedvem elmozdulni innét, épp most fordultam meg - nyöszörögte, és tovább nézegetett egy homokból kiálló kavicsot. Azon gondolkodott épp, vajon odahaza az irodában rendben van-e minden, a szerződéseket ugyan előkészítette további tárgyalásra, de vajon csipkedik-e magukat a beosztottai, mert ha elhanyagolják a dolgokat, hatalmas pénzektől esik el. Évek óta nem nyaralt, most végre rászánta magát, de félt, megissza még ennek a levét. Felkuncogott, mert eszébe jutottak a virágai, amiket megrögzötten mindig ő maga öntözött akkurátusan minden reggel nyolckor, itt meg a rengeteg víz, kicsit sós, de mindegy. Nagyot sóhajtott, mert eszébe jutott, hogy már csak három nap, és indulás haza, bele a taposómalomba feledve minden élményt, amiben mostanság része volt.
- Apu, anyu, nézzétek! Elszaladt a víz!
- Jól van kicsim, maradj te csak itt, hadd szaladjon, majd visszajön, ha akar. - Nézte az újságban a képet, ahol egy jóképű színész fotója díszelgett. Komoly volt, sőt, mint akinek lóg az orra, gondterhelt, ilyesmi. A felesége épp most készült válni tőle. Vajon mire gondol most? Tette fel magának a kérdést beleképzelve magát a helyzetébe. Az aggasztja-e, hogy kivel menjen ma vacsorázni, vagy hogy a válás elviszi fél vagyonát? Kuncogott ezen kicsit.
- Mi jót olvastál, drágám? - dünnyögte, miközben jobb kezével bágyadtan megpaskolta saját fenekét azt vizsgálgatva, nem túl érzékeny-e már a Naptól, mert akkor sürgősen meg kell fordulnia. Úgy döntött, marad még egy kicsit, a kezeit viszont krisztusi pózba széttárta, hogy jobban süsse a Nap a karja belső részét.
- Apu, anyu! Juj, de szép nagy hullám jön, ezt nézzétek!
- Jól van kicsim, látod, megmondtam, hogy visszajön az a huncut víz, ha akar. Ami elmegy, az vissza is jön, a dolgok nem változnak...
- ...csak átalakulnak - kuncogott, ujjával apró köröket rajzolva a homokba.
&
A bárka lágyan ringatózott a víz tetején, úgy érezte, libikókán álldogál. Tőle nem messze a hálójával vesződött a barátja, akivel mindig együtt halásztak már évek óta. Láthatóan mérges volt, dühösen rángatta a köteleket, valamibe beleakadhatott.
- Vágd el! - kiáltott át, pedig jól tudta, a barátja biztosan nem fogja elvágni, mert akkor órákat tölthet a háló kötözgetésével, oda lenne az aznapi munka. Hangját felkapta a szél, kissé megkésve érkezett a távoli hajóra.
- Majd a torkodat! - visszhangozta az egyáltalán nem kedves, de mindenképp szellemes választ, mindenesetre arra jó volt, hogy mérge enyhüljön valamicskét. Lenyúlt a korsójáért, nagy kortyokban ivott belőle, aztán kezével lecsapta homlokáról a verejtéket. Észre sem vette, hogy a víz hosszan sodorja befelé a hajót, hosszan és gyorsan, nem úgy, mint szokta.
- Tamil! Az nem damil! - sziporkázott vissza, és röhögni kezdett saját bugyuta szóviccén. Leült, és elgondolkodva nézte a víz fodrai alatt száguldozó fehérhasú halakat. A feleségére gondolt, tegnap este jól összekaptak, szokás szerint a pénz volt az ok. A felesége a parti szállóban dolgozott, a mosodában, és ha kicsi is, de állandó fizetésre számíthatott, miközben ő napok, sőt hetek óta nem fogott eleget ahhoz, hogy kifizethesse tartozását, a részletet nemrég épült háza után. Furcsán süllyed ez a hajó.
- Szerintem menjünk haza, úgyse fogunk ma sem semmit - szánkázott a keserű mondat a vízen.
- Várjunk még!
- Semmi kedvem! - Indulatosan rángatta a köteleket, és arra a kis motorra gondolt, amit nemrég kinézett magának a sarki autósboltban. Jó lenne megvenni, de az utóbbi időben nem mennek valami fényesen a dolgok, a gyerekek iskoláztatása elvitte minden tartalék vagyonát. Kinézett a messzi partra, a távolban mintha látná azt a fehér házat, ahol három fia, és a kislánya tanult, azt a kis vidéki iskolát.
- Látod te is? - emelkedett fel lassan, nyöszörögve. - A hullám...
- Hol? Szentisten...!
&
A homok ugyanúgy égette kis meztelen lábait, mint mindig, és ugyanúgy nem vett róla tudomást, mint eddig. Csak azon járt az esze, hogy még egyszer végig kell menniük a parton, mert kis húga ma még nem evett. Igaz, ő sem, de már nagyfiú volt, legalábbis annak képzelte magát így tíz évesen, és ő bírja az éhezést.
- Éhes vagyok! - Vékony hangja alig hallatszott, a huncut szellő magával vitte, fel a madarakhoz a fák tetejére, azok meg csak párat pittyegtek rá, egész mással voltak elfoglalva, mintsem a pici lány hangjával törődni. Maguk sem tudták mi, de valami nem olyan volt, mint máskor.
- Mindjárt, mindjárt... - biztatta húgát, és eligazította a nadrágját. Nemrég beleakadt egy drótkerítésbe, és kiszakadt az ülepén, állandóan kivillant az alsója, ő meg szégyellte. Majd megkérem azt a nőt ott, a mosodában, hogy varrja meg, mert szellős, de széles, gondolta, és kuccogott egyet a szóviccén.
- Menjünk már!
- Megyünk, megyünk! - Ingerült volt a hangja, maga sem tudta miért, aztán elindult ahhoz a bambusz árnyékvető felé, amit már kinézett magának. Pár turista kókadozott alatta, szívószálon itták a koktéljukat. Talán most több szerencséjük lesz, gondolta, és lépései határozottabbak, bátrabbak lettek, ám szemei riadtan forgolódtak jobbra-balra elárulva, már nagyon fél az újabb megaláztató kudarctól. Pár perc múlva azonban büszkén húzta ki magát.
- Látod, megy ez! - Számolgatta az aprót piszkos kis kezében, és egész vidám lett, mert már látta, bőven megvan az aznapi kenyérre való. Lesz ebéd, még vacsorára is marad belőle, sőt, ha jól osztja be, akkor holnap reggelit is ehetnek végre.
- Menjünk, éhes vagyok - hajtogatta, apró kezével rángatta bátyja nadrágszárát.
- Gyere, ma sültet eszünk. - Csillogott a szeme, ragacsos hajába belefúrta arcát a szél.
- És kenyeret is - tette hozzá.
- És kenyeret is, meg sültet, meg iszunk kólát is, meg kenyeret, és kólát... - Csak mondogatta, és a messzeségbe bámult, nézte azt az óriási hullámot, ami feléjük, pont feléjük közeledett irtózatos sebességgel vágtatva a távolból. Lehajolt, hogy magához ölelje testvérkéjét, és szülei sírjára gondolt. Régen vitt már friss virágot. Talán még arra is telik a mai bevételből, igen, arra is...
&
Ez a szolgálat ugyanúgy telt, mint a többi. A meleg elől behúzódott egy fa árnyékába, úgy iszogatta lassan, komótosan a kóláját. Nem kellett volna kint lennie, az irodában a légkondícionáló sokkal kellemesebb időt kavart köré, de egyrészt utálta az állandó zümmögést, másrészt ha bent volt, akkor kénytelen volt a sok papírmunkával törődni, amit nagyon utált, jegyzőkönyvek, listák, beosztások, borzasztó... Ezeket inkább este szerette elvégezni. Harmadrészt ilyen melegben a beosztottai többet lustálkodtak, mint kellene és szabadna, viszont ha látták, hogy a főnök is kint van a parton, akkor csipkedték magukat, járták az ellenőrző körutjaikat, tették a dolgukat.
- Nem értem, mintha visszahúzódna a víz - bökte meg sapkája ellenzőjét.
- Még a víz is retteg tőled, főnök - vigyorgott a sofőrje, keresztbe tett lábakkal támasztva a járőrkocsi ajtaját.
- Valami nincs rendben - feszült meg benne valami, miközben figyelmét az a turista kötötte le, aki hangosan szidta a kisfiát, és rángatta a kezét, mert az nem akart vele bemenni a vízbe.
- Szerintem sincs - fűzte tovább a sofőr, lepeckelve egy morzsát a válláról. - Csal a feleségem.
- Hülye vagy.
- Érdekes, ő is épp ezt mondta tegnap. Meg hogy azért beszélek hülyeségeket, mert jó állásom van, és túl jó a dolgom maga mellett, főnök. Mondtam is neki, hogy hát akkor jobban is megbecsülhetne, de szerinte a becsület nem az állás, hanem a fekvés függvénye. Mi az a függvény, főnök?
- Azt hiszem, nagy baj van! - de csak állt tovább, kezében az itallal, tanácstalanul, és a távolba meredt.
- Szerintem is, főnök. Mert ha megcsal, akkor... Főnök, mi az ott? Úristen, mekkora hullám!
Még mindig a feleségére gondolt, mikor a hullám irtózatos sebességgel megérkezett.
&
Estefelé minden csendes volt. A bugyborékoló áradat kisebb-nagyobb sós tavakat hagyva hátra elvonult, kajánul nevetve locsogott egy felfordult bárka oldalán. Kidőlt óriás fa feküdt az úton, mint aki lepihent, ágaira támaszkodva szemlélte ezernyi társát szanaszét heverve a parton. Egy autó alól két apró kéz kandikált ki, szorosan egybefonódtak az ujjak, pár halvány fénysugár simítgatta őket. A fehér ház alsó szintjét elvitte a víz, csak vörös tetőcserepei fogták egymást szorosan, szótlanul. Nem mertek lenézni. Százával feküdtek az emberek a mocskos homokban, szerteszét a fövenyen, nem napoztak, csak kezüket meresztették az ég felé...
|
|
| |
|
