| Küzdőtér |
|
|
|
 |
Próza: Egy csokor félelem |
|
Aki a virágot szereti rossz ember nem lehet?
Hajnalodott. A reluxák résein át halvány fénycsíkok kúsztak Kathy ágya felé, próbálva körbevonni, a sötétségség puha leplébe burkolózó fiatal nőt. Az óra egyhangú ketyegését lassan elnyomták az ébredező város megszokott zajai: a tejszállító autó fékjének fémes csikorgása, ahogy megállt a sarki bolt bejárata előtt, a villamos csengetése, ahogy az utasokat figyelmeztette az ajtók csukódására, a szomszéd kutyájának örömteli csaholása, hogy végre kifutkározhatja magát.
Kathy nagyot nyújtózott az ágyban, szemeit résnyire nyitva. Próbált visszaemlékezni az álmára, amelytől kimondottan jó kedvre derült. Csak pár kép villant fel lelki szemei előtt, ahogy egy hatalmas réten mezei virágokat szedett, ahogy egy illatos szénaboglya tövében fekve a bárányfelhőket csodálta, s ahogy egy ismeretlen férfival sétált kéz a kézben egy enyhet adó erdő rejtekén.
Még pár percet elidőzött álmai emlékképei között, majd egy nagy sóhaj kíséretében felkelt, és kibotorkált a konyhába, hogy feltegye a reggeli kávéját.
Egyedül élt a bérelt kis garzonlakásban, mely csak pár percre volt a munkahelyétől. Két éve költözött ide, amikor a sikeres szakvizsgáját követően felvételt nyert a közeli kórház sebészeti intenzív osztályára. Az egyetemen sokan csodálkoztak rajta, hogy nő létére a legnehezebb szakot választotta, hiszen a sebészek nagy többsége férfi volt. Kathyt ez nem zavarta. Úgy érezte, megállja majd a helyét, mint sebészorvos.
Eszébe sem jutott a pályázat benyújtásakor, hogy esetleg az a tény, hogy nő, befolyásolja a kórház vezetését. Boldog megelégedéssel, és mérhetetlen tettvággyal állt munkába.
A forró kávéscsészét szorongatva az ablakhoz sétált. Szerette a napfelkeltét, ahogy az egyre erősödő fénysugarak végigsimították a bőrét, s szinte feltöltötték energiával.
Fél óra múlva már menetkészen állt az ajtóban. Még utoljára belenézett az előszobatükörbe, hogy ellenőrizze a haját, és a sminkjét, majd kilépett a bérház folyosójára. A legfelső emeleten lakott. Ezen a szinten csak egy fiatal házaspár, és két diáklány élt. Már behúzta maga mögött az ajtót, amikor valamire rálépett. Lenézett a lábtörlőre, és a csodálkozástól még a szája is tátva maradt.
Egy szál vörös rózsa feküdt a lába alatt. Felvette, és tétován körülnézett. Vajon elvesztette valaki? Talán kiesett egy csokorból, amit a fiatal házaspár, vagy a két diáklány hozott haza az este? Mivel kora reggel volt még, nem kopoghatott be egyik szomszédjához sem, ezért visszasietett a lakásba, és vízbe tette a kissé kókadt virágot.
A kórház bejáratánál kedvesen köszöntötte az öreg éjszakás portást, aki már alig várta, hogy leváltsa fiatal kollégája, s átadhassa magát a jól megérdemelt alvásnak. De bármennyire is fáradt volt, sohasem mulasztotta el megdicsérni a fitt doktornőt, aki mindig elsőként érkezett a kórházba. Kathy kettesével szedte a lépcsőfokokat. Nem szállt be a liftbe, nem szerette a bezártságot. Ma ő volt az osztályos orvos, műtétre nem osztották be. Az orvoskollégákkal éppen olyan jól kijött, mint a nővérekkel, vagy a betegeivel.
A szokásos reggeli vizitre szeretett jól felkészülni, ezért is érkezett mindig előbb, mint a kollégák. Átolvasta a kórlapokat, megnézte a friss leleteket, és azt is, amiket az éjszakás nővérek jegyeztek fel.
A nap gyorsan, de nem eseménytelenül telt. Behoztak az osztályukra egy fiatal asszonykát, aki a szülését követően szepszist kapott, azaz nagyon magas lázzal feküdt már több mint három napja. Azonnali operációra vitték a műtőbe, de már későn került az orvosok kezébe, nem tudták megmenteni az életét.
Kathy látta a sebészek arcára kiülő fájdalmat, amely nap, mint nap megismétlődött, ha kevésnek bizonyult az emberi tudás és akarat egy-egy élet megmentéséhez. Csodálta őket, nem csak a tudásukért, hanem azért az emberi tartásért, amellyel ezeket a pillanatokat is el tudták viselni, és a következő percben újra készen álltak egy másik élet megmentésére. Érezte, hogy jó szakember válhat belőle, de abban korán sem volt biztos, hogy érzelmileg is bírni fogja ezt a megterhelő munkát. A betegek reménykedve, szinte félistenekként tekintettek rájuk, pedig ők is csak esendő emberek voltak, akik egész életükben a lehetetlent próbálva küzdöttek a halál ellen. Sokszor sikertelenül.
Késő délután fáradtan, elcsigázottan ballagott hazafelé.
A pár perces séta alatt szerette volna kiszellőztetni a gondolatait, amelyek még mindig a fiatal nő értelmetlen halála körül forogtak. Ha előbb hozzák be a kórházba, még most is élhetne. A szülészorvosok gondatlanul jártak el a szülésnél, és egy kis darab méhlepény bent maradt a méhbe, ez okozta a szepszist.
Hazaérve megpillantotta az előszobában a rózsát. Eszébe jutott a reggeli meglepődése, és azonnal át is kopogott a szomszédjaihoz, akik semmit sem tudtak a virágról.
Másnap reggel minden megismétlődött. Kilépve az ajtón egy újabb rózsa pihent a lábtörlőn. Elmosolyodott. Ezek szerint a gyönyörű, tűzpiros rózsát neki szánta valaki. De vajon ki lehet ennyire romantikus, hogy nem adja a kezébe, hanem láthatatlanul csempészi be a lépcsőházba, s teszi le az ajtaja elé?
Azonnal pörögni kezdtek fejében a gondolatok. Próbálta számba venni azokat a férfiakat, akik szóba jöhettek, mint „rózsalovagok”, de igazából senkiről sem tudta elhinni. Volt ugyan az orvosok között egy belgyógyász, aki ha találkoztak az étkezőben, mindig követte őt a tekintetével, de róla nem tudta feltételezni, hiszen nős volt.
Lehet, hogy valamelyik régi betege az, aki nem mer nyíltan közeledni hozzá? Netán az újságos fiú táplál romantikus érzelmeket felé?
Nevetve rázta meg a fejét, majd ezt a rózsát is betette a vázába, a másik mellé.
Délelőtt asszisztált egy bélelzáródásos műtétnél, ami jól sikerült, s ezzel az idős beteget megmentették. Katartikus érzés kerítette hatalmába, pedig neki csak segédkeznie kellett az egyik sebész adjunktusnak.
Ilyenkor mindig úgy érezte, jól döntött, amikor ezt a hivatást választotta. Már gyerekkorában meg volt róla győződve, hogy orvos lesz.
A pihenőszobában ült éppen, amikor berohant az egyik intenzíves nővérke, s kérte, azonnal menjen vele, mert az egyik beteg légzése leállt. A reanimáció sikeres volt, de nagyon elfáradt. Remegett keze-lába.
Ahogy hazaért, azonnal a zuhany alá állt. Hosszú ideig engedte magára a melegvizet, mire a lelke is megnyugodott.
A kiadós alvás ellazította, és újra kipihenten ébredt. A szokásos reggeli szertartás, a napfelkelte megcsodálása, és az erős kávé most sem hiányzott. Az ajtót kíváncsian nyitotta ki. Szinte már várta, hogy a küszöbön most is ott legyen a rózsa. Nem csalódott. Az üde virágszál ott pihent a megszokott helyen. Vidám mosoly ült ki újra az arcára.
Elhatározta, hogy másnap korábban kel fel, és megpróbálja meglesni a láthatatlan hódolóját. Hiába, nem tudott rájönni, hogy ki lehet.
Ezen a napon a sebészeti ambulanciára volt beosztva, így rutin feladatokat kellett ellátnia. Benőtt körmök eltávolítása, sebkötözés, kisebb fekélyek kezelése, nem túl érdekes, de annál hasznosabb munka, főleg a betegek oldaláról nézve.
Hazafelé menet támadt egy gondolata. A lakásához közel nyílt nem rég egy virágüzlet, ezért arra irányította a lépteit. Egy fiatal lány volt az eladó. Kicsit pirulva elmesélte neki, hogy már harmadik napja kap reggelente egy-egy szál rózsát, ezért megkérdezte, nem tud-e valakiről, aki nála naponta vásárol egy tűzpiros virágot. A lány csak rázta a fejét vigyorogva. Kathy meg is bánta, hogy ennél a fruskánál érdeklődött, hiszen még az is előfordulhat, hogy a mesebeli hercege megegyezett az eladóval, hogy nem fedi fel a kilétét.
Nem tudta hová tenni a dolgot. A kórházon kívül nem járt sehová. Régóta nincsen férfi az életében. Legutoljára még az egyetemen járt az egyik évfolyamtársával, de ő külföldre ment dolgozni, tehát kiesik a hódolók táborából.
- Hülyeség… hiszen nincsenek is hódolóim. – mondta ki félhangosan.
Ez a dolog egy pillanatra el is szomorította. A vele egykorú régi gimnazista osztálytársai már mind boldog feleségek és édesanyák voltak. Ő viszont hét évig koptatta még a padot az egyetemen, kihagyva a szórakozást, az ismerkedést, mert szinte éjjel-nappal tanult, hogy évfolyamelsőként végezzen. Igazából nem is az elsőség miatt foglalkozott annyit a tanulással, hanem mert meg volt róla győződve, hogy aki orvos szeretne lenni, annak mindent maximálisan tudnia kell, hiszen emberéletek függenek majd tőle.
Otthon belenézett a tükörbe. Fintorgott egyet az arcképére.
- Nem vagyok szép. – jelentette ki a tükörképének. - Kicsi az orrom, vastag a szám, a hajam pedig, csak nő, nő, lassan egy éve nem látott fodrászt. Kinek tetszhetek így? Csoda, hogy nem fordulnak meg utánam a férfiak? De hát valaki mégis csak felfigyelt rám, sőt… hiszen máskülönben miért kapnék reggelente rózsákat? Lehet, hogy tévedésből hozzák ide? Lehet, hogy összekevertek valakivel?
Ettől egyből rossz kedve támadt, mert eszébe jutott, hogy a másodikon lakik egy kezdő színésznő.
- Biztosan neki szánták, csak eltévesztették az ajtót.
Teltek-múltak a napok, hetek, de a rózsák nem maradtak el. Hiába kelt fel reggelente korábban, nem tudta kinyomozni a titokzatos férfi kilétét.
Szinte már szerelemmel gondolt rá. Éjjelente vadabbnál vadabb álmai voltak. Eleinte csak sétálgatott az ismeretlen hódolóval, akinek az arca mindig rejtve maradt, majd egyre merészebbek lettek az álomképek.
A virágok közül sok már elhervadt, de nem volt szíve kidobni őket. Az elszáradtakat csokorba kötötte, és belehelyezte egy padlóvázába.
A napok múlásával egyre türelmetlenebb lett. Meddig tart ez a játék? Mikor fog végre elé állni a rózsák ismeretlen küldője? Egyáltalán mit akarhat tőle, ha nem fedi fel magát? Vegyes érzelmek kezdtek keveredni a lelkében. Mi van akkor, ha egy tébolyult ember áll a titok mögött?
Már nem tudta eldönteni, hogy örüljön, vagy éppen féljen tőle.
Józan pillanataiban arra is gondolt, hogy bejelenti mindezt a rendőrségen. Aztán el is vetette az ötletet, mert hát nem követett el ellene senki semmit, csak egyszerűen virágot küld. Biztosan ki is nevetnék ezért.
Egy hónap telt el az első rózsa megérkezése óta, és Kathy reggelente már félve nyitotta ki az ajtót. Az utcán szinte futva közlekedett. Sokszor érezte úgy, mintha követnék. Zaklatott lett. A munkájára sem tudott már kellőképpen összpontosítani. Az egyik műtétről ki is küldték, mert többszöri kérésre sem azt az eszközt vette el a steril tálcáról, amire szükség lett volna. Esténként, hogy oldja a feszültséget, el kezdett inni. Eleinte csak egy-egy pohár bort kortyolgatott el, később már egy üveg is kevésnek bizonyult. Megijedt a saját reakcióitól. Megijedt, mert nem tudta kontrollálni a félelmeit.
Szabadságot kért, és elhatározta, hogy elutazik egy rövid időre valahová, ahol nem éri utol az, aki egy-egy ártalmatlan rózsaszállal megkeseríti az életét.
Ahogy a repülőgép elhagyta a kifutópályát, és a magasba emelkedett, lassan enyhült a gyomrában a görcs, de nem a repüléstől, hanem a megkönnyebbüléstől. Nézte a felhőket, amelyekhez egyre közelebb kerültek, és lassan megnyugodott. Itt nem érheti baj.
A szüleihez tartott, akik az ország másik felében éltek. Megérkezése után elmesélte nekik a történteket. Édesapja nyomatékosan kérte, ha visszamegy, azonnal jelentkezzen a rendőrségen, hiszen ez már zaklatás, még akkor is, ha csak virágról van szó. Kathy hajlott rá, hogy megfogadja a tanácsot, de aznap már nem tehetett feljelentés, mert késő este volt már, mikor megérkezett.
A repülőtérről azonnal hazament. Az ajtó előtt nem talált semmit.
- Vége. – gondolta megkönnyebbülten. - Valószínűleg megunta már a virágok küldését az ismeretlen, így az élete végre visszatérhet a rendes kerékvágásba.
Másnap reggel sem várta rózsa a küszöbön. Mérhetetlen boldogságot érzett, mintha újjászületett volna. Újra tudott mosolyogni, újra tudott örülni az életnek. Vidáman lépkedett a kórház felé.
Belépve az orvosi szobába egy levél várta, rajta a nevével. Azt hitte, valamelyik volt betege írta, hiszen postán érkezett, ezért azonnal felbontotta.
Megkövülten olvasta azt az egy mondatot, amelyet egy szál rózsát ábrázoló kártya túloldalára írtak:
„Hiába menekülsz, tőlem nem szabadulsz!”
Erőtlenül rogyott le egy székre. A szoba forogni kezdett vele, hányingert érzett, majd hirtelen megszűnt minden körülötte. Ájultságából az egyik orvos kollégája ébresztgette. Percek teltek el, mire teljesen észhez tért. A földön ott hevert a levél.
Kathy kissé összefüggéstelenül, de elmesélte, hogy mitől lett rosszul.
A kórház igazgatója szólt a biztonsági őrök főnökének, aki értesítette a rendőrséget. Nemsokára megérkezett egy civil ruhás nyomozó, akinek újból el kellett mesélnie a rózsák történetét.
A férfi nagyon sok kérdést tett fel az orvosnőnek.
Van-e olyan ember, akit megbántott? Nincs-e valaki, aki esetleg féltékeny lehetne rá? Tud-e olyan férfiről, akár betegről, aki közeledett hozzá, de visszautasította?
Mindenre nemmel felelt. Fogalma sem volt róla, hogy lehet-e ilyen ember a környezetében.
A nyomozó megadta a telefonszámát, és kérte, azonnal jelentkezzen, akár éjjel is, ha eszébe jut valami, vagy ha a rózsák újra megjelennek az ajtaja előtt. Mivel fizikailag nem bántották, nem rendelhetnek ki senkit a védelmére, vagy megfigyelőnek. Várniuk kell.
A doktornő egész éjjel le sem hunyta a szemét. Minden apró neszre felpattant, és félve kilesett az ajtó kukucskálóján, de a sötétségen kívül semmit sem látott.
A lépcsőházban senki sem járt.
Hajnalodott, amikor egy kis időre elszenderült. Az óra éles csipogására fáradtan nyitotta ki szemeit. Fásult mozdulatokkal készítette el a kávéját. Ma reggel a napfelkelte sem érdekelte. Gépies mozdulatokkal öltözködött. Az előszobában félve, hosszú percekig állt, mire le merte nyomni a kilincset. Riadtan ugrott vissza, azonnal becsapva az ajtót.
Egy nagy csokor vérvörös rózsa hevert a küszöbön.
Remegő kezekkel tárcsázta a nyomozó számát. Leroskadt az ágyára, és felzokogott. Még mindig rázta a sírás, amikor a férfi megérkezett, s a csokorral a kezében belépett a lakásba.
Ezúttal a zaklató nagy hibát követett el. Egy levelet rakott a virágok közé, de ez most kézírással íródott, nem számítógéppel, mint az előző.
A levélben ez állt:
„Annyi rózsát fogsz kapni, ahány csepp vére volt a bátyámnak, aki miattad halt meg. Gyűjtögesd csak, jó lesz a sírodra!”
Az írásból egyértelműen lehetett következtetni arra, hogy nő írta a levelet. Már csak azt kell kideríteni, hogy ki lehet a báty, akire hivatkozik a levélíró.
Kathy értetlenül nézett maga elé. Mint orvos, soha senki sem halt meg miatta, hiszen önállóan még nem operált, az osztályon pedig, nem történt olyan haláleset, amely az ő számlájára volt írható. Egy intenzív osztályon persze sajnos gyakori vendég a halál, de az orvosok mindig a végsőkig harcolnak minden betegért.
Csak egyre a fejét rázta. Szinte sokkolta mindez.
A nyomozó bekísérte a rendőrségre. Grafológussal megnézették az írást, hátha valami kiderül belőle. A szakember egyértelműen kijelentette, hogy valóban női írás, sőt azt is meg merte kockáztatni, hogy fiatal az, aki írta, mert a betűi még szinte iskolásan szabályosak.
Kathynek hirtelen eszébe jutott valami. A szomszéd lakásban két diáklány lakik, akik közül az egyik emlékezteti valakire, mintha már régebbről ismerné. Sajnos a nevét nem tudta.
A nyomozó nem hagyott egy szálat sem veszendőbe, ezért a postai címjegyzékből kikereste a neveket.
Kathy alig kapott levegőt, amikor megtudta, hogy a szomszédságában volt egyetemi szerelmének a húga lakik. Arról eddig nem volt tudomása, hogy a bátyja meghalt volna. Úgy tudta, hogy külföldre ment dolgozni a szakításuk után.
Akkoriban, hogy oldja a vizsgadrukkot, és a felgyülemlett feszültséget, rászokott a kábítószerre, és ettől egyre erőszakosabb lett, ezért küldte el őt.
A rendőrségi számítógépes rendszerben gyorsan rátaláltak a fiú adataira. Valóban elhunyt, egy motorbalesetben. Be volt lőve, és túl gyorsan próbált bevenni egy kanyart.
Kezdte megérteni a lányt, akit a rendőrök elővezettek, és előzetes letartóztatásba helyeztek, zaklatásért.
Kathy megállt egy fehér márványsírkő előtt, majd ráhelyezte a vörös rózsákból álló csokrot. Könnyein át nézte a kőbe vésett arcképet.
- Nyugodj békében!
|
Ideje: Június 26, vasárnap, 21:29:11 - Jodieline
|
|
| |
|
| "Egy csokor félelem" | Belépés/Regisztráció | 0 hozzászólás |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
|
