| Küzdőtér |
|
|
|
 |
Próza: Reklámnovella, avagy: a foltok eltüntetése |
|
Ma reggel, mozdulatlanul még, hanyatt az elsötétített szobában, számot vetett életével. Az eredmény..? Úgy tetszett, nem sújtja le különösebben. Felkelt, hogy alaposan kiszellőztessen. Ez van, mit lehet tenni..?!
Mégis, mikor az ablakon bezúdult a fény, és a város zaját görgető, forró levegő; mikor kihajolt, hogy ellásson a párába vesző folyópartig, csorogni kezdett a könnye. Testét előre-hátra ingatva, akárha egy láthatatlan siratófalnál, tenyerével az ablakdeszkát ütögetve, halkan nyüszített: melléből parázsló fájdalom sugárzott a vállába, karjába... Megrettent. Nem értette, mi történik...
Ébredt már máskor is úgy, mintha az ágyból mohos talajra lépne – a szomorúság úszó szigetére... El is tévedt olykor e borongós birodalomban, hogy csak délután bukkanjon elő a sűrűből, vaksin, arcán a gyűrött párna pirosló lenyomatával. Reggel is sokáig feküdt mozdulatlanul a leeresztett redőnyök homályában, bár voltak pillanatok, mikor már-már lerúgta a takarót, hogy felöltözzön és a szomszédok után iramodjék: szíve vadul kalapált, vért lökött arcába, megállt, dobbantva újraindult, de hát... Nincs hová menni. Nincs miért felkelni, kapkodni, rohanni.
Sok az ideje mostanában. Hol is dolgozott az utóbbi fél évben..? Felsorolni sem tudná talán. Itt is, ott is néhány napig maradt csak. Elbocsátották, vagy ő csapta rájuk az ajtót... Nem érdekes. Elmulasztott valamit? Mit adhattak volna neki..? Nem fontos. A szétmorzsolt hónapokból csak a hosszú sétákra, a kirakatok előtti céltalan ácsorgásokra emlékezik. A személyzetisek..? A bérelszámolók..? Csak a Napot takarták el olykor... A munkaközvetítő kihúzta a listáról. Azelőtt segédraktárosi, targoncavezetői állásokat ajánlottak neki, sőt: egyszer az egyik kislány igyekezett rábírni, hogy számítógép-kezelői tanfolyamra menjen, vagy valutapénztárosira... Nem. Mostanság már csak cédulákat löknek eléje, melyek szerint jelenjen meg itt és ott, árkot kotorni, útszéli gazt szedegetni, kukát üríteni, mert ha nem, azokat a jogokat is megvonják tőle, amelyek... Ó, rettenetesen fel tudják hergelni..! Percek alatt belázasodik, és már csak zakatolnak a gondolatok, se vége, se hossza, körbe-körbe... Akár egy túlfeszített szerkezet, amelyről nem is tudni, mire való. Üresen járó, saját köveit horzsoló malom.
Tervek..? Nevetséges... A „MOST”-ban szorong, mint valami présben. MOST-percek sercegnek, s ő szikrázik e percekbe zárva, mint lefojtott dinamitkanócon a parázs. Múlt, jövő..? MOST ég, MOST kucorog a láng közepében, s nem érzi a haladás irányát, sebességét, és azt sem, hogy közel-e már a robbanótöltet, arrafelé tart-e egyáltalán? De hát mit tegyen..?
Ezen töprengett reggel is, hanyatt az elsötétített szobában. Ilyenkor, ha visszasüpped a félálomba, csendesedik valamelyest a kattogás, és a szelíd szigeten szárba szökkennek az emlékek... Egyre ritkábbak ezek a percek, s egy-egy képet felidézni egyre nehezebb.
Itt van például az a nő... Azt sem tudja, kicsoda..! Az anyja..? Vagy egy szomszédasszony, a város Isten tudja, melyik részéről..? Az egész várost belakták ők annak idején, az összes városszéli utcát, keresztül-kasul... Rokonaik közül valamelyikkel ha összevesztek, másikhoz költöztek. A város szélén volt az a telek is, amelyet az apja tisztított meg a gaztól, és végül két év alatt felépítette rajta a szobát-konyhát... A kis utca hirtelen futott ott a part alá, és zsombékos-békanyálas lapályba tűnt el. Az idegenek előtt, ha autóval arra robogtak, egyszer csak elfogyott az út... Hüledezve hajoltak ki a letekert kocsiablakon, s káromkodva nézték az első kerekek alól bugyogó iszapot...
Így történik mindig: az a nő, lám, egész világot hoz magával..! Órákig elpiszmogna e képekkel, tíz körömmel kapaszkodna e kincset érő pillanatokba... Csak tudná, ki az a nő... Nem tudja, honnét jön elő, nem tudja, ruháján a tarka minták mit formáznak... Mégis boldog, ha lehunyja a szemét, és sikerül megragadni e képsort: a nő megfüröszti, a kopár udvarra terített pokrócra ülteti kis gyermekét, azután forró vizet mer az üstből, teknő fölé hajol, és szappannal dörzsöli, gyúrja, hideg vízben kilötyköli és kötélre teríti a pelenkákat, trikókat és azt a fehér blúzt, amely az egész látomást beragyogja... Pokrócáról a kisgyerek is elindul e fény felé... Jaj, tartaná még, de egyre fakóbb, rezdülékenyebb a jelenet... Egyre zaklatottabbak a mozdulatok, ellobban a fény... A koponya zugaiból előkattognak a magukat őrlő gondolatok...
Zaklatott. Igen. Megnyugodni képtelen. Ahogy osztályfőnöke, Pancsics Emília, valaha méla undorral megjegyezte: hangulatember..! Már akkor sem nyughatott. Mintha a szomorúság rejtekét kutatná, mintha úszó sziget nyomába eredne, kiszökött az ócskapiacra, vagy a temetőbe, sírkövek feliratait böngészni... Két igazolatlan óra hiányzott ahhoz, hogy kirúgják. Mostanság is szökdös, bujdosik, csak nincs Pancsics tanárnő, hogy szemüvege fölött rámeredjen, majd undorából ocsúdva fellapozza a naplót... Nem kamaszos dac táplálja már. Zaklatottsága gyökerei mélyebbre nyúlnak... Nem nyughat a zsombékos szik kakukkfűvel illatozó, üde szigetén, vagy a Tisza kanyarulatában, ahol a vízre hasaló fák között angyalszárnyak suhognak, angyaltenyerek tapsikolnak, és a neszekre busa fejű mamut emelkedik ki az iszapból szomjas pillangók isszák szőréről a hűs cseppeket... Sokat üldögélt ott. Mindezt – és a nőt, azt a világot, amelyben a nő olyan otthonosan mozog – felidézni..? Mostanság sivár, lakatlan a táj. Ott ólálkodik pedig, szomjasan száll a rezge képre, ott ténfereg a házak között, de megesik, hogy a foghíjas léckerítések mögött már házakat, udvarokat sem talál... Sehol a teknő, a gyerek; a maró gőzben eltűnt a feltűrt ujjú ruha, a homlokba hulló hajfürt, a fejkendő, a ruhákat szappanozó kéz... Felpuhultak talán a lúg kicsapó párájában..? Felitta őket a föld..? Foltok sárgulnak a burjánzó gazban: a lúgos víz nyomai. Bogáncsokat kerülget, szederindákban botladozik, csörtet a felmagzott ürömben... Sehol senki. Nem tudja, mi tévő legyen..?! Hová lettek hát ezek mind..? Hová tűnik egy megfürösztött kisgyerek? Eltűnhet-e egyáltalán..? Hová a nő, a kigyúrt szennyes, a teknő, a szürkén pilléző mosóvíz..? Hová tűnik az udvar, a porcfű a flaszter téglái közül, a vécé az árnyas eperfa alól, és az eperfa maga..? Hová a sárral tapasztott ól, az óltetőről a rozsdás bicikliváz..? A muzsikáló szárnyú galambok a padlásról, a darázsfészek a horogfáról, az átforrósodott cserepek közül szitáló por, a réseken betűző Nap sugárkévéje, hová a ház, a kék festéket pikkelyző, esőverte ablakok, az utca, a város..? Hisz az emberek fejvesztve ha el is menekülnek olykor, ha meg is halnak olykor... a házak, kertek, ólak, fák csak megmaradnak, nem..? a lakatlan, dohos szobák fölött csak hallani kaparászását, csak felsipít fészkében egy éhes, pőre galambfióka..? Farkát kunkorítva csak előjön és lábunkhoz enyeleg egy sovány macska..?!
Élők, holtak: eltűntek mind. Így kitépni őket a létezők közül, gyökerestől kiszaggatni az emlékezet napfényes udvarából, vajon miféle kéz műve lehet..?
A szomorúság szép szigete pillanatok alatt elsüllyedt reggel. Béklyós elefántként hiába himbálta-ringatta magát, hiába ütötte már ököllel is az ablakdeszkát: csak felbugyogott az ocsmány, ragacsos férfisírás. Perzselő fájdalom lobbant a mellében, kicsúszott alóla a szőnyeg... Úgy ült azután ott, a fikusz alatt, merev hátát a falnak vetve, mint egy szoba-Buddha a szoba-bódhifa alatt, s orrából ajkára csorgott a híg takony... Órák múltak így el. Az ablakon betűző napfény négyzete elferdülve, megnyomorodva araszolt a szőnyegen, és felkúszott a szemközti falra. Mint átforrósodott, tarka zászlót, lobogni hallotta kint a nyarat: becsapó szele az arcát is felszárította. Bőre megfeszült, mintha csiganyomok ezüst álarcát viselné, amely felpattogzik, és pikkelyeit hullatja... Ólmos tagokkal indult a fürdőszobába. Reszketett. a mosdóhoz érve már alig kapott levegőt, elszorult a melle. Zihálva támaszkodott a porcelánra. a tükörben látta: ajkára márványkék árnyat vet a légszomj, kék indái szertekúsznak... Rettenetes félelem zuhant rá. Kihátrált a zsugorodó fürdőszobából, vakuló pánikkal kitántorgott a lépcsőházba... És ott, a hűvös huzatban, csoda történt: egyszeriben elmúlt az egész. Engedett szorításából a félelem, kihúzta mellkasából a karmait, és láthatatlan szárnyakon tovacsattogott... Mire leért az utcára, már tétován dúdolászott. és arcát a friss szélbe mártva, zsebbe dugott kézzel indult a folyópart felé. Kissé bizonytalanul szédelegve lépdelt. A szembejövők közül rámosolyogtak néhányan: mintha spicces volna, visszamosolygott. Mi mást tehetett volna..? Hadd mókázzanak vele, hadd legyen kedves nekik picit...
Itt, a kocsmában esteledett rá. Fáradtan könyökölt a konyakospoharak, kávéscsészék mellett, s csak akkor mozdult, ha rendelt. Az utca fényeit bámulta, hallgatta a léptektől rezzenő kirakatüveget... a ráérős pincérek bekapcsolták fölötte a televíziót, és révülten nézték a műsort. Ment volna már, de moccanni sem volt ereje. Vér tódult az arcába, furcsa hullámokban, s ilyenkor megbillent a terem... Számolatlanul rendelt újra és újra, de csak egyre feszültebb lett. Zavartan tekingetett ide-oda: leste az asztalok alatti homályt, s nem tudta, honnét, mitől e rettegés... a televízióból lüktető zene átdübörgött rajta, s fojtogatta a bemondók kimért hangja: elszívták éltető levegőjét. Gyorsan felhajtotta a maradék kávét... Akkor történt. Mintha acélrugó lökte volna fel. Barna nyálat fröcskölve, hörögve, szoruló mellel terült el a padlón. Iszonyú, bénító fájdalom perzselt a szíve körül: fuldokolva vergődött lenn. Szertefutottak a pincérek, azután kilobbant a világ.
Hányingere támad a kesernyés íztől: egy gumikesztyűs ujj kotor a szájában, és kis, kemény morzsát dug a nyelve alá.
– Tartsa ott, ne nyelje le..!
Felnéz, de ott csak a televízió villog. Ömlenek rá a képek. Fejét hátrafeszítve látja, hogy egy nő éppen zsírfoltos blúzt tart a kamera elé, mintha magát a Bűnt mutatná fel... ÁMDE ITT AZ ÚJ, MÉG HATÉKONYABB..! – búg a nő fülébe egy hím angyal, és földreszáll; a kis nő felragyog, és aprókat sikkantva repes: VÉGE A MAKACS ZSÍRFOLTOKNAK! Ragyog tőlük a levegő és a márványpadló is, ahogy fényeiket tükrözi; az ő teste sötétlik csupán e ragyogás közepén. Vacog a márványlapok hidegétől.
„Megfürödni most, ledobni a szennyest, és alámerülni a habzó, meleg vízben; vállamat szappanozó kezek közt ringani, vizet fröcskölni a nő ruhájára, hajfürtjéért nyújtózni..”
– Ne kapadozzon..!
Mohó tekintettel keresi, ki szólt..? Fehér köpenyes, fiatal férfi hajol fölé.
„Maga... maga ismeri..? Maga tudja, ki az a nő..?
A fiatal férfi nem felel.
„Megfürösztenek majd..?”
Erre sem kap választ. Kétfelől alája nyúlnak, hordágyra emelik. Izzadt arcának nyoma a padlón, mint üvegre lehelt pára, folttá zsugorodik, elillan.
– Maradjon nyugton..! – Melle fölött is lazán átfűzik és bekapcsolják a széles szíjat.
|
Ideje: Augusztus 07, vasárnap, 22:12:42 - stevew
|
|
| |
|
| "Reklámnovella, avagy: a foltok eltüntetése" | Belépés/Regisztráció | 2 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: Reklámnovella, avagy: a foltok eltüntetése (Pontok: 1)
Maurice (maurice@maurice.net.hu) Ideje: Augusztus 08, hétfő, 21:08:29
(Adatok | Üzenet küldése) | | Modern idegességünk természetrajza ez a novella, s mint ilyen, nagyobb odafigyelésre méltó. |
|
|
|
|
|
|
