| Küzdőtér |
|
|
|
Nemrégen meghalt egy gyógyító: osztályvezető, igazgatóhelyettes főorvos. Alig ötvenvalahány évesen gyógyítómunkássága, bel- és külföldi konferenciák, publikációk és lakossági szűrések, tanácsadások lelkes szervezője s résztvevője.
Pársoros hirdetés adta tudtul az orvos tragikus hirtelenségű elhunytát.
Az általa kezelt s tanácsadó-hálózatba tartozó betegtömegek megdöbbenve, szorongva és sajnálkozva fogadták a hírt. Elindult a pletykaáradat: öngyilkos lett, gyógyszer-túladagolás, véletlen baleset...
Volt, aki tudni vélte, hogy agglegényként élve a város elit meleg-klubjának lelkes látogatója, ráadásul még AIDS-es is volt.
A temetés egy távoli megye kisközségében zajlott le csendesen, minden ceremónia, s felhajtás nélkül. Talán el is aludt volna az ügy, hiszen a halotton ez már nem segített, ha egyesek nem vetik rá magukat konokul, s gacsos ujjaikkal megmarkolva rágják a cupákát, csámcsognak, s tépőfogaikkal addig őrlik a lerágott csontot, amíg ki nem köpik a legutolsó verziót: AIDS-es volt az istenátka!
A temetés után kezdték pengetni a húrokat az újságírók, s a sztori bekerült országos lapokba, majd a tv, rádió is megpendítette. És ekkor már nem volt mese: nyilatkozni kellett! A kórház igazgatója, akinek, mint belgyógyász főorvos helyettese is volt, kénytelen-kelletlen nyilatkozatra kényszerült. A nyilatkozat szánalmasra sikeredett. Mosta kezeit. Igyekezett a bélyegtől szabadulni, s először elbagatellizálta az ügyet, a szőnyeg alá söpörni azt. Ő nem tudott róla, hogy a helyettese AIDS-es lett volna, sőt három tesztet is csináltatott az elhunyt, de mind negatív volt az „az ő elmondása szerint”.
Arra a kérdésre, hogy miért a László Kórházban boncolták, valami olyan szánalmas választ adott, hogy kegyeleti okból, a kolléga iránti tiszteletből passzolták le a beteget a Lászlóba boncolni.
Érdekes, hogy az elmúlt negyven évben meghalt köztiszteletben álló több tucat főorvosunkat tudták helyben boncolni... ja, az átkosban nem foglalkoztak kegyeleti témákkal..
Aztán azoknak a beste firkászoknak a csipkelődései, firtató kíváncsiságuk oda vezetett, hogy először a kórházigazgató 14 pontos nyilatkozatra kényszerült, melyet sajtóban és tv-ben tett közzé, mint modern Pilátus a kezeit mosván... ahelyett, hogy azonnal levonva a konzekvenciát, lemondott volna! Mert ha először sziklaszilárdan elutasította volna az AIDS-kórokat, s mégis beigazolódott az, akkor először is sarokba kellene állnia, mint a hazugságon csípett kis gyereknek.. aztán lemondania. Nem tette.
A pletyka hömpölyögve duzzadt tovább. Megszólaltak az eddigi néma tanúk: osztályos orvosok, műtősök, ápolónők, másságukat gondosan titkoló úriemberek... Mindenki tett hozzá egy kicsit. Teltek a napok, a hetek, s csak nem ült el a lárma. Hiába volt a nagy hanggal beharangozott AIDS-szűrés. A botorul a nemibeteg-gondozóba invitált volt betegei, osztályos kollégái húzódoztak a nyilvános megszégyenítéstől...
Aztán a suttogó propaganda felrepítette egyes orvosok neveit, pár úriemberét, akik kapcsolatban álltak a méltán elismert és remek gyógyító hírében álló nagytekintélyű, nemzetközileg jegyzett gyógyásszal. Az igazgató főorvos újra cáfolásra kényszerült. Nem, nincs senki sem a stábban, aki gyanúsan közelebbi kapcsolatban lett volna az elhunyttal, sőt az osztályon elvégzett tesztek negatívak.
Az ezerfejű közösség rágalmazó csápjai tovább őrölnek. Folynak a találgatások. Nevek kerülnek közszájra. Újabb cáfolat illetékes helyről. S közben porig omlik a kórház presztízse.
Tegnap rebbent fel a legújabb hír: X: Y: osztályos orvos öngyilkos lett a kórházban, ahol az ominózus eset történt.
Újabb cáfolat illetékes úr szájából: nem igaz a hír, kacsa!
Most feszülten figyel a város pletykára éhes lakossága. Várják a legközelebbi hírlapot. S ha a halálozási rovatban megjelenik egy újabb hírecske, az illető elhalálozott úr nevével, akkor... akkor aztán el kell gondolkodnia az igazgatónak, s levonva a konzekvenciát lemondani, mielőtt elszabadul a pokol, s a kórházat rapityára verő népharag maga alá nem temeti a gyógyintézet romjaival együtt.
El kellene gondolkodnia azon, hogy rendben van: a másság mindenki magánügye. Ha valakinek az esik jól, legyen homokos, biszex vagy leszbikus, ha ezzel nem veszélyezteti mások egészségét, akkor egészségére. De ahhoz már önkontroll, magas fokú felelősségérzet szükségeltetik, hogy amikor észreveszi az illető magasan képzett belgyógyász szakorvos, nemzetközi tekintély önmagán az AIDS-szimptómáit, s titokban elkészítetvén a teszteket, azokat negatívként értékelje, ha pozitívak. Két lehetőség van ebben az esetben. Ha egy helyen negatív az eredmény, akkor hármas vakpróbát fog készítetni, ha egy helyen pozitív, újabb hármas, hatos vakpróbákat készített. De itt másról volt szó.
Az igazat sosem fogjuk megtudni: tudta-e biztosan, s ha tudta, elhitte-e valóban, hogy ő a szürkeegereken felülálló gyógyász-isten elkaphatja a kórt? S ha nem hitt benne, akkor is látni, tapasztalnia kellett erejének hanyatlását, napról napra való öregedését, rohamos lefogyását... Vagy az motivált benne, hogy a végsőkig talpon állva gyógyítva várja a végső pillanatot? Hiszen két héttel a halála ellőttig gyógyított...
És itt kellene elgondolkodnia mindenkinek – gyógyászoknak és egyéb szürke halandóknak –, meddig magán- és meddig közügy egy fertőző betegség? Meddig szabad eltitkolva bosszúból, naivságból, ártó vagy jó szándékkal fertőzni a környezetet.
Gondolok itt a fizikai és szellemi AIDS-re. Meddig fertőzhetik politikusok, politikusnak kikiáltott bársonyszékben és parlamenti padsorokban kukorékoló cipollák a közéletet? Meddig lehet hazugságok mételyével táplálni az egészséges emberek agytekervényeit, hogy a szellemi AIDS-től elbutulva valami jóvátehetetlenbe hajszolják egyesek ezt az országot? Elég a nyilvános perverzitásból, a szavakkal való fertőzésből! Nem kell a rizsa, ne hintsék a népnek, mert a nép a végén kukoricára térdepelteti a szellemi AIDS-huszárokat!
Várjuk már, nagyon várjuk az új Herkuleseket, a tisztakezű és tisztaszívű tollforgatókat, médiacsinálókat, akik kiseprik ezt az Augias istállóját... Nagyon várjuk...
És ha az új Herkulesek jól sepertek, akkor talán elérhetjük azt, hogy ha egy magas rangú vezető alatt valami országos disznóságot csinálnak a beosztottjai, akkor levonva a konzekvenciát – legalább a lemondás jogával élve – lemond! Nem, nem kell főbelőnie magát, mint az úri időkben, ott még nem tartunk. Csak könyörgöm, mondjanak le a besározódott köpenyű főnökök! Higgyék el, nem elég csak megfordítani a köpenyeget, s bizony az újragondolás sem segít!
|
Ideje: Szeptember 06, kedd, 21:54:56 - bogumil
|
|
| |
|
| "Halálos gyógyítók" | Belépés/Regisztráció | 0 hozzászólás |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
|
