| Küzdőtér |
|
|
|
Egy vak naplójából:
„Feltételezem, hogy ma is, mint minden nap, nagy érdeklődéssel hallgattátok kedvenc műsorotokat.
Remélem a zenei betétek is kielégítették a hallgatóság többségét.
Viszonthallásra holnap ugyanebben az időben, és ugyanezen a hullámhosszon. Üdvözöl benneteket kedvenc műsorvezetőtök, Viktor”- Ezekkel a szokásos szavakkal fejeztem be a délelőtti műsort. Levettem a fejemről a fülhallgatót és intettem a beüvegezett falrész felé, amely mögött a hangtechnikus ült.
Anna
1.
„Feltételezem, hogy ma, is mint minden nap, nagy érdeklődéssel hallgattátok kedvenc műsorotokat. Remélem a zenei betétek is, kielégítették a hallgatóság többségét. Viszonthallásra, holnap ugyanebben az időben és ugyanezen a hullámhosszon. Üdvözöl benneteket kedvenc műsorvezetőtök, Viktor”- Ezekkel a szokásos szavakkal fejeztem be a délelőtti műsort. Levettem a fejemről a fülhallgatót és intettem a beüvegezett falrész felé, amely mögött a hangtechnikus ült.
Amikor becsuktam magam mögött a hangstúdió ajtaját meghallottam Misi hangját:
„Jó voltál. A megszokott módon. Holnap újra látjuk, azaz halljuk egymást”
„Igen. Remélem valaki hallgatott is minket. Bizonytalanít az a tudat, hogy nem tudom, hallgat e valaki bennünket vagy nem.” – válaszoltam neki kicsit lehangoltan.
Mindössze egyszer telefonált be egy férfihang. Nem is mutatkozott be, csak kevesellte a pontos idő jelentést. Meséjéből az derült ki, hogy a műsor hallgatása közben elveszti a már úgy is rossz időérzékét. Ezért azt javasolta, hogy többször mondjuk be hány óra, van. Megfontoltam ezt az „építő” jellegű hozzászólást és most már többször figyelmeztetem a hallgatóságot a műsoron belül, hogy hány óra van.
Ahhoz, hogy az intézetig érjek, csak át kellett mennem egy kibetonozott udvaron. Ez a séta néha elég körülményes volt, főleg amikor teleparkolták az átjárót autókkal. De rendszerint sikerült átkászálódnom mások segítsége nélkül.
2.
Mint minden áldott nap, a rádióműsor után, ott ültem a fapadon, a folyosón. „Tizenegy óra van” jelzett a karórám.
Sajnos még legalább egy vagy egy és fél óra múlva lesz az ebéd, gondoltam magamban. Ma sem történt semmi olyan, ami megzavarta volna mindennapi egyhangú életemet. A folyosót, szobáinkat és persze minden más teret az épületben már nagyon jól ismertem. Nem is csoda, hiszen itt lakom már huszonöt éve, majdnem születésem óta. Szüleim hangja számomra ismeretlen. Lemondtak rólam és elhagytak, már valószínűleg akkor, amikor megláttak, mindjárt születésem után. Látni, milyen értelmetlen fogalom ez a számomra.
Margit, Berta és Júlia, Julis, ahogy becéztem voltak a nevelőim. Ők voltak képzeletbeli szüleim. Margit nyugdíjba ment. Berta külföldre vándorolt. Ausztriába egy aggok házában talált jobb munkahelyet. Julis még itt van. Azt állította, hogy negyven éves. Feltételezem, hogy nyugdíjaztatásáig itt marad az intézetben. Legalább is azt állította mindannyiunknak.
Ülve és várakozva eszembe jutott Berta. Jobb is hogy elment. Mindig izzadt szagú volt. Valószínűleg kövér volt, bár ezt soha se ismerte be. Emiatt izzadt. Feltételezem, mert ilyen szagot magamon is érezhettem, amikor éjjel álmomban felriadtam és vizesek voltak a szőrszálaim a hónom alatt.
Gondolataimból a bejárati ajtó csöngője riasztott fel. A visszhangos csengés a folyosó jobb végéről jött. Jellegzetes hangszínéről és az irányáról tudtam, hogy valaki bejön az intézetbe. A bejárat tőlem 32 lépésre volt a folyosó végén. Viszonylagosan közel, ha a távolságot a legközelebbi busz állomáshoz mérnénk. Az, 380 és 400 lépés távolságra van a bejárattól.
Eleinte, több ével ezelőtt számoltam a lépéseket. Most már, körülbelül tudom, érzem, mennyi időt töltök el a járással. Így nem kell számolgatnom a lépteimet. Fontos volt ez nekem, mert soha se szerettem, ha rögtön észreveszik, hogy vak vagyok. Minél később tudta meg a környezetem a fogyatékosságomat annál tovább éreztem magamat fontosnak.
„Beutalót kaptunk tanulásra. Annának hívják” – szólt egy férfihang a bejáratnál.
„Várjanak egy kicsit, mindjárt hívom Júlia nővért”- szolt Misi a portás, aki egyben biztonsági őr is volt –„Júlia nővér majd intézkedik”. A telefon tárcsázását halottam.
Anna- gondoltam-tehát valószínűleg lány vagy asszony. Julis, majd az épület másik szárnyába vezeti, a „női” részbe. Egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy az Anna milyen szokásos név. Tavaly egy rádióműsorban halottam, amely hivatalos becsléssel foglakozott, hogy ebből a névből van legtöbb a világon. Mindig azt hittem, hogy Évákból van a legtöbb, biblikus értelmezése miatt. Az Annák felülmúlták az Évákat a statisztika szerint. A valószínűség számítás szerint k.b. 120 millió Anna van a világon. Majdnem fél Európa.
Kikeményítet és frissen kivasalt szoknya suhogását halottam a folyosó bal oldali részéről. A fapapucs apró gyors kopogása hallatszott. Ez csak a Julis lehet. Mivel a pad, amelyen ültem körülbelül a folyosó közepén volt, neki is legalább harminc lépést kellett megtennie, hogy mellém érjen. E mellet még harminc várt rá, hogy a bejáratig jusson. Hirtelen a fapapucs dobogása megszűnt. Fülelni kezdtem de nem hallottam semmit.
„Tudom, Júlia nővér, hogy itt van. Nem tud becsapni”- szóltam.
„Mindig itt vagy Viki”- szólalt meg a közelemben. Ez egy kis játék volt közöttünk.- ”Ha a padnak nevet adunk, akkor te leszel a névadója. Mindig, amióta itt vagyok, itt ülsz ebéd előtt.
„A gyomrom pontosabb az óránál. Megérzi, mikor van az ebédidő. Innen tudok leggyorsabban az éterembe érni.”- az utolsó szavakat már a bejárati ajtó felé kellett mondanom, mert a lassú levegőmozgás és a fapapucsok újbóli hangzavara már a jobb oldalról érkeztek hozzám.
Újra megszólalt a csengő.
Végre-gondoltam magamban-már éhen halok...
3.
Azóta több mint egy hónap múlott el. A kedvenc padomon ültem. A folyosó végéről, ahol a lakosztályok voltak Mari kiáltozott.
„Viktor, itt vagy?”
„Igen”- szóltam vissza – „Mi van már megint?”
Ez a kérdés automatikusan feltevődött, amikor Mariról volt szó. Mindig valamit akart, mindig kellett neki valami. Legtöbbször a kazettás magnóval volt gondja. Igaz egy kicsit otromba volt a készülék és ráadásul nehezen lehetett belehelyezni a kazettát. Rendszerint lecsukta a kazetta tartó fedelét, mielőtt még leellenőrizte volna, hogy teljesen beillesztette a kazettát. Az ilyen fegyelmetlenség rendszerint a kazetta repedéséhez vagy a hangszalag gyűrődéséhez vezetett. Mindannyian untuk már ügyetlenkedését. Már bántam is, hogy visszaszóltam neki.
„Júlia nővér Annához küldött. Tudod az az új lány. Állítólag egész nap a szobájában ücsörög. Sehová se megy és senkivel se barátkozik. Gyere velem, hogy meglátogassuk” –szólt végezetül.
Anna Jolánnal volt egy szobában. Amikor az ajtójukhoz értünk, kitapogattam, hogy nyitva van.
4.
„Szia Anna. Itt vagy?”
Senki se válaszolt.
„Mari, te legalább valamennyit látsz. Van valaki a szobában? - fordultam Marihoz.
„Sötét van. Mindent mintha ködön keresztül látnék.” –válaszolt-„Anna...Jolán.. van a szobában valaki?”
Továbbra is csend volt.
„Érdekes, pedig Julcsa azt állította, hogy Anna nem mozdul ki a szobájából. A kötelező órák és a kaja után behúzódik szobájába, és onnan nem mozdul.”- folytatta Mari-„Épp ezért kért meg minket Julis nővér, hogy beszélgessünk, barátkozzunk vele egy kicsit.”
„Nem kell nekem senki. Nem kell, hogy ide jöjjetek.” - szólalt megy egy hang a szoba sarkából.
Ez csakis Anna lehetett. Jolán hangját már jól ismertem.
„Szia, Anna. Én Viktor vagyok. Velem van Mari. Barátkozni jöttünk.
„Kik vagytok ti? Nekem nem kell senki. Nem vagyok kíváncsi a társaságotokra. Számomra ez a helyzet úgyis a véget jelenti...
„Óoo.. várjál csak nem vagy te az egyedüli, aki elveszett a sötétben, feltételezem, mert különben minek is lennél itt.” – Próbálkoztam megkezdeni a beszélgetést, a barátkozást. Az ilyen viselkedés számomra és Mari számára nem volt ismeretlen. Az új lakók többnyire ilyen elveszettnek érzik magukat, amikor elsötétedik a világ előttük.
„Ti, soha se tudtok megérteni. Azaz talán csak akkor, ha „látók” voltatok valamikor, mint én....
„Én talán nem is tudlak teljesen megérteni, mert én soha se voltam „látó”. Mari viszont igen. Ő 18 éves korában veszítte el a látását. Egy daganat az agyán. Műtét. Az élete megmaradt a látása viszont nem. Egyszerű de könyörtelen. Mi történt veled?” - kérdeztem.
„Vérrög a látóideg mellett. Előbb a jobb szememben azután a balban és kész. Teljes sötétség.” – válaszolt zokogva.
„Én 25 éves vagyok. Mari 28. Te hány éves vagy?”
„Az idén decemberben leszek 22”- válaszolt most már valamivel nyugodtabban.
„Tehát Bak. A Bak jegyében születettek okosak, reálisak, és erős önbizalmuk van....
„Vigasztaljatok... csak mondjátok” – újra sírni kezdett – „Lehet, hogy valamikor így is volt. Valamikor, amikor még egyetemista voltam. Művészet történelemre jártam...”
5.
Bizonyos idő eltelte után rájöttem, hogy a folyosón lévő pad, nem is hiányzik annyira. A rádióműsor befejeztével mostanában nem oda jártam. Kellemesebb volt ücsörögni Annával a kávézóban. Minden féléről csevegtünk, de legtöbbet a festészetről. Sokszor olyan fogalmakról is beszélt, amelyek számomra érthetetlenek voltak. A vizuális dolgok nekem ismeretlenek. Tudatomban egészen másképp épült fel a körülöttem lévő világ. Számomra a környezet sokféle hangból és meleg, hideg, érdes, sima, görbülő vagy egyenes, puha vagy kemény felületek léteztek. A legtöbb információt ezeknek a felületeknek a tapintása, a hangja adta számomra. Néha szagló szervem is segített megkülönböztetni az embereket, vagy bizonyos tárgyakat. Az ételnél, italnál fontos szerepet játszott ízlelő szervem.
Tudtam, mikor van Anna közelemben, akkor is, ha nem szólat meg. Gabriele Sabatini egyik jellegzetes illatszerét használta mindig.
Egy alkalommal, Marival bejöttek a stúdióba a műsorom ideje alatt. Ép Rey Charls egyik énekszáma volt műsoron. A hang miatt zajmentesen jöttek be. Érthetetlen volt számomra, hogy épp most tavaszi eperillat csiklandozza az orromat. Meg is kérdeztem Misit az interfonon keresztül.
„Misi, nem volt véletlenül Anna a napokban, a stúdióban.”
„Véletlenül nem volt a napokban, hanem épp most van a stúdioban.”- válaszolt Misi és elnevette magát. -„Engedélyemmel belopakodtak Marival”
6.
A hosszú, délutáni beszélgetéseink alkalmával Anna többször megpróbálta elmagyarázni, szavakkal leírni Rembrandt, Vincent vanGogh, vagy épp Salvadore Dali képeinek a lényegét. Sajnos nem voltunk egyenrangúak. Ő látta ezeket a festményeket és még emlékszik rájuk. Számomra a fény csak apró körökből vagy világosabb pontokból áll, attól függően, hogy hogyan ingadozik a vérnyomás az agyam annak a részében, amely arra volt hivatott, hogy a látószervből érkező értesülést feldolgozza.
Kapucinót ittunk egy nyári délután a kávézóban. Anna váratlanul rákérdezett:
„Udvarolsz valakinek?”
Az ilyen közvetlen kérdés meglepett. Hogy valami módon leplezem ezt a rajtaütést, ami bolondság volt, mert úgy se láthatta az arckifejezésemet, meleg kávém után nyúltam mely egy magas karcsú pohárban volt előttem. Ez a mozdulatom, meglepetésem miatt, sokkal gyorsabb volt a szokásosnál. Újaim a pohárba ütköztek és felborították tőlem ellenkező irányba. Reménytelenül igyekeztem visszatartani a poharat. Egy tompa zörej hallatszott csak, törés nem. A terítő nélküli asztal sima volt. Feltételeztem, hogy Anna nem veszi észre az ügyetlenségemet. Pár percre megnyugodtam, mert nem szólt semmit. Csak valamivel később reagált.
„Viktor, valami meleg lefolyt az ölembe”- szólt nyugtalanul –„Ez nem a te kapucinód volt?”
„Jaj, elnézést... feltételezem, hogy igen. Megsütött a meleg kávé?”- Érdeklődtem, hogy mennyi bajt okoztam.
„Nem, mert szerencsére már nem volt forró. De ezt a nyári szoknyámat mindjárt be kell áztatni hideg vízbe, különben flekkes marad. Így tanított az anyám.”- igyekezett megnyugtatni Anna- „Sajnos a szobámba kell mennem, hogy átöltözzek.”
„Mehetek veled...? Gondolom, ha kell segítség. Az én nadrágom nem lett nedves, legalább is úgy érzem.”
7.
„Ülj le Jolán ágyára. Ö ezen a hétvégén elutazott a szüleihez.” - utasított, amikor a szobájába értünk- „Néha én is hazakívánkozom. Sajnos addig, míg a kiképzés tart nem engednek. Még csak egy hónap és az is kész lesz.”
„Tényleg nagyon sajnálom, hogy ilyen ügyetlen voltam. Csak gondot okoztam neked.”
„Ne aggódj, majd elrendezem a dolgokat. Hanem, még nem válaszoltál a kérdésemre.”
„Melyik kérdésedre?” - igyekeztem megjátszani az ostobát.
„Udvarolsz-e valakinek?...Azt kérdeztem tőled.”
Újra kellemetlenül éreztem magam. Itt nagyon népszerű voltam a rádióműsor miatt. Szórakoztatónak, okosnak, érdekesnek tartottam magam. Társaságban én beszéltem mindig a legtöbbet. Minden témához volt valami hozzászólásom. De hogyan is feleljek erre a kérdésre? Már 25 éves vagyok és még soha se udvaroltam komolyan senkinek. Lényegében szűz voltam. Szabadidőm legnagyobb részét itt az épületben töltöttem. Azok a lányok, akik szintén itt éltek vagy öregek voltak hozzám, vagy már volt szeretőjük. Akik pedig ideglenessen voltak itt, csak addig, míg megtanultak közlekedni és a Braille ábct, a tanfolyam végén rögtön haza mentek szüleikhez. Szégyelltem bevallani az igazat. Jobbnak láttam, hogy igennel válaszoljak.
„Igen. Van egy lány, akinek udvarolok. És te, te hogy állsz a fiúkkal?”
„Többen is udvaroltak. Az egyetemen civakodtak értem. Azt állították, hogy csinos vagyok. Néhányszor még modellként is ültem a festészeti szakon. De most, most már mindenki szétszéledt, amikor megtudták, hogy megvakultam. Azóta utánam senki se érdeklődik. Te vagy az egyedüli barátom.”
Nem volt válaszom erre a tényre. Szerettem volna megvigasztalni, de féltem, bármit is mondok, csak rontani fogok a hangulatán. Úgy tűnt, jobb, ha hallgatok.
„Viki, állj fel. Enged meg, hogy végigtapogassam az arcodat. Én látó voltam. Tapintásommal talán rájövök, hogy nézel ki.”
„Semmi gond”- válaszoltam.
Tulajdonképpen tetszeni kezdett ez az ötlet. Feltételeztem, hogy tapintása simogatássá válik. Anna kezét és finom újait már ismertem. Poharat, papírt és más apróságot már sokszor adtam a kezébe. Ezeket a szívességeket ő is viszonozta. Az ilyesmi megszokott dolog volt közöttünk. Ez nem jelentett semmi különlegességet.
Felálltam és elindultam abba az irányba, ahol feltételeztem, hogy ő állt. Valószínűleg Anna is ugyanezt tette. Erre nem számítottam. Bármennyire is óvatos voltam összeütköztünk.
„Elnézést”- szabadkoztam- „Nem is feltételeztem, hogy ilyen közel vagy”
„Bocsáss meg. „ – szolt egész közelről –„Nagy esély volt arra, hogy ez megtörténik. Egyikünknek maradnia kellett, volna. Ha mind a ketten mozgunk nagyobb a valószínűsége az összeütközésnek.”
Az idő alatt még ezeket a mondatokat hallottam, kezeim a testem mellett lengtek. Önkéntelenül, bal kezem tenyere hozzáért a meztelen testhez. Annának meleg bársonyos bőre volt. Tenyerem állásából ítélve egyik combja lehetett. Se, ő se én nem szóltunk egy szót sem. Anna így megtudta kezeim helyzetét, átfogta csuklóimat, és kezeimet elmozdította testünktől. Ennek a műveletének a tudatába csak később jutottam. Gondolataim inkább azzal voltak elfoglalva, hogy szoknya nélkül van. Feltételeztem, hogy a maszatos szoknyáját levette, de helyette nem vett föl másikat. Csak nagyon sokkal később lett előttem világos, hogy miért tette ezt. Ha a véletlen összeütközés nem történik meg, számomra ez a tény teljesen jelentéktelen maradt volna. De testi érintkezésünk, mely elárulta, hogy Anna részben meztelen, nagyon felizgatott.
Sehogy se értettem meg, hogy ez a tette, velem kapcsolatos. Igaz, meleg volt és fülledt volt a levegő a szobában. Azt is feltételeztem, hogy nem találta meg mindjárt a másik szoknyáját. Nem is fáradozott rajta. Egyedül Júlia nővér volt a látók közül az épületben. Ő ilyenkor a nővérszobában valamelyik spanyol sorozatot nézte a tévén.
Ujjai lassú tapintását éreztem homlokomon.
„Ez a homlokod, ugye? - fedezte fel.
„Igen...” állapítottam meg és kicsit felhúztam a szemöldökeimet.
„Ne..Az előbb nem éreztem, hogy ráncos volna a homlokod. Ha összehúzod, öregebbnek képzellek el.” - mondta. Arca valószínűleg nagyon közel volt hozzám, mert éreztem a leheletét. Kellemes csokoládé és kávé illata volt. Valamivel érdesebb ujjai, talán a hüvelyk ujjai most a szemöldökeimen sétáltak. Útjukon, az orrom tövétől az arcom széléig simultak.
„Milyen sűrű a szemöldököd. Néhány szőröcskét a szemeid üregében is éreztem. Arcod közepén szélesek vége felé hirtelen eltűnnek. Nem vékonyulnak, ki mint másoknál.” - írta le azt, amit ujjai felfedeztek. Ujjai ez idő alatt arcom felső részét fürkészték. Pár perccel később ugyanezeket az ujjakat a hajamban éreztem, majd a füleimet tapogatták. Lassan lehúzódtak az ajkaimra.
„Nem vagyok elviselhetetlen? - kérdezte gyengéden.
„Nem..nem..Csak folytasd...”
Közben olyan feszült voltam, hogy ezek a szavak alig jöttek ki a számom. A rendszertelen lélegzetvétel miatt felgyorsult a szívverésem. Tudtam, hogy a mellkasomban van de most a torkomban, éreztem a lüktetését. Arcomat elöntötte a meleg hullám. Éreztem, hogy nemsokára izzadni fogok.
Tapintása által tudomást szereztem arról, hogy ajkaim nem egyformán szélesek. A felső keskenyebb, mint az alsó. Magam soha se tapogattam ki ilyen, részeltessen. Lényegében nem is érdekelt. Számomra is hasznos volt ez a letapogatás, mert jobban megismerhettem saját magamat.
Éreztem, hogy izzadni kezdek. Az apró „gyöngyszemeket” először a homlokomon, majd a fülem mögött kezdtem érezni. Végül egy keskeny patakocska kezdett folydogálni az arcomon. Ez az érzés elég volt arra, hogy hirtelen elkapjam a kezeit, és szorítással leállítsam további kutatásukat.
„Gondolom, elég lesz..” - mondtam. Nem szerettem volna, ha észre veszi izzadásomat. Számomra ez az egész kellemetlené vált. Engedelmeskedett. Még mindig tartván kezeit lassan lefelé irányítottam testünk között. Ez a művelet alatt véletlen folytán megérintettem két domborulatát az ingjén keresztül. Megrémültem. Nem tudtam mi lesz ennek a folytatása. Hisz Anna csak egy ingben áll előttem.
„Enged el magad. Miért vagy ennyire feszült? Megsértettelek valamivel?” - nyugtatott Anna.
„Nem te vagy az oka..Csak kellemetlenül érzem magam.” - feleltem és gyöngéden ellöktem magamtól.
„Fölöslegesen félsz. Az, amit megéreztem ujjaimmal, csak bizonyítják, hogy szép, kellemes vagy..”
„Ne haragudj... de mennem kell..” - hebegtem.
„Hát jó...ahogy gondolod” –válaszolt-„De remélem azért vacsorázni, jössz. Szeretnék hallani valamit a lányról, akinek udvarolsz”
8.
Több hónappal később, szokásos rádióműsoromat a következő szavakkal kezdtem:
„Kedves hallgatóim továbbra is Viktor van önökkel. Ez alkalommal egy rövid történetet szeretnék elmesélni. A mese egy szép, okos és türelmes lányról, akit Annának hívnak és egy buta fiúról, szól. A történetet néha zenei betétekkel szakítom meg, ahogyan már megszoktuk.”
És természetesen elmondtam az egész esetet, ami velem és Annával történt.
9.
Mint minden áldott nap, a rádióműsor után, ott ültem a fapadon, a folyosón. „Tizenegy óra van” jelzett a karórám.
Sajnos még legalább egy vagy egy és fél óra múlva lesz az ebéd, gondoltam magamban. Ma sem történt semmi olyan, ami megzavarta volna mindennapi egyhangú életemet. A folyosót, szobáinkat és persze minden más teret az épületben már nagyon jól ismertem. Nem is csoda, hiszen itt lakom már huszonöt éve, majdnem születésem óta.
Gondolataimból a bejárati ajtó csöngője riasztott fel. A visszhangos csengés a folyosó jobb végéről jött. Jellegzetes hangszínéről és az irányáról tudtam, hogy valaki bejön az intézetbe. A bejárat tőlem 32 lépésre volt a folyosó végén. Viszonylagosan közel, ha a távolságot a legközelebbi busz állomáshoz mérnénk. Az 380 és 400 lépés távolságra van a bejárattól. Egy ismerős hangot halottam:
„Anna vagyok. Viktort keresem...”
Németh Árpád
|
Ideje: Augusztus 16, hétfő, 20:32:07 - Nemar
|
|
| |
|
| "Anna" | Belépés/Regisztráció | 2 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: Anna (Pontok: 1)
LunaPiena Ideje: Augusztus 30, hétfő, 09:40:00
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | Megdöbbentő és katartikus. Mennyire nem figyelünk oda másokra, pedig mennyit jelent néha egy hang.... |
Re: Anna (Pontok: 1)
Nemar Ideje: Augusztus 31, kedd, 17:41:29
(Adatok | Üzenet küldése) | | Kösz, hogy elolvastál. Igazad van. Sokan amikor beszélnek velem még felém se mernek nézni. Mindik a kisérőhöz szólnak. Igy kicsik maradunk még akkor is ha nagyobra vágyunk |
]
|
|
|
|
|
|
