| Küzdőtér |
|
|
|
 |
Próza: Egy vak naplójából |
|
Egy vak naplójából:
Félhomály keletkezett miután, legördült a függöny. Csak a köralakú reflektorfények világították meg a vörös, bársonyos stórt. Tapsvihar keletkezett.
Tapintások a sötétben
Félhomály keletkezett miután, legördült a függöny. Csak a köralku reflektorfények világították meg a vörös, bársonyos stórt. Tapsvihar keletkezett. A kezdetben ritmus nélkül hangzott a tetszésnyilvánítás, majd később, az egész nézőtérről egy ritmikus dörgő taps hallatszott. Felgördült a függöny. Minden szereplő előjött a színpad mélyéből és a közönség elé állt. Mélyen meghajoltak és egy rövid ideig élvezték a nézők örömét majd hátrafelé sétálva visszavonultak a stilizált kripta hátsó falához. Rövid időn belül a színészek közül előlépett Anna. Ő játszotta Júliát. Tetszetős mozdulatokkal a szintér elejére sietett. Mélyen meghajolt a közönség előtt. Egy fiatalka kislány előjött a nézőtér oldaláról és egy nagy kosár rózsát tett eléje. Anna még egyszer meghajolt és az elismerést jelentő virágokkal a háttérbe vonult. A felzúgó tapsorkán hallatára az egész színészi gárda újra a közönség elé állt és mélyen meghajolt. Így igyekezték meghálálni a nézők legkedvesebb ajándékát, a tapsot. Mivel még ezzel se gyengült a taps, a színészek maguk közé invitálták a darab rendezőjét is. A fiatalnak tűnő, lezseren öltözködő rendező arcán látszott az öröm és az elégedettség. Ez teljesen érthető volt, hiszen sok idő után, majd tíz év elteltével, kapta meg ezt az első lehetőséget a darab elkészítésére. Bár már rég befejezte a színművészeti főiskolát, a sok rendező között, csak ilyen sokára került rá a sor. A közönség meghálálta kemény munkáját. Úgy lépett a színtér elejére, hogy jobb kezével Annát, (Júliát), baloldalról pedig (Rómeót), Nándort vezette.
A produkció nem volt eredeti Shakespeare. Az ötlet és a téma, hű maradt a tragédiához. Az írónak nem kellett forognia a sírjában. A drámai mesét ilyen módon is el lehetett játszani.
„Ugye, mondtam neked” – hangzottak el Anna szavai, amikor Lacit meglátta a tükörben. Kopogás nélkül jött be az öltözőbe. Anna épp vetkőzött. Fején keresztül szabadult meg a nehéz, hosszú középkori, Júlia jelmeztől. Csak az alsóneműjében és egy vastag kötött zokniban maradt. Anna soha sem viselt melltartót.
„Mondtam neked, ugye, hogy én tudom eljátszani Júliát a legjobban.” – ezekkel a szavakkal Laci felé indult. Átkarolta Laci vállát és tüzesen szájon csókolta.
„Örülök, hogy mégis bíztál bennem.” – mondta két szenvedélyes csók között.
A csók Lacinak is jól esett. Az előadás teljes sikert aratott. Látni lehetett ezt a közönségen is. Állva tapsoltak az egész társulatnak. A siker egy részét Annának is köszönheti. Ezért, viszonozta a heves csókot.
Keblén érezte Anna tömör melleit. Melegség öntötte el, nem haragudott, sőt kellemes érzés volt számára, hisz ismerte már az egész testét.
„Köszönöm a rózsákat.” - jegyezte meg a végén Anna - „Viktornak majd azt mondom, hogy egy ismeretlen rajongótól kaptam.”
*
Éjfél után érkeztem haza a terepről. Anna már aludt. A bemutató valószínűleg kimerítette. Feltételeztem, hogy jól sikerült. Sajnáltam, hogy nem lehettem ott. A riport, számításom szerint, még a legrosszabb esetben is, délutánra kész kellett volna, hogy legyen. Ami a munkát illeti, az kész is lett. Csak, a községi elnök, az a kövér fölfuvalkodott szamár, estebédre hívott meg bennünket. Az ilyen kedveskedés a munkánkhoz tartozott. Nagyon fontosnak tartotta, legalább is úgy tűnt nekem, hogy e kis városka polgárai meglássák kinek a társaságában, van. Nem utolsó sorban, nagyon hízelgően viselkedett Eszter iránt, aki jelenleg a legfelkapottabb fiatal újságíró volt az országban. Mi, a forgatócsoport tagjai már megszoktuk őt. Közös munkánk közben nőtt a népszerűsége. Számunkra ugyan olyan volt mind a többi kiváló, okos és szép riporter. A tévén kívülieknek persze ő jelentette a közkedvelt tévé sztárt.
Többször is felálltunk már az asztal mellől, indulásra készen. A polgármester ilyen esetben újra és újra odahívta a pincért és rendelt valamit. Eszter társasága nagy örömet szerzett a számára. A végén, mint, ahogy az rendszerint, meg szokott történni, berúgott. Amikor már undorítóan hízelegni kezdett Eszternek, otthagytuk.
Sajnos, sokat időztünk a vendéglőben. Különben nagyon ritkán történt meg ilyesmi velünk, de most így sikerült. Anna ismerte a munkámat. Tudta mennyire nem-előrelátható a munka vége. Ennek ellenére, most, nagyon bántott, hogy elkéstem. Nem fog haragudni, reméltem. Különben is őt nehéz volt megharagítani. Mindig mosolygott és jókedvű volt. Többek között emiatt is nagyon szerettem. Mégis lelkiismeret furdalásom volt, hisz ebben az előadásban kapta meg először a főszerepet. Biztosra vettem, hogy lesz még repríz...
Hétfő délelőtt volt. Anna még aludt, amikor munkára indultam.
„Viktor! Megérkezett a fizetés” – kiáltott a szerkesztőség titkárnője, amikor elhaladtam a hivatala előtt. Az irodaajtó mindig ki volt nyitva. Nagy élvezettel, kíváncsisággal kísérte mi történik a folyóson. Így látott meg engem is.
„Mindjárt jövök, csak leadom a videokamerát a raktárba.” – szóltam neki, azzal, hogy csak lelassítottam lépteimet. Tudtam, hogy a fizetés, csak egy üres számítógéppel írt boríték volt. A pénzt a bankban kellett felvenni ez a boríték alapján. Az én bankom a központban volt.
A bank közelében találtam egy parkoló helyet. Szerencsémre, a pénztár előtt, nem volt sor. Az egész havi bért könnyen felvettem. A pénz egy részét a nyaralási részlet befizetésére szántam. Annával úgy terveztük, hogy az idén tengerre megyünk nyaralni. Az utazási iroda, amellyel szerződést kötöttem tíz havi részletre, a lakásunk és a bank között volt. Igaz, hogy nem volt, messze de ha gyalog indulok oda, akkor vissza kell jönnöm a kocsiért. Ezért úgy döntöttem, hogy egyszerűbb, ha kocsival megyek.
A sugárúti útkereszteződésen jobbra kellett fordulnom. Amikor a jelzőlámpa zöldre kapcsolt, megvártam, hogy a szembe jövő gépkocsik elhaladjanak. Az egyik jármű, úgy tűnt, hogy Audi volt, jócskán lemaradt a sorból. Úgy mértem fel, hogy ha sietek, áthaladhatok az útkereteződésen, míg az odaér. Ezért ráléptem a gázpedálra...
Abban a pillanatban minden elsötétült előttem. Még jól hallottam az autók morajlását és a városi zajt, de látni, nem láttam semmit. Mintha valami fény nélküli alagútba kerültem volna. Szemeim előtt csak feketeség volt. A hangzavarban tisztán hallottam az autógumik csikorgását, amely után egy erős ütés következett. Előbb a fejemet ütöttem a szélvédő üvegbe, azután pedig a kormánykerék az üléshez szorított.
Az egész mindössze pár másodperc alatt történt. Miután visszatért a látásom, rádöbbentem, hogy közlekedési szerencsétlenséget idéztem elő. Az elsőbbséget élvező Audi nekem rohant. Az ottrekedt járókelők segítségemre siettek. Köztük volt egy, 20-25 év körüli fiatalember is. Az ért hozzám elsőnek és segített kimászni az összeroncsolt gépjárműből. Még csodálkoztam is rajta. Kicsit furcsán, rongyosan, szegényesen volt felöltözve. Míg azon törtem a fejemet, hogy az ilyenektől várná el az ember legkevésbé a segítséget, lassan elvesztettem az eszméletemet...
Egy betegágyon feküdtem, amikor felébredtem, úgy, mint a filmekben. Körülöttem láthatók voltak mindazok a felszerelések, amelyek a szervezetem működését kisérték. Környezetem számára az ébredésem nem volt észrevétlen. Egy rendőr és egy nővér lépett be a szobába.
„Az iratok révén, amelyeket magánál találtunk, Viktornak hívják...” - szólt hozzám a rendőr aggódva.
„Igen..” – válaszoltam gyorsan nem is várva meg, hogy befejezze a mondanivalóját.
„Miért állt le az útkereszteződés közepén, amikor könnyen kijuthatott volna belőle?” – folytatta a rendőr.
„Erre nem is emlékszem. Az egyik pillanatban minden elsötétült előttem. Valószínűleg, akkor fékezhettem le ijedtemben. De sajnos erre se emlékszem.” – válaszoltam.
E mondat végén, megint elsötétedett előttem a világ. Minden úgy történt, mint az autóban. Ez esetben is halottam a körülöttem lévő hangokat. A rendőr dünnyögése a körülöttem lévő gépek zümmögésével keveredett. Igyekeztem nyugodt maradni és megérteni azt, ami velem történik. Függetlenül attól, hogy minden sötét volt előttem, két dolog azért világos lett. Az egyik az volt, hogy begurultam az autóval az útkereszteződésbe és balra szerettem volna kanyarodni. Most már arra is emlékezni kezdtem, hogy ekkor sötétedett el előttem minden, mint ahogyan most is. A következő, amire emlékeztem, az volt, hogy egy rosszul öltözött fiatalember segített kimászni az összeroncsolt gépkocsiból. Ezek a dolgok benyomásszerűen futottak végig agyamon az idő alatt, míg minden sötét volt előttem. Az a helyzet, hogy a kórházban feküdtem és a rendőrség is vádolt valami miatt, nem aggasztott annyira, mint az, hogy vakká lettem. Ez a tudat szörnyű lett számomra.
Rövid időn belül megint minden rendben volt velem. Újra láttam. A rendőrt, a nővért, a gépeket és körülöttem az egész szobát. Ez a vakság, valószínűleg a nagy megrázkódtatástól történt. Ennek, az összeütközés az oka. Szóltam a nővérnek.
„Kérem, hívja az orvost. Megint egy ideig vak voltam.”
„Ne aggódjon. Még nem heverte ki teljesen a sokkot. Az orvos mindent megtett az érdekében, amikor behozták. Idővel minden rendben lesz. Meglátja.” – nyugtatott a nővér és a rendőr felé fordult. - „Hagyja nyugodni a beteget. Majd kihallgathatja, ha felépül.”
„Majd ha kikerül a kórházból, sok mindenre választ kell adnia a bíróságon” – szólt felém a rendőr – „Ajánlom, hogy jó ügyvédet találjon.”
„De miért? Hisz az az Audi rohant belém” – igyekeztem tisztázni magam.
A rendőr már többet nem is figyelt rám. Csak ment kifelé és magában dünnyögött: Minek fékezett? A helyszínen lévők is csodálkoztak. Hisz azt állítják, hogy nyugodtan kijuthatott volna a kereszteződésből.
Az ápoló nővér még maradt a szobában. Leellenőrizte a műszerek működését. Az EKG kijelző képernyőjén tisztán lehetett látni, hogy a szívem ritmusa nem egyenlő.
„Mi lett a másik gépkocsi vezetőjével?” – érdeklődtem, miután a rendőr már kiment.
„Az Audi-ban egy idősebb hölgy volt. Szerencsére neki nem történt semmi komolyabb baja. Megúszta az egészet, egy pár karcolással.” – Válaszolt – „Próbáljon aludni egy kicsit. A feleségét értesítettük. Hamarosan meg fog érkezni.”
Nemsokára, miután a nővér elhagyta a betegszobát, a folyosón kicsit felgyorsult határozott, lépteket halottam. Nem voltak kétségeim. Hisz kitűnően ismertem lépteit. Anna volt. Megmeredt nyakam miatt, lassan fájdalmasan az ajtó felé fordítottam a fejem. Az egyik fehér, vékony selyem, ingjében jelent meg. A keskeny, diszkrét vörös mintázat a blúzán még elegánsabbá tette megjelenését. Ismertem ezt a blúzát. Tőlem kapta, amikor még Barcelonában forgattam a Tudósítóink jelentik c. dokumentum műsort. Ott vettem neki. A selyem felsőrész olyan vékony kínai selyemből lett megvarrva, hogy alatta a mellei kirajzolódtak. Melltartót soha se hordott. Világos bőrű arcán mindig végtelen mosoly rejlett. Most is arckifejezése, kedves volt. Nevetett, még a legnehezebb pillanatokban is. Sokszor így lelkesített. Hosszú szőke haját oldalról hátracsatolta úgy, hogy kilátszottak a fülei. A két legalsó gombot nem kapcsolta be a blúzán, valószínűleg siettében. Ezt úgy vettem észre, hogy amikor berobogott, a légmozgás felkapta a selyemblúz alsó részét és félrerepítette. Így, kikandikált a köldöke.
Nadrágját nem sikerült megtekintenem ilyen részeltessen, mert gyors léptekkel az ágyamhoz sietett. Az összes ruházatát ismertem, de most elkerülte a figyelmemet, mert mosolygó arcára összpontosítottam. Úgy tett, mintha nem aggódna miattam, legalább is én nem vettem észre.
„Ne fáradj. Mindent tudok. A rendőr elmondta az egész, esetet. Az orvos azt állítja, hogy nincs belső vérzésed. Csonttörést se észleltek. Az ütés, jobb oldalról érkezett, így a melletted lévő ülés tompította azt. Pár napon belül, hazajöhetsz. Meglátod.” – beszélt egy folytában, nem adván lehetőséget, hogy bármit is kérdezzek. Amikor végre szóhoz jutottam panaszkodni kezdtem.
„Ez mind szép és jó Anna, de nekem időnkénti vakulásom van. Ezt senki se hiszi el nekem.”
„Mindent meg lehet magyarázni. Az ütközés miatti rémület is okozhatja.” – csillapítgatott hajamat és arcomat simogatva.
„Nagyon sajnálom, hogy nem érkeztem vissza a bemutatóra. A polgármester feltartóztatott bennünket. Még nem is beszéltünk róla. Hogy sikerült?” - változtattam témát.
„Mit gondoltál? Laci mérte a vastaps hosszát. Több mint húsz percet tartott. – újságolta nagy örömmel.
„Emlékszem, hogy Lacinak bizonyos kételye volt színészi képességeid iránt. A siker után megnyugodott?
„Nagyon is elégedett velem” – mesélte Anna, miközben tekintette az EKG képernyőjére fordult.
„Ennek külön örülök. Szerintem nagy karrier áll előtted. Továbbra is sajnálom, hogy nem lehettem ott tegnap.” - szóltam bocsánatkérően.
„Nem lényeges. Ebben a pillanatban te fontosabb vagy nekem.”
„Nem is tudom, mit mondjak. Mindenem fáj. Mintha lehengereltek volna. De azt kibírom. Az ideiglenes vakság izgat még mindig.”
„Meglátod. Mindennek van logikus magyarázata. Az a lényeg, hogy semmilyen komolyabb sérülésed nincs. Ami pedig az anyagi károkat illeti, majd valahogy kifizetjük. Az idén, úgy se mehetnénk a tengerre. A sós víz csípné a friss sebeidet.” – csevegett velem – „Ezen kívül, Laci szerint, néhány részletet még helyreigazítani kell az előadásban. Ez valószínűleg még néhány próbát jelenthet.”
Amikor a nyaralást és a károkat említette, eszembe jutottak a személyes tárgyaim és öltözékem. Tudni illik az ágyban, egy kórházi hálóingben feküdtem.
„Megtudtad, hogy hol vannak a tárgyaim?” – kérdeztem
„Igen. Mielőtt hozzád jöttem, egy műanyag zsákot vettem át. Abban vannak a ruháid. A személyi okmányok és a hajtási engedély egy rendőrnél maradt. Azt állította, hogy a jegyzőkönyv miatt kell neki. A karikagyűrűdet és a nyakláncodat szintén átvetten és aláírtam az elismervényt...
„És a pénztárcám?” - szakítottam félbe nyugtalanul a mondanivalóját. – „Az is megvan?”
„Épp érdeklődni akartam nálad, utána, mert az nem volt sehol. Nem maradt véletlenül a szerkesztőségben, vagy a kocsiban?”
„Biztos nem, hisz a bankból jöttem, amikor ez a szerencsétlenség történt velem. Határozottan tudom, hogy nálam volt.”
„A korházi osztályon, csak azt adták, amit mondtam.” –bizonygatta Anna, és folytatta – „Lehet, hogy kiesett a zsebedből, amikor neked rohant az a másik kocsi. Biztos meglesz majd. Különben intézkedtem, hogy az autónkat elszállítsák a parkolóra.
„A fiatalember. Az a hippi, az, vihette el tőlem, amikor olyan készségesen segített.”
A bírósági tárgyaláson igyekeztem meggyőzni a bírónőt, hogy az egész szerencsétlenséget a pillanatnyi vakságom idézte elő. Nem hitt nekem. Kérésemre egy szemorvos is véleményezett. Állítása szerint a látószervemen ne talált semmi olyan rendellenességet, amely az átmeneti vakságot bizonyíthatná. Azt a feltételezést, hogy ez az ideglenes vakság valamilyen különleges lelkiállapot miatt történt meg, nem zárta ki. De, hogy az épp akkor történt, amikor balra kanyarodtam az útkereszteződésben, azt nem állíthatta. Szerencsémre mivel egyikünk sem sérült meg súlyosan, egyszerű kihágási eljárást folytattak ellenem. A pénzbírság mellet a kárpótlásra is köteleztek.
Több mint egy évig tartott, mire sikerült kifizetnünk a biztosító vállalatnak a kártérítési ősszeget, amelyet az Audi tulajdonosa igényelt. Minden hónapban levonták a fizetésem és Anna fizetésének egy harmadát. A mi autónkért a roncstelepen, csak egy szimbolikus összeget kaptunk.
Ez idő alatt Anna, mindig több és több időt töltött a próbákon. Új előadásra készültek. Számomra ez elfogadhatónak tűnt, mert megint főszerephez jutott. A múltkori nagy siker után, Lacinak az az ötlete támadt, hogy egy drámai trilógiát készítsen Shakespeare műveiből. A Rómeó és Júlia után, António és Kleopátra következett. A harmadik előadásról még nem döntöttek. Több lehetőség állt rendelkezésükre.
Sokáig semmi jele nem volt annak, hogy megint pillanatnyi vakságban szenvedek. Már nekem is úgy tűnt, hogy az egész valami különleges lelki felindultság miatt történhetett. Annával újra visszazökkentünk régi kerékvágásba. Kifizettük az adóságainkat és újra egy nyaraláson törtük a fejünket.
Filmet néztem az egyik ritkább vasárnapok egyikén, amikor Anna otthon volt, ő szöveget tanult. Az utolsó Mohikánt (Last of the Mohicans) mutatták be. A film az ismert amerikai író James Fenimore Cooper novellája alapján készült. A filmet 1992 benn forgatták. Rendezője Michael Mann, zeneszerzője pedig Trevor Jones volt. Azért írom le ilyen, részeltessen, mert kiváló filmről van szó. A zenéje megragadó. Egyes jelenetek művészi, eddig nem látott megoldásokkal rendelkeznek. Egy szóval nagyon élveztem.
Amikor befejeződött, megkértem Annát, hogy főzzön egy kávét. El szerettem volna mesélni neki a film egyes részleteit.
„Várj egy kicsit, csak a szöveg végéhez érjek.” – szólt izgatottan.
Tudtam, hogy az előadás most az író eredeti szöveg stílusában készül. A mondatok felépítése versszerű. Ezért kicsit nehezebben ment a tanulása, mint máskor. Emiatt türelmes voltam vele szemben.
A kávéivás közben lelkesen meséltem neki a jeleneteket. Az egyik pillanatban megint megvakultam.
„Anna!” – kiáltottam fel ijedtemben – „Megint nem látok semmit.”
„Tulajdon képen mi történt. Felizgattad magad. Talán a film miatt. Meglátod, ha megnyugszol keresztül megy rajtad.” –igyekezett megnyugtatni.
„Feltételezem, hogy megint látni fogok. Így történt ez, amikor a kórházban voltam. Csak néhány perc, és megint látni fogok.” – csillapítottam saját magamat.
„Gondolod, hogy orvost kell, hívnunk?” – kérdezte Anna.
„Talán nem. Vasárnap van. Mindenütt csak ügyeletes orvosok vannak. Haragudni fognak, ha megint csak valami csekélységről van szó.”
De sajnos, a látásom nem tért vissza, még egy óra múlva sem. Gondba estünk. Nem tudtunk dönteni, hogy Anna vezessen-e a kórházba, vagy hívjuk a mentőket.
Anna állandóan érdeklődőt, hogy látok-e újra. Sajnos mindig tagadó választ kellett adnom.
„Ha holnap reggelig nem tér vissza a látásom, kórházba megyünk.” - szóltam határozottan.
Másnap reggel hangokra ébredtem. Továbbra is teljes sötétség volt körülöttem. Ez a tény, komoly gondba ejtett. Többet nincs mit várni, be kell mennem a kórházba.
A szemészeti klinikán egy szakorvos kezeibe kerültem. Meghallgatott és átnézte a szemeimet. Több, különféle műszer elé is vezetett. A vakvezetésben már tapasztalata volt. Kézen fogva jártunk egyik helyről a másikra.
„Semmi olyat nem látok, ami arra utalna, hogy a szem, vagy a szemideg meg sérült volna. A szemei teljesen rendben vannak” – jelentette ki a vizsgálatok végén.
„Ha ez így van, akkor miért nem látok? - kérdeztem kétségbeesve.
„Valami oka lehet a dolognak. Ki kell vizsgálni.” – előbb felém szólt, majd Annához fordult –„Bent kell maradnia pár napig a klinikán.”
Minden lehető vizsgálaton átestem. A leletek egytől egyig negatívak voltak. Ennek nem örültem túlságosan, mert a látásom még mindig nem tért vissza. A végére hagyták az agy felvételezését. A betegek tomográfiának az orvosok pedig analitikus radiográfiának nevezik.
Amikor a vizsgálat véget ért, átnézték a felvételeket. Megállapították, hogy az agynak azon a részén, ahol a látási idegek csatlakoznak egy kinövés, van. Nem kellett, volna, hogy ott legyen, de ott volt. Egy egyszerű kinövésről beszéltek elkerülve a tumor a daganat szót. Addig, míg teljesen kicsi volt, időleges vakságot okozott. Most, hogy megnőtt jobban nyomja azt az agyrészt, amely a látást szolgálja, így teljes vakság keletkezett.
A szemészetről átkerültem az onkológiára. Ott az orvosi konzílium megállapította, hogy bizonyos kockázattal meg lehet műteni. Nemsokára haza engedtek. Ki kell várni a kedvező pillanatot a műtétre.
Az első napokban nehezen találtam föl magamat otthon. A bútorok elhelyezését ismertem. A tárgyakat is. Szerencsére, Anna nem mozdított el semmit a vizsgálataim ideje alatt, így tudtam, mi hol van. A sötét egyedüllétet viseltem a legnehezebben. Anna sokat nem volt otthon. De amikor otthon volt, a próbák vagy az előadások után, kedves, kellemes hangja megnyugtatóan hatott rám. Beszélgetésünk közben, gondolataimban megjelent, mindig mosolygó arca, szőke, hosszú haja és arányos teste. Soha se engedte, hogy észre vegyem mennyi gondot, okozhatok neki így, vakon. Mindig úgy tett mintha nem történt volna semmi.
Délután és este, rendszerint egyedül maradtam. Az előadások miatt, sokszor nagyon későn érkezett haza. Ilyenkor nem tudtam megvárni. Elaludtam. De míg várakoztam, esténként a szófán pihentem és a rádiót hallgattam. Ilyenkor, gondolataim a múltba suhantak. Előjöttek iskolás napjaim. Az utazások a világvárosokba, amelyekben munkámból kifolyólag jártam-. Az első találkozásom Annával. Mint mindig, akkor is szellemes, jókedvű volt. Egy előadásról készítettünk felvételt, amelyben neki mellékszerepe volt. Annyira szórakoztató és víg kedélyű volt velem szemben is, hogy összeszedtem a bátorságomat és meghívtam egy kávéra. Így kezdődött. Azokban a pillanatokban, amikor együtt voltunk sokat megtudtam róla. Alkotó és kutató lélek volt. Felderítő képessége túlhaladott mindenkit. Mindig örömmel tudakozódott az új iránt. Erőteljesen, mutatta ki ezt a tehetségét, amikor nászúton voltunk. Anna fedezte fel a szlovéniai Alpokban azt a nyugodt, festői tájat, ahol voltunk. Bovectől feljebb, a Soča folyó partján egy kis erdei hotelban laktunk. Az egész környéken nem lakott senki. A hotel is inkább vadászlaknak felelt volna meg, mint nyaralónak.
Naponta jártuk az erdőt és a folyó partját. Mindig talált valami érdekeset. Soha se hagyta el a felderítési szándék, akár milyen fáradtak voltunk. Még a rossz idő se tartotta, vissza ettől az elhatározásától. Mindig szerette az újat, az ismeretlent. Soha se ellenkeztem ez a kívánsága ellen. Hisz láttam rajta, hogy új élményt nyújt számára.
Az ilyen kutatási vágy még akkor se csökkent, amikor fáradtan a hotelszobánkba értünk. Az ágyban elalvás előtt folytatta felderítő munkáját. Míg feküdtünk egymás mellett, puha párnás újaival kutatóútra indult a testemen. Ez a nyomozás idővel nekem is kedvemre lett. Én is kutatni kezdtem. Az ilyen szokás azzal végződött, hogy megismertem testének minden legapróbb részét. Később az egész nyomozás játékká alakult. Most már nem is emlékszem pontosan mikor kezdődött, de tudom, hogy a szobában félhomály volt. Szerettük látni is azokat a testrészeket, amelyeket tapintottunk.
Egy alkalommal áramszünet állt be. A háló teljes sötétségbe merült. A becsukott spaletták a legkevesebb fényt is visszatartották. Tovább játszottunk. Amikor megérintette egyik testrészemet el, kellett találnia melyik az. Néha nagyon is könnyű volt. Néha többször is találgatta mivel a kar, vagy a comb bőr és forma kis felületen nem igen különbözik.
Ez a játék megtetszett mindkettőnknek. Otthon is játszottuk. Mivel ott soha sem lehetett teljes sötétséget teremteni, úgy döntöttünk, hogy a kutatónak bekötjük a szemét.
Függetlenül az én egészségi állapotomtól Anna továbbra is, szilárd elszántsággal szerette folytatni a fürkészést. A különbség csak abban volt, hogy nekem nem kellett bekötni a szemeimet.
*
Anna felült az ágyban. Lassan letette lábait a puha szőnyegre. Felkelt és a fürdőszoba felé indult. Teljesen meztelen volt. A zuhanyozó alatt vigyázott, hogy a haját ne érje víz. Rózsaszínű fürdőköpenye a megszokott helyen volt. Felvette vizes testére és visszatért a hálószobába. Laci még mindig feküdt az ágyon.
„Hova mész. Maradj még egy kicsit. Viktor már úgy is alszik.” – szólt nyájasan, felkönyökölve.
„Beszélnünk kell egymással.” – szólt hozzá Anna miközben öltözött.
„Igen. Én is már rég gondolkozom róla. Most kiváló alkalmad van, hogy otthagyd. Nem gondolod talán, hogy egész életedet egy vaksival töltöd el.” - figyelt Annára szertelenül, míg az öltözködött. A végén az ágy szélére ült és elkapta Anna jobb kezét. Maga felé rántotta.
„Laci, ne érj hozzám. Tudod magad is, hogy ez nem mehet tovább. Mennem kell és meg kell mondanom, hogy közöttünk az ilyesminek vége.” – idegesen válaszolt Anna. – „Többet nem jövök hozzád.”
„Hogy gondolod ezt. Talán nem volt szép neked, velem. Ezek után még szebb lehetne.” – nézett Annára Laci hitetlenül.
„Nem Laci. Ez, ami közöttünk volt az csak tiszta szeksz. Neked csak ez kellett. Nekem pedig a főszerep. Mindketten megkaptuk azt, amit kívántunk. Ahhoz, hogy együtt éljünk, ahhoz szerelem kell. Az én szerelmem pedig otthon van, az csak Viktor.”
„Te, teljesen megőrültél. Gondolod, hogy ezek után megadom neked a főszerepeket.” – kezdett kiabálni Laci dühösen.
„Nekem már megvan a főszerepem. Azt senki se tudja elvenni tőlem. Életem végéig játszani fogom, Viktorral. Rájöttem, hogy számomra ő épp olyan fontos, mint amennyire én kellek neki.” – fejezte be Anna és hátat fordított Lacinak.
|
Ideje: Augusztus 17, kedd, 19:49:30 - Nemar
|
|
| |
|
| "Egy vak naplójából" | Belépés/Regisztráció | 4 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: Egy vak naplójából (Pontok: 1)
agnes Ideje: Augusztus 27, péntek, 21:58:07
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | A levegőt is visszatartottam sokszor, mert bünnek éreztem a saját sohajom hallani közben.
A Történeted nagyon életszagu, és rendkivüli
módon megköti az ember figyelmét. Nem hallottam és nem érzékeltem a környezetet mig olvastalak!
Igazi irodalmi élmény volt számomra.
Köszönöm neked!
Üdvözlettel ágnes |
Re: Egy vak naplójából (Pontok: 1)
Nemar Ideje: Augusztus 31, kedd, 19:54:45
(Adatok | Üzenet küldése) | | Kösz ágnes. Mi majd E-mailon találkozunk. |
]
|
|
|
|
|
Re: Egy vak naplójából (Pontok: 1)
pieter Ideje: Augusztus 28, szombat, 01:28:12
(Adatok | Üzenet küldése) | | Sokan úgy tartják, hogy Nietzsche-re úgy kell tekintenünk mint aki arra a kérdésre kereste a választ, hogy milyennek kell a világnak, ha az életre vonatkozó legmélyebb élményünk, ahogy azt érezzük is, a tragédia? A világ, az ember mély fájdalma, és a látszatok között lebegünk persze. Majdnem nagy kedvencem, Kundera szintjén írsz, gratula. :) |
Re: Egy vak naplójából (Pontok: 1)
Nemar Ideje: Augusztus 31, kedd, 19:59:22
(Adatok | Üzenet küldése) | Köszönöm. Egy ilyen hozzászólás csak azt bizonyitja, hogy látásom vesztésével, talán uj értékekhez jutottam.
Még egyszer kösz. pieter |
]
|
|
|
|
|
|
