| Küzdőtér |
|
|
|
 |
Próza: Tündérkéz 2. A tizenegyedik gyermek |
|
 |
Nehéz bármit is írnom a folytatás elé. Édesgyermekem ez a mese, elfogult vagyok vele. |
Egyszer régen sok - sok évvel ezelőtt, élt egy özvegyasszony a kicsi leánykájával. Nagyon szegények voltak, a nő minden munkát elvállalt.
Abban az évben hosszú, hideg tél lepte el az országot. Hőseinknek még az a kis élelmük is fogytán volt, amely megmaradt, de minden pénzüket tüzelőre kellett költeniük.
Egy napon már csak egyetlen garasuk maradt.
- Édesanya! Olyan éhes vagyok!
- Sajnálom gyermekem, de ebből a pénzecskéből is tüzelőt kell vennünk, különben megfagyunk ebben a nagy hidegben. - Mit csináljak, mit csináljak.. - töprengett. - Kicsikém! Ne törődj semmivel! Fogd ezt a garast, menj a fűszereshez és végy valami élelmet! Én pedig bemegyek az erdő mélyére, és keresek valami tüzelőnek való fát, talán szerencsével járok és akad köztük valahol száraz is.
Az asszony magára öltötte az összes meleg ruháját, és útnak indult. Nem messze volt a falutól az erdő. Beláthatatlan, sűrű, sötét erdő. Az emberek nem merészkedtek a mélyére, titkait nem kutatták. Fecsegtek róla mindenfélét, azt is, hogy különös lények lakják, és ha valaki bemerészkedik az erdő közepére, akkor nem jön ki onnan többé.
A nő elszántan ment az erdő felé.
- Be kell mennem a mélyére, ahol a fák úgy összeérnek, hogy a hó sem tudja ellepni őket. Itt még túl nedvesek!
Az erdő szélén még nagyon ritkás volt, haladt egyre beljebb.. ekkor egy hatalmas hófelhő jelent meg az égen. A szél felerősödött, és tűszúrásként vágott az arcába minden éles hópehely, amely jéggé válva közelítette meg a földet. Hamarosan olyan erős lett a hóesés, hogy az orráig sem látott, teljesen elvesztette a tájékozódó képességét, és egyre beljebb sodródott az erdőbe. Szinte már teljesen bőrig ázott, a ruhája jéggé fagyva tapadt a testére. De a vihar csak nem hagyott alább. Kis idő múlva annyira bekeveredett az erdőbe, hogy a fák teljesen összeértek, a napfény csak itt - ott hatolt át az örök-zöldek lombkoronáin.
- Végre! - sóhajtott fel. - Itt kivárhatom a vihar végét, és még száraz gallyakat is találok.
Órákig kóborolt a fák között, mikor is úgy gondolta, hogy talán a vihar is elült már.
- Ideje hazamennem - gondolta, de sejtelme sem volt, hogy merre induljon el. Kétségbeesetten kereste a kiutat, de unosuntalan csak a sűrű sötét erdőben bolyongott. Már az idejét sem tudta, hogy mióta lehet ott, mikor egy apró fénypontot pillantott meg. Elindult a fény felé, ami egyre nagyobb és nagyobb lett. Kis idő múltán egy tisztásra ért. Egy csodálatos, különleges tisztásra. Arcát meleg napsugár világította meg, jéggé fagyott ruhájából olvadva kezdett csöpögni a víz. A tisztást zöldellő, virágzó rét borította, és a közepén egy hatalmas fa állott. Akkora volt a törzse, amelyben még egy ház is elfért volna, és olyan magas volt, hogy a nő nem látta a koronáját, mert a felhők eltakarták azt. Álmélkodva állt, és csodálta az eléje táruló látványt.
- Ó, ha ezt az én kicsi lányom is láthatná! - tört fel belőle.
Nekibátorodva indult a tisztásra. A fa felé ment. A törzsének árnyékában néhány málnabokor állt. Örömmel fedezte fel őket, és szedett néhány szemet a kislányának.
Egyszercsak zaj ütötte meg a fülét. Ijedten bújt a bokrok mögé. Abban a pillanatban madarak százai röppentek fel a fák ágairól, és pár pillanattal később egy csapat lovas érkezett a tisztásra. A lovasok a hangok alapján férfiak voltak. A lovak nemes lószerszámmal felszerelve, lovasaikon fényes páncél. Izgatottnak tűntek. Az utolsó egy lovat vezetett, amelynek a hátára egy láda volt erősítve.
- Megérkeztünk hát - szólt egyikük, ki valószínűleg a vezérük lehetett öltözékéből ítélve. - Szedjétek le a ládát! De óvatosan! - adta ki a parancsot.
A katonák közül kettő a ládát lecsatolta a ló hátáról. Különösen óvatosan dolgoztak. Miután végeztek, vezérük lova elé, a földre helyezték a ládát. Egyikük fel akarta nyitni, de a vezér rárivallt:
- Hagyd! Majd én! - leugrott a lováról és a ládához hajolt. Levette a palástját, és a ládát leterítette vele. Majd óvatosan a palást alá nyúlva a ládából kiemelt valamit. Abban a pillanatban hatalmas fény öntötte el a tisztást. A katonák a szemeik elé kapták a kezüket. A vezér megszólalt:
- Itt vagyunk a fánál. Mondd meg hát, hogy hogyan juthatunk tovább!
- Nem mondhatok neked semmi többet. Csak azt ígértem, hogy idevezetlek benne-teket - hallatszott a vezér kezei közül. A hang beborított mindent, mikor beszélt. Tiszta volt, mint a hegyi forrás, de mélyen zengett, mintha egy barlangból szólt volna.
- Tartsd magad az ígéretedhez, - folytatta - mint ahogyan én is tartottam! Figyelmeztetlek: Ne húzz ujjat a mi világunkkal!
A férfi nevetni kezdett:
- Tündérke! Te csak ne figyelmeztess engem semmire! A foglyaink vagytok!
- Az igaz - szólt nyugodtan a tündér. - De az átjáró csak akkor nyílik ki, ha én úgy akarom. Márpedig csak akkor nyitom ki, ha az összes testvéremet szabadon engeded.
- Ha elengedem őket, akkor átviszel minket? - kérdezte a vezér.
- Csak azt mondtam, hogy akkor kinyitom. Hogy átjutsz-e, az a te dolgod.
A vezér visszatette a tündért a ládába. Odament a katonáihoz, és tanácskozni kezdtek, majd miután végeztek odahajolt a ládához és bekiáltott:
- Rendben! Elengedünk benneteket, és kinyitjuk a ládát!
- Csak akkor nyitom meg az átjárót, ha minden katonád tíz lépéssel hátrál a ládától! - szólt a tündér
- Úgy lesz! - válaszolt a vezér, és intett a katonáknak, akik azonnal hátrébb mentek. Ekkor a kapitány odament a ládához, és kinyitotta a tetejét. Abban a pillanatban földöntúli fény borította a be a tisztást. Tíz apró lény reppent fel a láda mélyéről. Az előzőekben megszólaló tündér egy ismeretlen nyelven énekelni kezdett, és a fa törzse fokozatosan áttetszőbb és áttetszőbb lett. A katonák próbálták megközelíteni a fát, de azt valami láthatatlan fal vette ekkor körül. Az egyik katona ekkor hirtelen lasszót dobott a legutolsó tündérre, aki a lasszó hirtelen ütésétől megtántorodott és a földre esett. Próbált újra szárnyra kelni, de csak csapódott ide - oda. A málnabokor tövében kötött ki, és ijedten menekülni próbált, de a róla áradó fény elárulta a helyét. Az ott lapuló asszony gyorsan rádobta a kendőjét, hogy a katonák ne vegyék észre. Ekkorra már bezáródott az átjáró.
- Elkaptad? - kiáltotta a vezér.
- Sajnos, uram elmenekült, - felelt a lasszót dobó katona - sikerült meglógnia.
- Ó, te balfácán, ezért a fejünket veszik! - dühösen kapott a lovára, és kiadta a parancsot: - Vissza a palotába!
A nő a bokor tövében megvárta, amíg a katonák elmennek. Mikor már a vágtató lovak zaja is elült, óvatosan felemelte a kendőjét a tündérről. Az összekuporodva feküdt a földön. Fiatal fiúnak látszott. Meglátta az asszonyt, lassan felállt, és megszólalt:
- Megmentetted az életemet, köszönöm! Engedd meg, hogy bemutatkozzam! - És meghajtotta magát. - Leowin vagyok, a tündérek rendjének a tagja. A testvéreimmel ejtettek minket foglyul. A legidősebb nővéremet hallhattad az imént.
- Micsoda furcsa kis szerzet vagy! - nevetett az asszony. - Tündér? - kérdezte. - Milyen csodaszép vagy! És milyen parányi! - Hogyan estetek fogságba?
- Egy aljas cselszövés áldozatai lettünk, pedig éppen az emberek segítése a feladatunk. Valóban. A méreteink kicsinyek, de hatalmas tudás és erő birtokában vagyunk - húzta ki büszkén magát. –Ezért is akarták megfejteni az átjáró titkát a katonák. De azt csakis a rangidős rendfőnök nyithatja ki, és az pedig a nővérem.
- Ó, te szegény! - kiáltott fel az asszony. - Akkor te hogyan fogsz hazajutni?
- Egy jó ideig sehogyan sem, de a törvényeink szerint úgysem mehetnék vissza - sóhajtott a tündér.
- Ugyan miért nem? - csodálkozott az asszony.
- Mert egy tiszta szívű ember a halandók fajtájából megmentette az életem. Így életed végéig szolgálnom kell téged. Amikor eltávozol ebből a világból, akkor hazamehetek én is.
A nő figyelte a különös kis lényt, és erre az utolsó pár mondatra nagyon elkomorodott.
- Ó, te szegény! Jól elbántam veled! Ráadásul a rossz sorsod éppen hozzám irányított. Én olyan szegény vagyok, hogy egy szem leánykámat is alig tudom eltartani, hát még téged! Csöppnyi vagy, de annál feltűnőbb ezzel a hatalmas fényeddel. A faluban, ahonnan jövök, hideg tél van. Ha hazavinnélek, akkor a fényed beragyogná az egész falut, és az emberek azonnal észrevennének. Én is csak egy kevés száraz gallyért jöttem ide, csak a hóvihar az erdő mélyére kergetett, most még azt sem tudom, hogy hogyan juthatnék haza.
- Értem! Kiáltott fel a tündér - a testvéreimmel csodálkoztunk is, amikor a tisztásra értünk, hogy hogyan juthattunk idáig. Ugyanis a tisztást védi egy varázslat. Csak akkor nyílik meg, ha egy tucat ember közül, ki feléje közeledik, akad legalább egy igaz lélek. A nővérem nyugodt volt, mert a katonák között bizony egy igaz lélek sem akadt. Biztosak voltunk abban, hogy csakis az erdőben fognak kóborolni. De úgy látszik, ekkortájt érkezhettél te is, mert a tisztás megmutatta magát. A mi törvényeink szerint többet ér egy igaz lélek, mint egy tucat hazug. A fényre ne legyen gondod! Csak a va-rázslattal védett területeken ilyen erős. A kinti világban is csak akkor használjuk a pi-cinyke őrfényt, ha nagy szükségünk van rá. Ne aggódj! Hasznomat fogod venni! Megtanítlak a gyógyítás mesterségére és nem lesz több gondod a betevőre. A hazavezető útra könnyedén rátalálunk, sajnos a szárnyam megsérült, így a kezedben kell, hogy vigyél.
- Jajj! Milyen igazad van! - kiáltott az asszony. - Sietnünk kell, a kislányom már halálra izgulja magát. Ahogy jobban megnézem a szárnyadat, itt nincs szükség nagy tudományra, csak egy rögzítésre, azzal magam is elboldogulok, - mosolyodott el - de a gyógyítás bizony hasznos dolog egy olyan szegény faluban, mint ahol élek.
- Valamikor réges-régen minden ember értett a gyógyításhoz, varázslatokhoz. Együtt éltünk mindnyájan. De az emberek visszaéltek ezzel és más halandók felett akartak uralkodni - kezdte a tündér, miközben szedelődzködtek hazafelé. - Ekkor döntött úgy a Nagy Tanács, hogy bezárjuk az emberek szemét egészen addig, míg újra nem látjuk elérkezettnek az időt a tudás átadására. Addig titokban dolgozunk közöttetek és segítjük azokat, akik erre érdemesek. Nemrégen érkezett a hír tizenegy gyermekről, akik már különleges tudással jöttek a világra. Nem tudtuk a hollétüket, ezért a kutatásukra indultunk. Az éjszaki királyságból kaptunk egy hírt egy gyermekről, aki körül az avatott szemek meglátják a különleges fényt. Kilencéves kor után kell elkezdenünk a képzésüket ahhoz, hogy teljes értékű tudóssá avathassuk, előtte nem érdemes. Sajnos, a gonosz hatalmak is tudomást szereztek a különleges gyermekekről, ez a gyermek az északi király palotájában született, az egyik szolgáló kisfiaként. A királynő azonban hírhedt boszorkánymester és sajnos, elkezdte a gyermek képzését. Amikor mi odaérkeztünk, már vártak minket. Csapdába estünk. Szerencsére az átjáró egyelőre biztonságos, így nem férkőzhet a többi tudás birtokába, de a hatalma sajnos elég ahhoz, hogy a gyermekben rejlő erőt a maga javára fordítsa.
- Az összes gyermeket megtaláltátok már? - kérdezte az asszony.
- Nem, még kettő után eredt a másik csapat, és a mi dolgunk lett volna a harmadikat megtalálni, akiről mit sem tudunk, csak azt, hogy itt él északon.
Ekkor kiértek az erdő szélére. A nő fázósan húzta össze magán a kendőjét. A rőzse a hátára volt erősítve, a szoknyájába csomózta a málnát.
- Gyere most ide a kendőm alá! - intette a tündért. – Itt a vállamon senki sem fog észrevenni, nyugodtan mehetünk keresztül a falun. Talán a kendőm is melegít valamicskét ebben a nagy hidegben, ráadásul az utat is jól láthatod.
Nemsokára hazaértek. A kislány már mélyen aludt az ágyban. Szegény a nagy hidegben kénytelen volt magára ölteni a házban fellelhető összes ruhát, pokrócot. Lehelete fagyos dérként rebbent fel minden légzésnél.
Az asszony gyorsan begyújtott, a parányi ház nemsokára felengedett.
- Ahogy elnézem, ez a tüzelő sem fog sokáig tartani - sóhajtott fel.
- Nem lesz több szükséged tüzelőre - mosolygott a tündér. - Megtanítlak, hogy hogyan csinálj meleget a szeretetedből, amit a gyermeked iránt érzel. Nincs már mitől tartanod!
A tündér ekkor a kislány felé fordult. Az édesdeden aludt, arca kipirult a kellemes melegben. Sokáig nézte szótlanul a gyermeket, majd mélyet sóhajtva megszólalt:
- Szerencse, hogy találkoztunk! Nagy - nagy szerencse!
A nő értetlenül nézett rá:
- Persze, hogy nagy szerencse, kis barátom! Kedves vendég vagy a háznál! - neve-tett. - De miért e nagy sóhaj?
- Több oka is van! Holnap sok dolgunk lesz. Idejekorán útra kell kelnünk gyógyfüvekért. Vissza kell mennünk a tisztásra. Velem kell tartanod, mert a szárnyam sérült. Mégpedig azért ilyen sietősen, mert a kislányod, míg távol voltál, csúnyán megfázott. Ahogy elnézem, reggelre komoly láza is lesz.
- Ó, Teremtőm! - sikoltott ijedten az asszony, és gyorsan gyermekéhez rohant homlokára téve kezét.
- Ne félj! Meg fog gyógyulni. De van itt nagyobb baj is! A kislányod a tizenegyből a harmadik gyermek. A testvéreim egyhamar nem jönnének vissza, és ha én is velük tartottam volna, akkor a gyermekre gyorsan rátalált volna a boszorkánymester királyné. Nagy szerencse, hogy itt vagyok!
- Honnan látod, hogy ő az? - hitetlenkedett a nő.
- Csodaszép kék fény veszi őt körül - mosolygott a tündér, majd az asszonyra nézett: - Ez a kék fény az emberiség új reménye.
|
Ideje: Szeptember 10, péntek, 09:27:52 - Fatyol
|
|
| |
|
| "Tündérkéz 2. A tizenegyedik gyermek" | Belépés/Regisztráció | 2 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: Tündérkéz 2. A tizenegyedik gyermek (Pontok: 1)
fényesi Ideje: Szeptember 10, péntek, 11:42:55
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | ...hát nekem is nehéz bármit is írnom.Megértelek.
:-) |
Re: Tündérkéz 2. A tizenegyedik gyermek (Pontok: 1)
Fatyol (fatyol12@mailbox.hu) Ideje: Szeptember 10, péntek, 23:11:05
(Adatok | Üzenet küldése) | | Köszönöm! Kerestelek, mikor megkaptam az üzidet, mert onnan nem tudtam válaszolni, valszeg csak én vagyok ilyen béna. Bepótolom majd én is az olvasnivalókat, most éppen egy másik helyen kicsontoznak (nem irodalmi portál) |
]
|
|
|
|
|
|
